Kettesben...

2015. május 9., szombat

Jobbágy Károly: Kiáltás valaki után

Már azt hittem, hogy vége van.
Napokon át nem jutsz eszembe.
Járok az utcán, gondtalan,
s nem érted nyúlok éjjelente.

De tegnap épp ott mentem el
a villamosmegálló mellett,
hol annyiszor búcsúztunk, (mivel
örökké csak búcsúznunk kellett).

Megtorpantam… Hát hogy’ tudok…
hogy is bírok nélküled lenni?
Nem feledteti mosolyod,
kedves szavad itt semmi, semmi.

Néztem két karom közt az űrt,
amit te töltöttél be nemrég.
Hó vette körül felhevült
testem, de – mintha láva lennék –

nem hűtött. Olvadt a világ,
csorgó ereszek sírtak érted.
Csak a szívemet járta át
fagyos szele a veszteségnek.

Koltay Gergely: Most még

Most még ne mondj semmit – majd akkor, ha megjöttél.

Most még ne mondj semmit – csak akkor, ha döntöttél. –

Még ne mondj semmit addig, míg nem érted, mit tettél –

Ne mondj semmit még, mert – nem vagy – nem jöttél.

Most még nem létezünk, csak játszunk – csak játszunk – hogy élünk.

Mert ez nem az, amit akartunk, mert amit akartunk: attól félünk.

Most még ne add nekem mit mástól elvettél –

Most még ne mondd – már akkor – már akkor szerettél.

Most még ne mondj semmit – majd találunk szavakat,

Melyekből élet fakad, melyek vége nem a pokolba szakad.

Majd ha megszültük egymást, nagy vajúdás után –

akkor mondd: – Nem késtünk le semmit, amit az élet tőlünk kíván.

Most még legyünk csendben, hisz fut az út alattunk,

rohanó fák takarnak roncsokat, mit látni nem akartunk.

Lerombolt vágyak mellettünk, melyek közt lelkek bolyongnak –

akik közt megszűnt a kapcsolat, csak látszat az – mi megmaradt.

Most még – próbálj szállni. Ne légy vergődő madár,

Légy Te a Vándor, ki végül hazatalál.

De én – hadd mondjam azt – szeretlek …

… s ezért én elmegyek, hogy ne bántsalak, ne legyen több bűn,

Mert szeretni így nem lehet. Ha majd átléped a lét küszöbét –

Ha majd fájni kezd: a “Nincs többé”

Értelmet kap: mi volt a “Volt” – s mi volt: “Miért”

Egyet megtudsz ma majd biztosan – Lesz egy üzenet:

Volt valaki, ki téged mindennél jobban szeretett.

Elmegyek – ne bántsalak többé.

Elmegyek, mert szeretlek – szeretlek örökké.

Koltay Gergely: Most még ne mondj semmit

Ágai Ágnes: Túra et natúra

Járta a természetet.

Megéledt benne.

Felszippantotta a folyókat,

elkanyargott a patakokkal,

lezuhogott a vízeséssel,

szétáradt a tengerekben,

nekiütközött a hegyeknek,

végigterült a mezőkön,

lebukdácsolt a hasadékba,

befészkelődött az üregekbe.

A fák előreköszöntek,

a virágok kitárultak,

a fűszálak felegyenesedtek,

a rovarok percegtek,

zümmögtek, cirpeltek, dongtak,

a madarak csicsongtak,

minden élt, hullámzott, hangzott.

Aztán elhalkult.

Ember nélküli csönd

ült a tájra.

Egyedül volt a világgal

és önmagával.

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

Figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatatlan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám – baj van.

2015. május 6., szerda

Kiss Benedek: Napi gyász, napi vigasz

Amit megálmodsz –

az az igaz.

Amit végigélsz –

az a való.

S hogy mindez

mire való?

Bennük rejlik a

napi gyász, napi vigasz,

s ezzel éltet a

Mindenható!

Pilinszky János: Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.
Tegnap valaki azt mondta: "gyere,
gyere ide", s én odamentem,
haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggel
még akkor is melenget és lebegtet,
ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.
De ruha nélkül
fázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.
Egyedül bizonytalanul.
Mégis ilyenkor szinte röpülök,
ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Kiss Benedek: Színed előtt állni

Színed előtt állni, Uram,
hebegve, mint narkós, makogva.
Színed előtt állni, Uram,
rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.

Színed előtt állni, Uram,
mint kárhozott, mint gonosztevő.
Színed előtt állni, Uram,
gennyedett rosszcsont, zápult velő.

Színed előtt állni, Uram,
girhes lélekkel, elveszetten.
Színed előtt állni, Uram,
minden sugarat levetetten:

mindegy, hogyan, csak színed előtt állni,
látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.

Julia Hartwig: (Nem érdemeltük ki...)

Nem érdemeltük ki sem a kutyát, sem a madarat, sem a
tehenet. Nem is szólva a lóról. Egy fiatal lóról, amelyik ott fénylik
fekete csillagként a határtalan réten.
Mi, tolakodók, számítók, akik nem akarunk semmit, de
mindent magunknak követelünk, nem érdemeltük ki más fajok barátságát.
A gazdag is utálatos, a szegény is, tele kelésekkel és tetvekkel.
De a kutya ezt megbocsátja nekünk. Pofáját leeresztett
tenyerünkbe dugja és simogatást kér.
A harapós kutya a mi valódi képünket mutatja: ugat és veszett
módra dobálja magát a kerítés túloldalán, a fogait mutogatja
és alattomosan a lábunkba kap. Semmi sem érdekli a birtokán kí-
vül, amire felügyel. És nincs ebből semmi haszna sem neki, sem a
gazdájának, aki után holnap még a szél sem fog vonyítani.

Dabi István ford.

2015. május 4., hétfő

Antarktisz

Bella István: A világ végén

A világ végén végül is ketten maradtak:
az árva, árva ember
meg az árva, árva, árva
emberiség.

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az ember az emberiségben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És elindult
fönnhangon kiáltozván
az emberiség is az emberben:
„Hol vagy barátom, hova lettél?”

És így
tekergőztek egymás
üregeiben, járataiban,
barlangjaiban
a világ végezetéig.
Mert az ember
nem tudott emberiségül,
és az emberiség
nem tudott emberül.

Jancsik Pál: Tavaszaim közt botladozva

Tavaszaim közt botladozva
tekintek szét,
nézem a fákat, nézem a csodát:
a bársony rügyet, selymes szirmokat,
serény füvet,
az ég csillagait, az út porát.

Nincs bennem bosszú, gyűlölet, harag.
Nem érdem ez,
s rám mondhatja akárki, hogy balek.
De hát mi is lehetne más, aki
hímes szavak,
ritmusok, rímek, képek rabja lett.

A tavasz, ez a fiatal, ravasz
Odüsszeusz,
indul felfedező útjaira.
Bevallom, titkon neki drukkolok,
mert hiszen ő
lényem jobbik felének a fia.

Mint barlanglakó ősöm egykoron
varázsolta
jó irányba a vadászok nyilát:
rajzolok én is a fehér papírra,
lelkem falára,
s kifeslik ujjaim közt egy virág.

Zágorec-Csuka Judit: Ha látlak

Ha látlak, megelevenedek,
mint egy terebélyes fa,
virágot bontok, érzem
életed lüktetését, ha
veled vagyok, nem
félek a haláltól sem.

Julia Hartwig: Választás

Ki írta fel a szökőkút kávájára ezt a szót: Orfeusz?
És ki írt a falra ronda szavakat?
Oh, tenger fiai, fák fiai és szemétdombok fiai!
Itt a szépség és a rútság egymásba ömlik, mint a szennyvízcsatorna meg a folyó.
A napban a virágok felett szétfröcskölődő vízcseppek
és a járókelők elé kitett kékeslila hússzeletek.
Fejmagasságban pedig zűrzavar és szakadatlan vita
a létezés módjáról.

Dabi István ford.

Pilinszky János: Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,
a csupa bőr és csupa csont kezet,
a tenyerét, mely úgy tapadt a szájra
és úgy adott, hogy maga is evett!
Az egymás ellen keserülő szervek
reménytelen és dühödt szégyenét,
amint a végső összetartozást is
önönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömről
a suta lábát ahogy lemaradt,
és semmisülten kuporgott a testnek
vad gyönyöre és gyötrelme alatt!
A pillantását, - azt feledném egyszer!
Ha fuldokolva is, de falt tovább,
és egyre még, és mindegy már akármit,
csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;
a szomszéd fogolytáborból szökött.
S én bolyongok, mint akkor is a kertben
az itthoni kert árnyai között.
A jegyzetembe nézek és idézem:
"Csak azt feledném, azt a franciát..."
S a fülemből, a szememből, a számból
a heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzem
a halhatatlan éhséget, amit
a nyomorult már réges-rég nem érez,
se földi táplálék nem csillapít.
Belőlem él! És egyre éhesebben!
És egyre kevesebb vagyok neki!
Ki el lett volna bármi eleségen:
most már a szívemet követeli.