Sík Sándor: Az Egyeskő

A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz,
Az Egyeskő csak az égbe föl.

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém emberekér,
Az Egyeskő semmit se kér.

A Hagymás mondja légy velem,
Az Öcsém bíztat: Kegyelem,
Az Egyeskő semmit se mond:
feje körül az Úr lelke borong.

Reményik Sándor: Hangverseny

Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.

Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És s új szünet.

És felhallatszik újból a patak,

Reményik Sándor: Gyopár

Azt mondta valaki:
A Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ifjú pár,
Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
Míg legörbült a sötét horizontra.
Találgatták: vajjon hol nyugszik meg?
Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
Ezer darabra hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része csillagalakú lett:
Így született a havasi gyopár.

Reményik Sándor: A kis templom a nagy dómban

A borbereki templom falára írom
Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll.
Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-építette dómban.
Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

Áprily Lajos: Keresni fogsz

Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,

csak mélabúd halálos húrja szól.

Belejajdulsz a süket végtelenbe,

keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Falu Tamás: Egészen mindegy

Egészen mindegy, hogy mikor és meddig,          
Mert egyszer úgyis el kell jönnie,
Olyan mindegy, hogy hétfőig, vagy keddig,
Vagy száz évig ver az ember szíve.
                                     
A szív itt úgyis csak mulandót érez
És ezt hirdeti minden sírverem:
Amennyivel rövidebb lett a véges,
Annyival majd több lesz a végtelen.

Kassák Lajos: Hegedűszó

Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle              
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva tán
két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról.

Merre lehet a város, ahol először láttalak
a liget árnyas oldalán öntözted virágaid
egy madár ült a kőrisen s vérző szívvel énekelt
éreztem, hogy tőled búcsúztat el most mindörökre.

S újra itt vagy, mert élek s nélküled nem élhetek
hiába szállsz fel a tenyeremből, visszatérsz megint
a pillanat játszik csak velünk s a végtelen idő
láncokkal és titkokkal kötötte össze szívünket.

Márai Sándor

"Nem sírtam, hanem a szememből folytak a könnyek. Az, aki látott, persze könnyen azt hihette, hogy sírok. Az, amit csináltam, feltűnően hasonlatos volt a síráshoz: a szememből könnyek folytak... Az ember nem sír ok nélkül. Még ha oka van, akkor is erőt vesz magán."

Márai Sándor

Jánosházy György: Jó volna most

Jó volna most a kezem összetenni,
elmondani egy gyermeki imát,
mesemondó fa tövén megpihenni,
és szűrt fényt szívni üde lombon át.

Jó volna most lehunyni két szemem,
lelkemmel pisla csillagokba nézni,
emlékekben kutatni csöndesen,
szétfoszlott, régi álmokat idézni.

Jó volna ernyedt elmémből kizárni
a világot, és mélyében halott
cafrang helyett Isten nyomát találni.

Jó volna már nem hallani a talmi
szófecsérlést, csak tiszta dallamot,
és égi muzsikába belehalni.

Mészáros Ferenc: Csillagnász

Csillagnász, nyári, buja zsongás
Holdat ölel a sejtelmes este
Melled lankáin virraszt az ábránd
Vágyak harmata csillan szemedben.

Szíved tornácán alszik a Nap
Melege árad édes öledre
Szótlan az ég is, csak sóhaja hallik
Lebegünk mámoros végtelenbe.

Suttognod sem kell, a gondolat átjön
Surrannak belém a holdas dallamok,
Táncol a lelkem mámorod fényén
Simítod szívem, az árva csillagot.

Tiéd vagyok, ahogy a Napé az égbolt
Beragyogsz, és én ölellek kéken
Szikrázik, lángol aranyló bőröd
Szivárványívű mindenségben.

Mészáros Ferenc: „Geil” dalocska

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye, te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?

Valami végképp elveszett?
Eltemették a csendet?
Árvák a hangok,
sehol sem lelik az elhantolt szerelmet…

Pedig itt van, itt könnyezik,
itt rázkódik a válla!
Itt térdel a mélység
sötétjén börtönébe zárva.

Bennem, benned, ahol áradnak
titkai a fénynek,
ahol lángol pisla fohásza
az utolsó reménynek!

Ugye te hallod, hozzád elér
hallgatag imája?
Ugye te is arról álmodsz,
hogy lehulljon lánca?

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?

Serfőző Attila: Páncélcsönd

Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.

Képes Géza: Az áruló barát

Belekötsz mindjárt a kiinduló
pontba: áruló nem lehet barát
s aki barát, az soha nem árul el.
Nincs igazad. Más a gondolkodás és
más a cselekvés logikája. Más.
Ha az ember, vagy mondjuk inkább: férfi
barátom volt tíz éven át.
Elhitette velem, hogy életét
adná értem, de én már kezdtem sejteni,
hogy életemet adná bármikor
saját magáért.
Azt mondom: kezdtem sejteni.
Dehát hiába sejtünk valamit,
amikor bekövetkezik,
ököllel vág gyomorszájon a vég.
Az áruló csók több mint a kivégzés,
benne mint jelben minden benne van.
S mikor már hátunkon csattog a korbács,
mikor cafatokra tépett vállunkra
törlőrongyból terítenek palástot,
mikor fejünkbe nyomják
a tövisből font koronát
s mikor megfeszítenek, még akkor is
csak azt az arcot látjuk, azt a szájat,
mely ott az Olajfák hegyén
gyöngéden ránkhajolt
s megcsókolt:
nehogy a poroszlók tévedésből
valaki mást
fogjanak el helyettünk.

József Attila: Kedvesem

Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenő,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen, meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelődött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.

Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.

Serfőző Attila: Úgy kerestelek

 Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.