Csak úgy :-)

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból

1

Láttad?

Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk

Láttad?

Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.

Láttad?

Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.

Reichenberg, 1928. február 25

2

Néha a fiadnak érzem magam,
ki lopva nézi vetkőző anyját
és csodalátó szeme kicsillan
kamaszévei unt undorából
és beléd szeret.
És beléd szeret
a testedet látva.

Néha a fiadnak érzem magam
amikor csókolsz a homlokomon
és mikor én bűnös borzalommal
az ajkaidon csókollak vissza
mert úgy szeretlek.
Mert úgy szeretlek
és az enyém vagy.

Néha a fiadnak érzem magam,
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon
a melleden nyugszik el a fejem
csókjaink után.
Csókjaink után
én jó kedvesem

Reichenberg, 1928. május 22

3

Homlokom a gyenge széltől ráncolt
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek
hullámos áradata a hajam,
mely a halánték körül zuhataggal
omlik homlokom fodros tengerébe
és látomásos, felhős egeknek
zöld tükre két nagy tágratárt szemem,
két összetapadt ajkam pedig
korsója ízes, titkos szavaknak
és fogaim fehér szűrőjén át
szitálva hullik le rátok
a keserű és az édes,
a mézszavú áldás és az átok.

És Te néha a tenger végtelenjét
simítod végig a tenyereddel,
belebámulva a látomásos
felhős egekbe és hullámos
szőke vizekben fürdeted meg
az ujjaidat és ilyenkor
mind e gazdagság csak a Tiéd
és csak Terád hullik ilyenkor
minden ízes áldás és átok.

Reichenberg, 1928. január 18

4

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét
és sok éjszakán égette gyulladt
arcom a tested érzékeny bőrét...
akkor csak ez az izzás volt, ez a
sötét nagy izzás és hogy messze vagy,
most fojtott illatát is érzem a
szerelmünknek...
jázmin illatuk volt az éjeknek,
a tested is jázmint lehelt, mint a
fehérvirágú bokrok, tavaszi
fülledt éjszakán...
de elmúlt, elmúltak a lihegő
csókok, melyek párája most tudom,
hogy jázmint lehelt és hogyha később
tavasszal érinteni akarom
a tested, vagy csókolni akarom
a szájad, csak egy fehér virágra
kell hajtanom emlékező fejem
és egy bokor illatát kell mélyre
szívnom és ujra itt vagy és ujra
megölelem fehér, dombos tested,
amelyen annyiszor pihent elfáradt,
szegény, ejtett fejem...

Budapest, 1927. december 24

5

Ilyenkor, így összeveszés után
oly új vagy nekem és még annyira
ujra szép
és meglátok rajtad mindent ujra,
a testedet, a tested zenéjét,
és lépteid dalát, ahogy felém
jössz a kis ucca sarkán...
és szájad ujra oly piros és
a fogaid is ujra csillogók,
s a szemeid is ujra bámulom,
a szemeid, amelyeket láttam
farsangi reggel felém kacagni
és késő őszi estén, pilláin
remegő könnyel
és láttam a kéjtől félig lehunyva
kifényesedni...
és most ujra látom, hogy hív a szemed
és felém zenél várón a tested,
felém, akit nem várnak és nem vártak
soha, sehol és én sem várok, mert
egyszer hívtak és én nem mentem és
azóta megfogott egy átok...

Reichenberg, 1928. január 12

6

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg...
a hó világított és amikor megálltunk
csókolózni, fekete folt maradt talpunk
alatt...
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó
csillant meg halálos ijedtség könnyével
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben...
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson
a fekete föld, minden szerelmeknek réme...
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak,
aznap a fehér dombokon nem csókolództak.

Reichenberg, 1927. november 15

7

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de
   jaj
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros-
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó-
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet,
   amelyek ablakán
      láttam
érett a Bánat dagadó kovásza.

Reichenberg, 1928. június 16

8

Ölelkezésünk közben
   jaj
elszakadt a gyöngysorod
   és
mint könnycseppek peregtek
sírva a forró párnák
ráncain a csillogó
      gyöngyök.

      Lásd,
úgy peregtek a gyöngyök
ahogyan néha könnyek
között lihegő testünk
bőrén pereg a harmat
elfáradt dalát zengve
            egy
         ölelésre
      emlékezésnek.

Látod,
nem vigyáztál és a
szerelem gyöngye
szakadt le rólad
a csókok után.

Reichenberg-Budapest, 1928. július 3

9

Nyújtóztál tegnap a kályha előtt
s melled dombjai feszítették
a ruhát, ahogyan hátradőlve,
félig lehúnyt szemmel melengetted
szép kezeidet a kályha falán...
a tűz fénye megvilágította
a lábaidat és ropogott a
hátad mint macskáé, amikor
elnyújtja testét a tűz előtt és
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a
fényes padlóba...
a te cipőid is csikorogtak
mert te is macska vagy és szeretem
megcsókolni a melleid fölött
feszülő ruhát, melyen átárad
felémnyújtózó testednek kába,
izomfeszítő, langyos melege.

Budapest, 1927. december 28

10

Vetkőztél tegnap az ablak előtt
a beszürődő lila fényben
kacagtak az árnyad vonalai
és a megfagyott, könnyes holdsarló
babonás arany kalapként, remegőn
koszorúzta meg a hajadat...

Hallod, a fal mögül a szomszédban
valahol gramofon zenél egy régi
volgaparti, bús melódiát és
az óra nyögi kinn az éjfelet...

Hagyd ott az ablakot, az aranyos
holdas kalapot és dobd a ruhát
a hallgató, fekete székre
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7

11

Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égről,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már a szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az eső.

Reichenberg, 1927. november 7

12

Az illatod bolondja voltam,
úgy hajtottam hozzád a fejem,
mint télen illatos, idegen
párás virágokhoz, amelyek
japán vázában remegnek egy
alkonyuló szobának asztalán
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon
és sokáig megmaradj nekem,
de hiába, az illatod elszállt
és én egy régi parfőmnek fájó
emlékét hegedülöm el most
emlékezőn a papiroson.

Reichenberg, 1928. február 21

13

Fehér gyöngysort vettem a nyakadra
és amikor megcsókoltál érte
nekem szemem elé futott a pult
mögött gyöngyöket mutogató
alázatos kereskedő, amint
áruit dicsérve kínálgatta
a szépencsillogó gyöngysorokat.
Én ezt a kis fehérszeműt válasz-
tottam, pedig volt drágább is, szebb is,
olyan, amilyent te érdemelnél.
És amikor megcsókoltál érte,
eszembejutott, hogy vajjon jobban
öleltél volna, hogyha csillogóbb,
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok
szépséges díszül a nyakad köré...
Te!
Nem méred te ki gyöngyök árával
az ajkadnak és ölednek tüzét...?

Reichenberg, 1928. május 9

14

Szakítottunk.
Te véresre csókoltad a számat
és lihegve kértél, hogy maradjak.
Nem maradok.
Menj be szépen, én meg elindulok
a mérföldkövek között a sárban.
Mit nézel?
A hófehér éjek után ugy-e
könnyező, foltos olvadás szakadt.
Hallod?
A vézna fákban a nyarat
siratják most korhadt, téli szentek.
Ne sírj.
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel.
Hallod-e?
Szél szánkázik zúgva a dombokon
és itt te előtted fodros a sár.
Megértettél?
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.
Most menj.
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton.
Kedvesem.
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha
találkozunk, talán ujra kezdem.
Menj már.

Reichenberg, 1928. február 13

Ágai Ágnes: Rend a lelke

Év elején rendet tett a fiókjában.
Van, amit kidobott, van, amit visszatett.
Aztán a kidobottból is visszatett,
és a visszatettből is kidobott.

Később rendet akart tenni az életében.
Válogatni kezdett, számolni, tervezni, mérlegelni.
Rubrikákba rakta a szereplőket:
ki a barát, ki a szerető, ki az ismerős,
ki a minden lehetséges.

Végül rendet akart tenni önmagában,
kisöpörni, ami nem kell,
beemelni, ami szükséges,
tisztázni azt, ami homályos,
megőrizni, ami világos.
Töprengett, módosított.

Végül betolta a fiókot s kulcsra zárta.
De hogy a kulcsot hova rakta?

Rákos Sándor: Ima

nem mondom a magad különös módján
tenyereden hordoztál nem úgy éppen nem úgy hogy
kedvemben jártál volna sőt inkább nagyon is
próbára tettél sokszor sokféleképp
vadásztak rám vadra vadászok lesből
de rugaszkodnom ha kellett
lendülve vaktában lehúzó
mélységek fölött ugrásomat
aládúcolta egy megtartó tenyér – – –
balkezes-sorsút védtél balsorsomban
csak baloddal balkézrőli fiadként
én istenem hát köszönet ezért is
de tudod hogy mostanában
meg-megtántorodom –
attól tartok hogy kihullok örökre
felejtő isten-tenyeredből

Adam Zagajewski: Eső Párizs felett

Az ötödik emeleti szobám ablakából
látom az esőt Párizs felett, a szürke eső-strófákat,
a szürke sötétítő függönyt, ami a háztetőket simogatja.
150 éve halt meg Chopin, szintén októberben,
a Vendôme-téren. A Vendôme-tér most
hihetetlenül tiszta és gazdag, csillogó
és vendégül más gyémántokat, más csillagokat lát.
A Père Lachaise ma biztosan kihalt -
ki is látogatná egy ilyen napon a sírokat?
Oly nagyon nem szeretjük a távollévőket
(a jelenlévőket valószínűleg még kevésbé).
A nyirkos kertekben csigák mászkálnak
fel-le, mintha a Napot keresnék.
Látom a komputerekkel teli irodákat, és a várost,
ami mint egy, számtalan lelket szállító repülőgép-anyahajó,
tör át a Jeges-tengeren.
Nincs sem háború, sem béke, esik az eső,
Nekem úgy tűnik, mintha egy sebesen futó felhőben
egy félénk angyal rejtőzne; hattyúvá, majd
térdeplő szerzetessé változik, s végül
egy széltől duzzadó lobogóvá.
Az, ami meghal bennünk, csendben, diszkréten távozik,
de nem hangtalanul. Az, ami születik,
hosszan hallgat. Csak a semmi kiáltozik.

Dabi István fordítása

Antanas Drilinga: A vers

Honnan jön A vers:
A csillagos égről,
A napos égről,
A beborult égről,
A te szemedből, az én szememből,
A te jókedvedből, az én jókedvemből,
Az utcáról, ahol lakunk,
Az egész életünkből:
Fogadjuk őt,
Óvjuk őt,
Melegítsük a leheletünkkel,
És sohase űzzük ki a házból,
Az életből!

Dabi István ford.

Tamási József: az öreg az erdőből

a kosz beleette magát a bőrébe
az idő
az egyedüllét
kisimíthatatlanul ott ráncosodik az arcán
nyolcvan lehet
inas keze alig láthatóan remeg
rágyújt
a köhögés mint valami robbanás szakad ki belőle
váltunk pár sablon mondatot
szavai mint apró kavicsok
karcolják csak a csendet
egy gyerek szomorú szemével néz
és lassan falat emel közénk a hallgatás
sóhajt mintha még valamire várna
aztán elindul
ahogy él
szótlanul
vissza az erdőbe

Hepp Béla: Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Benjámin László: Köznapi dolgok igézete

Még azt se mondtam el, milyen csodás
nagy éjszakán az ezüst zuhogás,
a hangtalan föld határaira
lezúduló csillag-Niagara.

Még sose mondtam el a színeket,
szürkébe foglalt hétszín íveket,
fehér havat a zöld fenyőgallyon,
piros kendőt a fekete hajon.

Még sohase soroltam el az ízek
mindegyikét; húzó fanyart az ínynek;
maró sósat; viasz-sejtekbe szűrt
viráglevet; hánytató keserűt.

Nem mondtam el az évszakok futását,
hogy mily kápráztató a zuzmarás ág,
jázminvirág a tavaszt illatozza
és napernyőjét kinyitja a bodza.

Nem mondtam el megannyi búját-mézét
az életnek, mit kuporgat öt érzék
s a szív mélyében születő zenét -
a köznapi dolgok igézetét.

Köznapok – csupa izgató magánügy:
Holdfény, kenyérharc, becsület, madárfütty,
vihar bőgése – minden ámulásom
az életen csügg, nem az elmuláson.

Ki a világgal váltam vala eggyé,
kívánkozom – s nem engednek közüggyé
önvádak, fagypontig süllyedt viták,
szidalmak, s görcsös ars poeticák.

Hogy osztanám a földnek és egeknek
sok apró kincseit az embereknek...
Minden élet: szolgálat. Ez becses még -
törvényem, sorsommal kötött egyezség.

Mert fogtam én a siker pilleszárnyát,
s nem boldogabb, csak lettem tőle gyávább,
s maszattá rondult ujjamon a hímpor.
Mind kínná torzul, ami nem lett kínból.

Adj, élet, munkás férfikort, öregkort,
s erőt, annyit: Ha mennem illik egykor,
még síremlékem is magam faragjam!
S ne menjek úgy, hogy lelkemmel haragban.

Takács Zsuzsa: Meg kellett ennem

Meg kellett ennem a levelet. 

Földrajzórán írtam, és az állt 

benne, hogy a tanárnő hülye. 

Rékának szólt a közlemény, persze, 

és nem neki, de ő lecsapott rá, 

és olvasatlanul az asztalára dobta. 

Szünetben az egész osztály körülvette 

és izgatottan kérdezősködött. 

Például ilyet: “Tanárnő, a Sierra Maestra 

gyűrődött vagy vetődött?” 

A tanárnő arca ragyogott, 

de amikor a levelet kereste, megnyúlt. 

Megmondtam, hogy megettem, ne is keresse. 

Anyát és Réka anyját behívatta. 

A fiatalkori bűnözésről beszélt, 

és olyan szépen, hogy sírtak mind a hárman. 

Csoóri Sándor: K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

Lator László: Emlékeidből eltünök

Botomat elhagytam az erdőn,
nem félnek tőlem a madarak.
Árnyéktalan és remegő
a szitakötő pillanat.

Hangjára figyel a patak,
medrét egyre mélyebbre ássa.
Emlékeidből eltünök,
mint halak villogása.

Ragyog a hegyek homloka,
fák közt csobog a tisztaság.
Alázatában egyre szebb,
egyre átlátszóbb a világ.

Bella István: Mégis

Lemállik rólam a lehet.
Szerelmeim elrongyolódnak.
Lassan meztelenebb leszek,
mint a hívogató holtak.

Mégis, magam el sem fedem,
hagyom, hogy a szívemig lásson,
aki akar, azt szégyellem
csupán: tűröm, hogy megbocsásson.

Vesztőhelyszáj. Bakóölek.
Minden szó egyéb és csak talmi.
Itt már meghalni se lehet.
Ebbe már bele se lehet halni.

Csak múlni, mállni, lassan elhullni,
levelesen, ahogy a zápor
laskáll, pereg, foltokban hullik
rozsdás ég horpadt bádogáról.

Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor

Én írom? te írod? melyikünk vétke a szó?
Te vagy a vers helyett, eddig vagy fokozható.
Némulás hártyáját áttéped, tiéd, ha van,
mondd, gyere, diktáld, én megadom: adom magam.
Nem fér el közöttünk se tér, se idő, se más,
örökre miénk az időtlen idomulás.
Istennek úgy tetszett, széptestű lelki rokon,
éppen egy férfifej fér el a mellkasomon.
Térdednek csapdájában sorsába süpped a lét,
add meg az életnek halála jobbik felét.
Bőrödnek ízei bőrömet járják megint,
káprázva lobognak megcserélt érzékeink.
Hajtincsed bozótja, hangodnak sószigete,
kalózok kincseit bűvölöd át ide te:
apádtól-anyádtól elrabolt atom-javak,
a gének teremtő, szubtilis csodája vagy.
Körmömnek felelő, lúdbőrző izmok, a hát,
ujjongják ujjaim a tested körvonalát.
Végtelen szöveg, ha végtére megleltelek,
mormollak, másollak, mint régi kódexeket.
Múlnak a vizek, az időhöz zúdul a part,
lábak és kezek közt a világ örökre tart.
Meddig tart? meddig tart? mikor lesz csontod avitt?
Életem jobb fele, egyszercsak meghalok itt.
Hidat a hidász, a bukfencet bohóc veti –
tested van, lelked van: tartást is adtam neki.
Nemléted csapdája megtart még, ez az a perc.
Vétkeztem, kimondlak. Helyetted van ez a vers.

Gergely Ágnes: Rapszódia éjfélkor - elmondja Bodnár Erika

Jan Walkusz: (Vedd a szavakat...)

Vedd a szavakat
amiket számodra őrzök
- olyanok mint
a tenger
amikor vihar csitultán
az ég azúrját
ringatja
és halk
suttogás

Dabi István fordítása