Homlokodon szivárvány,
gesztenyés hajadon
vadezüst csillog.
Így jössz felém.
Áttetsző, könnyű
nyári ruhád alatt,
mint egy beteljesült ígéret
átsejlik gyönyörű tested.
A kezdetek óta várok Rád.
Nesztelenül
lebben a lépted,
- láthatatlan suhanás-
zápor- illatú erdők
sóhaját érzem,
amikor karod
vállamat fonja át
2014. április 16., szerda
Bella István: Fény és levegő nélkül
Add, Uram, el sose múljon tőlem
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.
a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
hajtsuk föl, ami vár.
Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
s vagyok a Te fiad.
Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
kihajtott, késeket levelezett.
Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
fojtogat, s gyomosodom.
De nem kell a szerelem se, ha börtön.
Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
étel, mit egykedvűn hörböl a rab.
A szeretet se kell, a fura fegyver.
Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
se nyálzok alázatot.
Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
mint az apám.
Kerül majd bor, könyv, néhány léha
nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
magamnak hiszem magam.
Gyurkovics Tibor: Száj
Már nem tudom, hogy miért szeretlek
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.
2014. április 15., kedd
Pilinszky János: Csönd
Zárt az ablak.
Csöndre int a titkok titka:
két szemed,
míg az ingaóra bongva,
ó rugóra jár, ketyeg
hallgató szívünk felett.
Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu
Amikor az ember
Csukja be a kaput
Röviden és hangosan
Csukja be azt
Üveg
Fa
Vas
Teste
Mögött
Számtalan
Képet
Szót
Visszfényt
Csendéletet
Eleven emlékeket
Hagy
De amikor a kapu
Magától csukódik be
Végtelenül hosszan
Csukódik
Átláthatatlan teste mögött
Halott tér
Marad
/ Dabi István ford./
Galina Nikolova: Ő /egy nő/
egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál
senki sem
szólítja meg
már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba
szakadatlanul beszél magában
nem érti
hogy miért nem felel neki senki
amikor egyedül marad
énekel
/ Dabi István ford./
Zbigniew Herbert: (mi lesz...)
mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről
amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az
mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét
elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng
/ Dabi István ford./
Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke
A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek
Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám
Néha még hallom
a hangodat
Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása
Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni
/ Dabi István ford./
pupillái a sötétbe vesztek
Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám
Néha még hallom
a hangodat
Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása
Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni
/ Dabi István ford./
Joseph Bruchac: A hegyek közelében
A hegyek közelében
a földön a léptek
tompán dübörögnek
mintha emlékeztetnének
ez a föld dob
Nagyon ügyeljünk a lépteinkre
hogy eltaláljuk a dallamot
Pilinszky János: A magányról
Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.
De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.
Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.
Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.
Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.
Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.
De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.
Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.
Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.
Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.
Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.
2014. április 13., vasárnap
Csoóri Sándor: Az alvó
Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:
a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –
Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.
Káli István: Irigység
hogy mindent magasról figyelhetsz,
hogy mindig felszálló áramok
melegét ülve meg, lebeghetsz
embertől idegen mélységek
fölött is; szárnyadat kitárva
libbensz el északos gerincek,
hófödte fennsíkok, koronás
szarvasok uralta irtások,
fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg
mentén, és egyszerre befogod
ezer völgy sejtelmes zugait,
míg mi, itt lent ragadt puhányok,
szemünket meresztve hunyorgunk,
félvakon vergődve tekintünk
fölfelé, irigyen követjük
röptödet, mintha még nem tudnánk,
hogy soha nem leszünk képesek
Istenünk szívéig fölszállni!
Pásztor Árpád: Alkony felé
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.
A rózsák útja már virágtalan,
Szeress, szeress!
Győzelmes fényét veszti már nyaram,
Felhőtlen kékje gyorsan oda van...
Már a rózsák útja virágtalan.
Jön a sötétség, szine bár arany,
Szeress, szeress!
Az alkonynak csodás, mély pírja van,
Az éj sötétje mégis ott fogan...
Jönnek a felhők, szinük bár arany.
Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Már a rózsák útja virágtalan,
Jön a sötétség, szine bár arany...
Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam.
Csoóri Sándor: Vers jóakaróimhoz
Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.
Csoóri Sándor: Ez voltál
Voltál márványon elalvó arc,
voltál a hűtlenség sebe,
álmomban szél, meztelen próbabábu,
s végül: nem voltál semmi se.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)