2015. december 23., szerda

Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”



2015. december 20., vasárnap

Túrmezei Erzsébet: Adventi követség

Vasárnap. Ádventi, utolsó.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.                    

Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.

Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.

Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.

Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.


2015. december 16., szerda

Boda Magdolna: (ha)




Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott szeretettel
és borsmentateával.
Ha eljössz,
és ha lesz teám.

Wislawa Szymborska: Feljegyzés

Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;

elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: Parkban

Hú, mondja meglepődve a kisfiú,
hát az a hölgy kicsoda?

A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.

De miért ilyen
me… e… e… megviselt?

Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.

Nagypál István fordítása


Zbigniew Herbert: Nagymamám

szentebbnél szentebb nagyanyám
hosszú feszes
szoknyában
végiggombolva
számtalan gombbal
mint egy orchidea
vagy egy szigetvilág
vagy egy csillagnyáj fenn az égen

ülök a térdén
és ő mesél
a világmindenségről
péntektől egész
vasárnapig

önfeledten hallgatom
s már tudok is mindent
ami őt illeti

csak a származását nem árulja el
Balabán* Mária nagymama
ez a Tapasztalt Mária

sohasem beszél
az örményországi
mészárlásról
a török vérengzésről

így még megtakarít nekem
pár év illúziót

tudom hogy kivárom
s majd magam is megismerem
bűvös igék és sírás nélkül is

hogy milyen a szó
érdes felszíne
és mi lapul
a legalján

*zsidó származásra utaló lengyel családnév
 Gömöri György fordítása

2015. december 10., csütörtök

Kassák Lajos: A békesség órái

Mégiscsak te vagy az akit kerestem.
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.

A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.



Kassák Lajos: Intelem

Munkától elgyötört kezeim
feléd kulcsolnám de messze vagy
nem hallanád meg tenger siralmam.

Nem hallod te már
fáim susogását
rigóim füttyét
macskám dorombját
ajtóm nyikordulását
nem hallod bár
mind rólad beszél.

S én zenész vagyok tudod
de csak egy dallamot játszok
csak azt zengem én hogy
szeretlek
szeretlek
szeretlek.

Vigyázz vigyázz
nem az éjszaka útonállói
hanem emlékei ölik meg azt
aki messze ment.

2015. december 9., szerda

Philip Daughtry: A férfi aki látta az Istent

Én nem láttam az Istent
Egy férfit láttam, egy férfit, aki látta az Istent

Jött át a dűnén, egy fával a hátán,
a tengertől lopott árnyékkal,

két szeme - mint szögek.

Csak a csillagok mutatják
folyton hogy mennyire törött a térde,
és vált üveggé.

Dabi István ford.


Valerij Kunyicin: (A magányos nő élete...)

A magányos nő élete
szomorú, hiszem...
Szép alakod, ruháid
nézik irigyen.
Sokak számára vagy megfejthetetlen rejtély...
Te is tudod, titokban téged les nem egy férj.
A magányban sokszor a helyedet sem leled,
de büszkén viseled a függetlenségedet.

Dabi István fordítása



2015. december 8., kedd

Bella István: Szavak a palatáblán

És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.

Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.

És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.




Bella István: Az első mozi

Reflektoroz,
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészeli az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rudalózó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.

Hát neked mit mutat?

Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –

és magamat, a bedőlt ég alatt.

Anita Endrezze: Tizenkét szerelmes vers

1

Nevet. Amikor ezt teszi, én titokzatosan
alabástrom lámpákra gondolok, az apró gyertyákra,
amik opálos fénnyel világítják meg a sötétet.

Amikor nevet, én maroknyi égboltról álmodom
és az árapályokat forgató holdkerekekről,
kőlovak galoppját hallom,

a torka köré hurokként kis fétiseket
szorító földet.

2

Ki bölcsebb?
a szerető vagy a szeretett?
a gyufaszál vagy a láng?

Talán nincs mit tenni
a bölcsességgel.
Hátat fordítottam a tudásnak
kezekkel előre.
Megérint majd engem ez a férfi
egy másik módon?

A kezei erősek és szelídek,
mint az oroszlán-szemű rózsa két fele.

3

A hóban táncoltam,
nyitott szájjal,
égve
a hideg légben.

Te rámmosolyogtál
és az arcomon
egyszerre
elolvadt a hó.

4

Tegnap
egyik régi szeretőmet láttam,
amint egy barna papírzacskóból ivott.
„Szégyen, hogy az élet elrontja
az ilyen finom bort!”
nevetett.

Egy pillanatig, lágyan
átöleltem, visszaemlékezve
hogy egyszer, szégyenkezés nélkül
szürcsöltük
saját
meztelenségünket.

5

Egész éjjel a csípőm részeg
tánca
nem hagyott téged aludni.

Most a puffadt Nap
kel fel az őszibarackfák között.

Ne hagyj itt! Még éjszaka van.
Csukd be a szemed és lásd,
milyen érett a csípőm
a két kezed között.

6

A szél - férfi.
Tapintásról tudom.

Zöld ruhában vagyok,
amit fel-felemel.

7

Egész éjjel
terólad álmodtam.
Arcomat a combjaidra
fektettem
és álmodozva csókolgattam.
Túl vakmerő vagyok?
Most nem tiltakozhatsz
amikor így levetkőztetnek
engem a szemeid.

8

A szomszéd szobában
alszol a feleségeddel.
A lélegzeted hallgatom.
Kint a lágy szél
elfúj
a falon minden gyertyát:
a levelek mint elégett kanócok
hullanak a vízre.

Melyünkről álmodsz te most?

9

Kedvesem, észrevetted,
mennyire lefogytam?
Nézd csak hogyan csúsznak le a gyűrűk,
az arany meg az ezüst,
és hogyan világítja át
a hold a csípőmet...

El nem hanyagolsz, de
ha nem lenne víz,
a saját véremet innám.
Amikor te nem vagy,
a saját éhségem
mardos.

Nézd: sötét vállamon
egy fehér ragadozó madár ül.

10

Egyszer néztem az éjszakába köröket
égető csillagokat, egész idő
alatt, egy barátot,
szeretőt kívántam, aki lehetne a gyengédség
tűzköve.

Most...

11

Az otthonom tele van gyertyákkal.
Állandóan égek.

A tenyeremben tartom,
Fű-csészékben viszem őket.

A testem tele van csillagokkal
és a lángok összevisszaságával.

Miután lefeküdtem veled,
minden más - sötétség.

Miután szerettelek téged,
kibújtam sötét állati alakomból.

Miután elváltunk,
nem vagyok a láng és
a sérelem része.

Kedvesem,
ne engedd meg, hogy a csillagok közelsége
a törött gyertyákra emlékeztessen.

12.

Megváltam a nehéz könyvekben
szárított ibolyáktól;
helyettük a csillagok tűzkerekeit
szedem össze és préselem
a mellemre.
Én egy független nő vagyok.

Szerelem?
felnyitom az ereimet.