József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,

Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.

Rideg vagyok és reszketeg is néha,

Egyedül olyan borzongós az éjjel.

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét

És csend volna. Nagy csend.

De hallanánk titkos éjjeli zenét,

A szívünk muzsikálna ajkainkon

És beolvadnánk lassan, pirosan,

Illatos oltáron égve

A végtelenségbe.

Nadzeja Artimovics: (várj még egy kicsit...)

várj még egy kicsit
a szeretlek-től
a szerelmes versig
hosszú az út
kell találni kulcsot az ajtóhoz
összevarrni az ajkakat
keresni egy újabb tenyérnyi földdarabot
hallgatni a nyugtalan csendet
mondani az ismerősöknek két szót egy másik tárgyban
kijönni az érdekes film után a moziból
végigülni egy éjszakát a vonaton
majd haza kell menni saját magunkhoz
elővenni a szükséges gyógyszereket
elbeszélgetni az eleven falakkal
megállítani az órát
és elmenni

menni Hozzád kérdőjelek nélkül

Dabi István fordítása

László Noémi: Kérdés

Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?

Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?

Else Lasker-Schüler: Szerelmi dal

Te nem vagy itt,
sötét a város.

Összegyűjtöm a pálmák árnyait,
alattok jártál.

Valami dallamot dúdolok egyre,
derűsen leng az ágak között a dal.

Szeretsz megint -
kinek mondjam el ezt a mámort?

Bölcsnek vagy menyegzősnek?
A boldogság visszhangját kedvelik.

Mindig tudom
mikor gondolsz te reám –

a szívem akkor kisgyerek,
sikolt.

Az utca minden kapujában
elődöngök és álmodok.

Segítek a Napnak, Szépségedet
fölrajzolni mind a házak falára.

De kevesebb leszek, kevesebb, semmibb,
te veszel el valamit belőlem.

Karcsú oszlopokkal ölelkezem,
míg ingadoznak.

Mindenfelé vadparaj integet,
ezek a mi vérünk virágai.

Elfulladunk a szent mohában,
arany bárányok gyapja ez.

Ha most egy tigris
nyújtózna át

a távolba, mely köztünk éktelen,
egy csillagról egy más csillag felé.

Hajnalban arcomon
pihen leheleted.

Márai Sándor fordítása

Adam Zagajewski: Oda, ahol a lélegzet

Magányosan áll a színpadon,
semmilyen hangszere sincs.

A mellére teszi két tenyerét.
Oda, ahol a lélegzet születik,
és ahol kihuny.

Nem a tenyerek énekelnek,
és nem is a mell.

Az énekel, ami hallgat.

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Wislawa Szymborska: A gomolygásban

Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.

Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.

A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.

És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.

Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.

Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.

Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?

Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?

A sors mostanáig
kegyes volt velem.

Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.

Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.

Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.

Csordás Gábor fordítása

Bódás János: Hátra ne nézz!

Sodoma már lobogott égve,
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.

Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!

Wislawa Szymborska: Lót asszonya

Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.

Kerényi Grácia fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Két álom, tűzzel

1.

Éjfél körül, ahol, amikor éppen
én csakugyan, a nyúzott ágybetéten
egymás mellett, de már minek, feküdtünk,
akkor ment éppen minden tönkre, köztünk
vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak
jobb felső sarkában fémes, kerek nap
lángolt az éjféli sötétbe verve.
Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte
a túlsó ég tüzes káprázatát.
Izzó, piros pillantás szúrta át
a hömpölygő teret. "Aligha szél
nem lesz!" jegyzi meg valaki. Leszáll
az ég. Az órámat nézem, de már
nincsen idő. Idő-tér lángban áll.

2.

Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben,
tapogatózva fordulok be, mégsem
vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony,
az lesz, bár nem tudom, honnét tudom,
mint ahogy azt sem, végül azt a házat
miről is ismerem fel: szűk bejárat
és óvatos kilincs, de bent, mögötte
az a szoba, az asztal megterítve...
Vártak volna? Mégsem szól senki semmit,
épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt,
tudom, hogy most már itt lehet maradnom,
tudom, tudom, tudom - de csak egy öregasszony,
egy eszelős vén nő van bent, az áll a
tükör előtt, s aggat ezt-azt magára -
valami felmosórongy-szerű leplet,
melyben még mindig az 1607-esnek,
s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt,
minden tűznek az üszke ott parázslik.

Nádasdy Ádám: Talán páratlan évben

A papa jól megkínozta a telefont,
állt és üvöltött, ,Jó, drága Hédikém,"
(sohase ült le telefonálás közben, szék
se volt), állt, gesztikulált,
mintha a járdaszigeten rekedt volna,
és mutogatna, hogy a zöldnél
ő jöjjön át ide vagy mi oda.
(Állványon állt a telefon, nyikorgó
kerekei voltak, szegények, sose
futhatták ki a formájukat, a zsinór
túl rövid volt, az ebédlőig se lehetett
behúzni, nemhogy - nevetséges - az ágyig.)
Azt akarta, hogy Hédi néniék ne jöjjenek
és mi se menjünk; talán páratlan évben
ő volt a soros, neki kellett volna
gratulálnia (ő és Hédi bácsi
egy napon születtek), „Halló, itt az ikred!"
- kellett volna kiabálnia, ha
tegnap vagy legalább ma délelőtt
fölhívta volna őket, de ő nem, ő várt,
ő húzta, tekergette a négy kerék
(az állvány fölül ferde volt, és
benne, mint a misekönyv, úgy állt
a telefon, kis korlát fogta vissza),
anyám rosszat jósolt; a Hédi néni férje
(egyszer mondtam úgy, hogy „Hédi bácsi",
de nem szerettek érte) büszke volt, így végül
Hédi telefonált. Ő bírta legkevésbé
négyük közül a feszültséget? Vagy
ő volt a normális? Most kellene,
gondoltam félve, átvinni a misekönyvet
a papa másik oldalára, szépen térdet
hajtva, de ő csak ugrált és üvöltött.

Ludvík Středa: Legyél

Legyél láthatatlan kis kavics
           az úton amin évszázadok jártak

Legyél dúcgerenda a háztető alatt

Legyél az egyik szál kötél
        amelyik az emberi sorsot húzza előre

Legyél a várva várt hang
        amikor egymást keressük

Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
        amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben

Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája

Legyél lehelet az üvegen
        hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
        hogy enyhült a fájdalom

Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
        hogy ajtót nyissanak

Legyél önmagad
        a behavazott kert zúzmarás csendjében is
        és halld meg az élet titkos zenéjét
        a makacsul dacoskodó halál
        kuporgó bimbóiban

Dabi István fordítása

Wislawa Szymborska: A statisztikákhoz

Száz ember közül:
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;

mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;

segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;

mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;

irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;

folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;

képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;

magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;

kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,

még körülbelül se;

utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;

csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;

sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;

szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;

halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.

Csordás Gábor fordítása

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni -
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél,
írassák rám a házukat, és haljanak meg.

Kántás Balázs: Hozzám értél

Mikor hozzám értél
a bőröm többé nem rács volt
létem és a külső lét között

a hangszerek mind egyszerre szóltak
a víz egyszerre forrt és fagyott

az iszony kizárta magát az ajtón
a falevelek zöldebbre festették magukat
a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott
a szomszédban vonyító kutya felröhögött

az élet rájött a saját értelmére
a halál a szekrény alá rejtőzött