2014. január 15., szerda

Markolt Bernadett: Fohász a csendért



Múló napjainkban
ránkvirradó csendet
megfáradt testünknek
elringató csendet
bűnös szívünknek
engesztelő csendet
fájdalmainkban
vigasztaló csendet
vágyakozásunkban
reményteljes csendet
örömeinkben
megtartó csendet
s mindörökre rádismerő,
rádtaláló, rádhajoló
csendet
adj nekünk, Urunk !

Szabolcsi Erzsébet


Sosem láttalak. 
Arcod mégis ott ragyog 
szemem tükrében.

Szabolcsi Erzsébet

Szabolcsi Erzsébet



Nem hallottalak. 
Hangod mégis ott zenél 
lelkem mélyében.

2014. január 11., szombat

Kovács István



Jó néhány évvel ezelőtt találtam egy nagy sáskát. Arra gondoltam, milyen jó nagy balint lehetne fogni vele, és beletettem egy gyufásdobozba. Miközben tettem bele, valami hozzáért a húrjához, pontosabban a hegedűjéhez, összeért a lába a húrral, és fel­fedeztem ennek a sáskának a csodálatos hangsze­rét.

És akkor döbbentem rá, hogy ez a csoda, akit én a horogra akartam húzni, egy hangszer, Istennek egy cso­dálatos teremtménye, akit az ember ilyen könnyedén elintéz. És ráeszméltem, hogy igazából akkor tudunk kegyetlenek lenni, amikor valamit nem ismerünk, amikor nem látunk bele a részletekbe.

Nem véletlenül mondja a kis herceg rókája: Mert megszelídítettél, felelősséggel tartozol értem. És a megszelídítés tulajdonképpen a megismerés folyamata. Azáltal, hogy megismerjük egymást, megszelídülünk, megszelídítjük azt, amit megismerünk, és az, amit megismerünk, megszelídít bennünket.

Ezek a csodálatos madarak, Isten teremtményei itt vannak körülöttünk, és meg vagyok győződve, hogy sokan most látjuk először őket. Itt vannak körülöttünk a szivárvány minden színében pompázva, elkápráztatva minket, és sokszor együgyűen elmegyünk mellettük, mert nem ismerjük. Közömbösségünkkel kárt okozunk nekik, nem beszélve arról, hogy egyesek kártékonynak nevezvén még arra is képesek, hogy az odújukat eltömítsék, eldugják, és ezáltal elpusztítsák őket. Isten csodái, miként mi is vagyunk mindnyájan, és miként csoda egy légy, egy baktérium is, minden, amire szüksége van a világmindenségnek.

Köszönöm ennek a fényképész csapatnak ezt a munkát, mert tulajdonképpen azt végzik el ők, amire mi képtelenek vagyunk. Hogy az ő kamerájuk legyen a mi szemünk. Az ő tizenkét órát sátorban ülő lesben állásuk legyen a mi türelmetlenségünk helyett a mi türelmünk, hogy látva lássunk, hogy vegyük észre a részleteket ebben a világban, ahol csak rohanunk kétszázzal, és nem vesszük észre a lényeget, nem vesszük észre a csodákat, amelyek körülvesznek, nem vesszük észre egymást, nem vesszük észre önmagunkat sem.

Arra gondolok, aki most látja, hogy odabújik a hím gyurgyalag a nőstényhez, valaha el tudja-e ezt felejteni, és tudja-e azt mondani, hogy ez kártékony madár, amelyet pusztítani kell. Ezért fontos a megismerés, ezért fontos, hogy megszelídítsen bennünket a világ, ne csak mi szelídítsük meg a világot. Legyünk felelősséggel egymás iránt, és adja a jó Isten, hogy így tudjunk, ezzel a szeretettel odabújni egymáshoz, ahogy ez a kis gyurgyalag tette a társához.

Áldja meg a jó Isten ezt a kiállítást, és nyissa meg a szemünket, hogy lássuk a csodákat, és ha mi nem vennénk észre, akkor nyissa meg a lencséket, hogy közvetítsék felénk a fényképészek.

Kovács István unitárius lelkész

Forrás: Erdély Ma

Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

És megint a rózsák.
                        És megint a nyár.
                                              Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
                     Fut az év.
                                 És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
                                 Kifogyok.
                                             No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

Szóval, eltűröd?
                    Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

És mivel készülsz rá?
                          Semmivel.
                                      Most is mi van a kezedben?

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
A domb tetejére.

                    Minek?
                             Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

                                                             Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.

                                                Ne légy konok.

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.


És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?

          Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

Elveszi úgyis.

                Vegye el, ha van ilyen hatalom.

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?

                     Megint a rózsák és megint a nyár.

Bajtai András: Van valami

 


van valami, 
amit régóta el akarok mondani neked,
kerülve mindenféle szentimentalizmust, 
még ha csillagok nélkül nem is olyan szép, 
taposhatsz rajta, mint a faleveleken, 
elfelejtheted, mint régen látott barátok arcát, 
vagy hagyhatod lebegni közöttünk
elszabadult luftballonként, 
csak ki kellene mondanom,
lazán és könnyedén, 
akár egy hanyagul odavetett sziát, 
eléd dobni, mint fuldokló halat, 
és reménykedve várni, 
visszaengeded-e a vízbe, 
vagy mögéd osonni egyszer,
amikor nem számítasz rá, 
és füledbe súgni, 
de bárhogy döntök is,
végül nem mondok semmit,
csak nézlek, 
ahogyan nyárvégi gólyák nézhetnek 
fészkükre indulás előtt.

2014. január 10., péntek

Simek Valéria: Álmatlanság



Csend hallgatózik az 
éj takarója alatt. 
Szemedből hajnali álmatlanság 
mossa ki álmaid, mint a 
fehérre sikált kövek a folyó 
medréből gurulnak elő 
megfejthetetlen gondolataid. 
Csurog a hajnal, s Te 
tetőtől talpig fekszel 
a megmérettetés zuhatagában. 
Megszégyenülve a tehetetlenség 
könnyel áztatott esőiben. 
A pocsolyák növekvő tükrében 
már a fák képét sem 
látod. Hallgatózol. Valaki 
                              már a hajnalnak nyit ajtót,                            
beengedi az ébredés feltámadását. 
A megfeszült csöndből 
előcsoszog egy fénysugár az 
öreg felhők zsebéből kibillenve. 
Kéredzkedés nélkül kendőd 
simogatja, mint Te a gyermekedet. 
Látod, ez a nap is a tiéd. Estére 
újra székeden ülsz, fáradtan 
bóbiskolsz, mint aki lemaradt 
már erről a napról is.

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét
testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.

2014. január 9., csütörtök

Paul Verlaine: Őszi chanson



Ősz húrja zsong, 
Jajong, busong 
A tájon, 
S ont monoton 
Bút konokon 
És fájón. 

S én csüggeteg, 
Halvány beteg, 
Míg éjfél 
Kong, csak sirok, 
S elém a sok 
Tűnt kéj kél. 

Ó, múlni már, 
Ősz! hullni már 
Eresszél! 
Mint holt avart, 
Mit felkavart 
A rossz szél...

Tóth Árpád ford.

Cseri Kálmán

 

2014. január 8., szerda

Nemes Nagy Ágnes: Patak

saját fotó


                           Hát mért nem hagytok engemet                          
 öntözni lombos kerteket? 
Csobogni: mért tanítotok? 
Bizzátok rám. Patak vagyok.

Nemes Nagy Ágnes: A mozdulat


saját fotó


Éjjel kezem föltartottam,
az égre Hozzád nyújtottam,    
mi lesz Helyetted kérdeztem,
s Te mondtad, hogy a mozdulat.

Milosava Mijovic: A furulya születése




Pacsirta dalolt
A bodzafa ágán

Kivágták a bodzát
Kényszeríttették hogy szólaljon meg
Az elmenekült madár hangján

A bodzafa a makacs kezek között
Felzokogott

 /Dabi István ford./

Weöres Sándor: Prae-existentia


Isten gondol öröktől fogva téged, 
elméjében léted mint szikla áll. 
Mi ehhez mérve habfodornyi élted? 
és mit változtat rajtad a halál?

Beney Zsuzsa




A jeges föld alatt már megfogant
a hóvirág. Magzatot melegít
fagyott hó.