Székely Magda: Úton

De hogy ki vagy valóban én 

mégis tudom 

hogy zaklatottan mint a szél 

mindig úton

hogy elég hogy elégedetlen 

léted hová vezet 

hogy ezután mindenfelől 

utad leszek

J.F.v.Eichendorff: Kérés

Összetört, amit akartam. 

Nem nyílik panaszra ajkam, 

Uram, csendben vagyok. 

De most... adj erőt, segíts rajtam: 

hordozni... amit nem akarok. 

Túrmezei Erzsébet fordítása

Csurai Zsófia: Fokozás

ma csendesebb a csend

és jóvátehetetlen a jó

a bűn is bűnösebb

és szótlanná vált a szó…

a hiány kézzel fogható.

Szent-Gály Kata: Esti gondolatok

Lobog a láng. Tán önmagán tűnődik,

azért, hogy van, de mért kell lennie?

A vak sötétből ki hozta ide,

s ki szabta meg, hogy ő

csak ott tud élni, hol felélhető

valami más, mi eggyé lesz vele?

Az ember néha önmagán tűnődik,

s lobog, lobog bele.

Szent-Gály Kata: Máté apostol Beismerés

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Isten országa igazi ország,
van útja is, de oly szűk út,
hogy nem férnek be rajta hintók,
csak egyszerű gyalogosok.

Kapuja is van, boltozott kapu,
de keskeny, mint a csonttű kis foka,
teherrel nem jut át teve,
– bár mindig sok az ostoba,
ki nem hiszi, míg nem gurul
hátára zsákolt vagyona.

Igen, a váltóasztalom mögül
volt időm nézni. Láttam is sokat:
akár a hangyák mennek az esőre
– mint szólás tartja –, jöttek az urak
nagyságos hintón, jöttek szekerek,
szegény parasztok, szolgák, gyerekek,
a világ minden tarka népe,
lehetne akár Bábel söpredéke –
s az asztalon,
a kezemen,
úgy folyt a pénz, mint bontott zsákból
sugárban ömlik búzaszem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ez volt az életem.

És egyszer,
egy reggel,
váratlanul, s egészen hirtelen
megundorodtam az aranytól,
az emberektől és magamtól,
s attól a végtelen nyomortól,
amit takart, és menekültem
a Templomunkba. Uramisten!
Megálltam hátul egy sarokban,
és zúgó fejjel,
hajtott fejjel
az oszlopoknak nekidőltem.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Egy farizeus, egy előkelő,
díszes ruhájú ember állt elől,
a zajra fordult, nézett, és tovább
susogta máris a kezdett imát,
ami – tudjátok – ma is általános:
én több vagyok, mint az a vámos.

Igazat adtam néki, s a fejem
lebukott mélyre: irgalmazz nekem!

És valahonnan ősi könyvtekercsek
lapjáról hozzám indultak szavak
egy füstös mécsről, mely nem oltatik ki,
habár kanóca lángot már nem ad,
s az alig élő, semmit érő nádról,
a roppant szálról,
amit az Úr még meghagy, nem tör el,
s egész a földig leborultam
a rőt aranynak terhivel.

– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Ma már tudom, hogy ezt is látta,
Ő, aki fehér ruhában
haladt a sorban, hosszú út porában,
s megállt az asztalom előtt,
egy csodálatos délelőtt –

aki nem vágott szemembe hibákat:
a hívás volt a vádoló bocsánat,
a „kövess engem” –
és én felálltam – és én mentem!
– – – kicsit ér,
sokat ér,
mit adsz érte,
mennyiért – – –

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása

Székely Magda: Hályog

Ha hályog nőtt a szememen
hasítsd le róla Istenem
hadd lássam újra aki voltál
hol a fényesség hol az oltár

Székely Magda: Erőért

Legyen Akaratod szerint
mit rám raktál sose sokalltam
tudtam hogy nem rogyhatni meg
míg próbáidat végzed rajtam

Kis erőt most mégis Uram
és ha a hátamba nyilallik
görnyedésem mélyebb szöge
szándékod irányába hajlik

Oláh András: Karácsony

a téren ételt osztanak
arcok párája keveredik a gőzölgő levessel
forralt bor is van és hozzá szeretetzene szól
a lelkiismeret megnyugszik
mintha ettől jobb lenne a világ
penészes szavakra fals szólamokra is telik
régen méltóságos asszonyok
toporogtak a kondérok között
s amint tehették gyorsan kezet is mostak
mert érezték hogy piszkos lett a szándék
most lángot okádó cirkuszi artisták
hazudják szemünkbe a mosolyt
talpunk alatt a szülőföld didereg
harang kondul a szívek hidegében
kiapadt álmok csüngnek
a felcicomázott karácsonyfáról
mennyire fáj a magány
összemosódnak az árnyak
mint valaha volt szaloncukor
keményen roppan az angyali üdvözlet
s ahogy a kulcs fordul a zárban
mögötte nincs már távoli táj
nincs messze s közel
csak bezárt ajtók és a hajléktalan szeretet

Wislawa Szymborska: Expedíció a bevehetetlen Himalájába

Ó, hát ez a Himalája.

Óriási hegyek, a holdig érnek.

Ez a rajt pillanata 

A lakatlan égbolton a felhők fehér tejszínhabja.

Itt semmi sincs rejtve.

visszhangzik a fehér némaság.

Hangos a csend.

Te Jeti, gyere már le, egyél, kezemben a kenyér

tanuld meg az ábécét, s hogy kétszer kettő az négy,

és jó, hogy itt lent olvad hó.

Van piros almám, kettévágom.

Jeti, nem vagyunk rablók

velünk élhetsz.

Nem a halálról szólnak szavaink.

Ajándékom feledteti a rosszat. Mi is gyermekeket szülünk,

nevelünk a romok között.

Jeti, és van Shakespeare-ünk. 

Jeti, és hegedűn játszunk. 

És alkonyat után lámpát gyújtunk. 

Fent nincs se hold, se föld

és megfagynak a könnyek.

Jeti, kérlek, gyere vissza!

Négy sziklafalon már leszakad a lavina,

már sírok, Jeti

elfullad a hangom

melegedjünk össze végre

az örök havon.

Wisława Szymborska: Kínvallatás

Minden ugyanaz.
Fájdalom honol a testben
táplálom, altatom, szellőztetem.
A vékony bőr alól vér serken,
a körmök és fogak fájnak,
törékeny a csont, az ízület gyenge
A vallatók mindent számításba vesznek.

Minden ugyanaz.
A test reszket, mindig is rettegett
Róma előtt és Róma után
Krisztus előtt és után
a huszadik században
maradt a kínzás a Föld lett kisebb,
kínunk vércsöppjei ablakunk alatt peregnek.

Minden ugyanaz,
az emberek elszaporodtak.
a régi bűnök és az újak
valódiak, kirakatbűnök és elmismásoltak
időtlen a bűnök konok jegyzéke
és sikollyal válaszol a test,
és az ártatlanság egeket szakaszt.

Minden ugyanaz
a rítus, a modor, a tánclépés változott,
az arcot lepel takarja el,
a mozdulat begyakorlott.
Ráng, megfeszül, menekül a test,
megreccsen bokája térde,
nyálzik, puffad, elkékül, és kiloccsan vére.

Minden ugyanaz
a hegyek, vizek, partok, gleccserek,
és sivatagok lüktető határok, peremek,
csavarog a lélek, helyét keresi,
bujdosik, visszanéz, eltéved
Mintha nem volna, mintha mégis lenne
a múló testben rejtekezne.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír

Ünnep előtt volt. Kint a kertben

 húsvéti bárány bégetett,

 most borult virágba az alma,

 a barackfa már vetkezett,

 én meg épp versbe igyekeztem

 fogni életet és halált,

 mikor egyszerre nyílt az ajtó,

 jött Lóci és elémbe állt

 s megszólalt: -- Apu, verset írtam!

 -- De hisz még nem tudsz írni, te!

 -- Nem is írtam, csak kigondoltam.

 -- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --

 szólt Lóci, azzal nekikezdett

 s két sorban elmondta a verset:

 "Az életet adja, adja,

 egyszerre csak abbahagyja."

 Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól

 a versed? Ennyi az egész?

 -- Hát az istenről, az a címe! --

 magyarázta a gyerek; és:

 -- Nem kéne még valami hozzá?

 kérdeztem én kíváncsian.

 -- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,

 ebben már minden benne van.

-- Benne van, jól van, igazad van,

szép a vers, menj és játssz tovább! --

 Szinte ijedten csókoltam meg

 Lóci hatéves homlokát...

 Ő elrohant... Kint ragyogott a

 tavasz, a bárány bégetett,

 s én eltűnődve ezt a verset

 írtam a magamé helyett.

Szent-Gály Kata: Félhomály

A hosszú napnak végre itt a vége,

a meggyfalombok

elültek a fán.

Ködön át még a nap pirosa lángol,

de már sötéttől

pelyhes a szobánk.

A csend, mely apró, sűrű zizzenésből

tevődik össze,

most részekre hull,

ilyenkor élni kezd, ami nem élő,

és ami látszik,

elvalótlanul.

Szent-Gály Kata: Nyitott ablak előtt

Az este hűvös,
csillagos,
a lomb között
a szél remeg…

magam vagyok,
s a messziség
halkan befonja
szívemet.

Élek.
Vagyok.
És elmegyek.

Szent-Gály Kata: Mint senki más

Te ismersz engem, úgy, mint senki más:
tudod felőlem, mit én sem tudok,
hogy ki vagyok,
s mit akarok.

Mielőtt végigmondanám a szókat,
már észrevetted, hogyan alakult
az eszme bennem.
Mielőtt az utat végigjárnám,
te láttad: vissza is jöttem.

Előtted nem titok az élet,
és benne minden összefüggések
világosak és áttekinthetők.
Látod a múltban a jövőt,
magban a fát,
a szunnyadó, pöttyös tojásban
a domb jövendő kórusát.

És tudod azt is, hogy mivé leszek,
ki behunyt szemmel csak megyek, megyek.