Zdravko Kiszjov: Terméketlenség

Egyszer, évek múlva visszatérek
a régi házba és keresem
a kis fát, amit születésem napján
ültetett az apám.
Keresem az ikertestvéremet...
“Az a fa?
Fiam, magasra nőtt,
de gyümölcsöt nem hozott -                  
mondja a ház mostani gazdája. -
Még az árnyéka is beteges volt,                  
kivágtuk:
ilyen esetekben igazságos a fejsze...”
Így beszél
és kérdően néz a szemembe.
Vagy csak nekem tűnik úgy.
De örökre
emlékezetembe vésem a tekintetét,
amelyik mintegy felmér,
hátha én is olyan vagyok,
mint az a fa.

Dabi István ford.

Jung Károly: Eső a téren

        „Ami lehetett volna és az, ami volt
        Egy célba fut és mindig jelen van.”
        T. S. Eliot

Ilyen csak a végtelen lehet.
De tán az sem,
mert az szavakkal körül nem írható.
De parázsló csendje,
mely illatos testedhez hasonló,
öröklét talán,
vagy annak egy döbbent pillanata.
Mert minden mérhető idő
darabja csak, percnyi mozdulása
egy csillag hullámverésének,
mely elhúz az ember felett;
lehet, egyszeri véletlen,
amit az órák nem jeleznek.
De ott a téren, a katedrális mögött,
ahol a formák síkjai
lassan átrendeződnek
nyugtató emberi rendbe,
a lámpák gyújtását figyelem
‒ parányi pontok az utcák ormain ‒,
és rád gondolok. Kint esik.
Tudom, késő innen elmennem.
Egyszer úgyis megméretünk.
S bár a vér féktelen vashordái
dübörögnek fülemben, dolgozom,
és ez ad súlyt tetteimnek.

Anna Swirszczyńska: Nővéreim a mélyből

Vannak barátnőim a sétatéren,
vén koldusok, bolondok.
Szemeikben gyűrűk tükröződnek,
amikből kifolytak a drágakövek.
Életünkről mesélünk egymásnak,
ami lent, az emberi lét legfenekén telik.
Nővéreim,
folyékonyan beszélünk a szenvedés nyelvén.
Meg-megérintjük egymás kezét,
ez segítségnek tekinthető.

Búcsúzóul megcsókolom
víz-finom arcukat.

Dabi István ford.

Gyurkovics Tibor: Állomás

Lekapcsolódsz, mint egy vagon

a tehetetlen kocsisorból,

továbbütődsz a vasakon,

a vasutas már rád se gondol,

pedig tele vagy még teherrel,

melletted jár a gyorsvonat.

Ki se raknak. Aztán egy reggel

megmérik tiszta súlyodat.

Túrmezei Erzsébet: Krisztusra várunk

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...

De elültetjük kis almafánkat,

Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.

Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

De a ma int, hogy híven szolgáljunk,

Mert tudjuk, Ki jön:

Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,

Munkában leljen, ne resten, tétlen!

Testvérek terhét vállalja vállunk!

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk.

Mira Kus: Decemberi reggel

A ködből
váratlanul
felmerülnek a dér-fedett fák és bokrok.
Valaki jelenlétének fehér küldöncei,
akik titkos pecsétekkel ellátott
ködös leveleket hoznak.
Mozdulatlan ruhákban, titokzatos, fehér csipkékben,
kikeményített, merev körgallérokban,
amikkel hófedte lágy, érzékenyen kinyújtott nyakukat védik.
A csend mélyen elrejti a nyugtalanságot,
de még mélyebben rejlik - a nyugalom.
Az emberi értelem távoli, hófedte mezőinek
nagy, kegyes adománya.
A legegyszerűbb dolgok. Fog esni a hó?
Elveszti a levegő a fejét és fehér pelyhekkel
kezd körtáncot?
A reggeli tejeskávé illata
folyékony alakokat horgonyoz le. Lassan
megjelennek a körvonalak és kivehetőbbé válik a táj
az életunt szemhéjak alatt.
Miféle madár
kezdi hirtelen a dalát?

Dabi István ford.

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Rainer Maria Rilke

"Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?

Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,

biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,

                                                                     Kedves."

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Takács Zsuzsa: Szétdobált szoba, benne a megvetett

Szétdobált szoba, benne a megvetett
széles ágy. Nem számítottam rád.
Amikor jöttél, már aludni készültem.

Most itt, mint legelőször újra.
Egy félpár papucs, a székre
hajított pulóver, az írógép elöl,

éjfél és egy óra között,
a számodra nagyonis ismerős blúz,
csupa kihívó jelzés, egy öv –

rajongó híveink. Zakód és inged,
ahogy bőrödtől elválik a vászon s még meleg!
Az asztalon az érted égő lámpa.

Pilinszky János: Aranykori töredék

                       U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Csorba Győző: Dialógus

                   Az ötvenéves Vigiliának

A test mondja:
    Látom magam (ki kit? – én s engemet):
    romlok naponta: egy-egy ismeret,
    egy-egy képesség, ami az enyém volt,
    riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt.

A lélek mondja:
    Nem sajnállak: minden vesztő napod
    bennem új és új csillagként ragyog,
    egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam
    fölkészít, hogy szabad legyek valóban.

A test mondja:
    Kárörvendő! Megépülésedet
    az én romlásomnak köszönheted:
    jöttél belém mint beíratlan irka,
    s az én történetemmel vagy beírva.

A lélek mondja:
    Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért
    a szép és keserű történetért,
    hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen,
    s ne lehessen, hogy többé ne lehessen.

Esad Bayram: Visszhangok

Leszálltál a tengerfenékre,

Felugrottál a holdra,

A házadba gyűjtötted az egész világot,

Mégis éjjel-nappal csak zokogsz.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.  

Garai Gábor: Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,

s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.

Látod, az öröm erre képtelen:

pótolhatatlan és testvértelen.