Nem látok mást, csak a testedet látom,
birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.
Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.
Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.
Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.
Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.
2016. október 21., péntek
2016. október 19., szerda
Bende Tamás: nyílik a szem
és kissé homályosan látsz
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges
minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges
minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet
Szabolcsi Erzsébet: Őszidő
Langyos fuvallat:
virágszirmok indulnak
világot látni.
Alvó réteket
ködlepel burkol csendbe,
engem a bánat...
Ködbe bújt a hegy,
aranysárga fákat rejt
felhőtakaró.
Csoóri Sándor: Barbár őszi vers
Szabó Lőrinc halálára
I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.
II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.
III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.
I.
Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.
Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.
Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.
II.
Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.
Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.
Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.
III.
Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.
Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.
S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.
2016. október 18., kedd
Boda Magdolna: (termeken át)
Csak az látszott hogy
egyedül keringőzik a
fekete-fehér kockakövön
termeken át
forgott és forgott
a fehér csipkefüggönyök
szétrebbentek az ablakon
kezében rózsaszínű rózsa
volt fehér szalaggal
lobogott a haja is
és szoknyája tüllje
is rózsaszínűen repült
mindenki azt hitte
boldog hiszen
táncol pedig odabenn
gyászzene szólt.
Petőcz András: Zárójelvers op. 91.
(( Lehetne ima. Ahogy megállok egy oltár előtt, szinte titokban.
Takard le jól, mit elkövettél, mondom magamban, szinte csak
befelé suttogom, bűnöd nélküled is, mindenképpen megél,
4 mintegy saját jogon. Túlnő rajtad mindaz, amit tettél: működik
minden, helyetted is. Takard le jól, ha van mivel letakarnod.
Az utcában fegyveresek készülődnek valamiféle háborúra.
Biztosan előjön mindaz, mit elkövettél. Mintegy előbújik.
8 A harcok, lelkesültségek idővel megszomorodnak: hálát adhatsz
annak, akinek hálát adhatsz, hogy nem szárad lelkeden semmi
visszavonhatatlan. Megtartottam a parancsolataidat, Uram,
11 nem tettem semmit, amit ne vállalhatnék,
mondom magamban, szinte csak befelé
suttogom: a szorongásom suttog kifelé,
14 önmagamból. És előjön a mélyből sok-sok különös lény --- ))
Takard le jól, mit elkövettél, mondom magamban, szinte csak
befelé suttogom, bűnöd nélküled is, mindenképpen megél,
4 mintegy saját jogon. Túlnő rajtad mindaz, amit tettél: működik
minden, helyetted is. Takard le jól, ha van mivel letakarnod.
Az utcában fegyveresek készülődnek valamiféle háborúra.
Biztosan előjön mindaz, mit elkövettél. Mintegy előbújik.
8 A harcok, lelkesültségek idővel megszomorodnak: hálát adhatsz
annak, akinek hálát adhatsz, hogy nem szárad lelkeden semmi
visszavonhatatlan. Megtartottam a parancsolataidat, Uram,
11 nem tettem semmit, amit ne vállalhatnék,
mondom magamban, szinte csak befelé
suttogom: a szorongásom suttog kifelé,
14 önmagamból. És előjön a mélyből sok-sok különös lény --- ))
Sebestény-Jáger Orsolya: A lábmosás
Földre kuporodott az est,
az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.
Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.
Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.
Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom −
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom - a hatalom.
*
Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.
2016. október 17., hétfő
Lucian Blaga: A vers
A villám sem él sokáig
fényében magányosan,
csupán addig, míg elérhet
felhőtől az első fáig,
mellyel egyesülni vágyik.
A vers maga is olyan.
Fényében magányosan
addig él, ameddig élhet,
felhőtől elér a fáig,
indul tőlem, s meglel téged.
Lengyel Ferenc fordítása
Somkuti Gabriella: Reggeltől - estig
Reggel az ember felépíti a személyt,
akit estig vállalnia kell,
álmait agyából kimossa,
didergő testére divatot húz,
előveszi közhelyeit,
hogy semmi ne érje váratlanul,
önmagát otthon hagyja -
azután elindul,
felszáll egy villamosra
és nem érkezik meg sehova.
akit estig vállalnia kell,
álmait agyából kimossa,
didergő testére divatot húz,
előveszi közhelyeit,
hogy semmi ne érje váratlanul,
önmagát otthon hagyja -
azután elindul,
felszáll egy villamosra
és nem érkezik meg sehova.
Boda Magdolna: észrevétlenül gyere
Észrevétlenül gyere,
ha mégis jössz,
úgy, mintha te lennél
az a sétány melletti
ház, amely már
időtlen idők óta ott áll
mozdulatlanul;
úgy gyere,
hogy érkezésed
ne lépés legyen,
hanem várakozás,
s mintha
te lennél az idő is,
az az estenyolcóra,
ahol, s amikor
várlak,
s mintha te lennél
a rengeteg évem
ami most
letekeredik
az idő szorosszálú orsójáról,
ha mégis jönnél,
ne gyere egyedül,
hozz magaddal engemet,
hogy már ne kóboroljak,
hozz el ide
a sétány melletti
házba,
este nyolcra,
és tarts is magadnál örökre.
Boda Magdolna: (esetlen esetlegességeink)
lehet talán,
bizonyára,
biztosan,
ismerlek,
vagy talán csak ismerősnek tűnsz,
bizonyára,
hasonlítunk:
én rád vagy
te rám.
Most már ne csukd rám az ajtót,
most már én sem csukom rád
az ajtód,
betoppanhatsz,
betoppanhatok,
megoszthatjuk vacsoránk,
ihatunk egy pohár bort is rá,
ágyba bújhatunk,
szerelmeskedhetünk,
párban lehetünk
egy elképzelt örök nyárban
Most már ugye...
ugye minden rendben?
Csak feltételes módokkal van még egy
kis baj.
Ki tudja,
most már ne csukd rám az ajtót.
bizonyára,
biztosan,
ismerlek,
vagy talán csak ismerősnek tűnsz,
bizonyára,
hasonlítunk:
én rád vagy
te rám.
Most már ne csukd rám az ajtót,
most már én sem csukom rád
az ajtód,
betoppanhatsz,
betoppanhatok,
megoszthatjuk vacsoránk,
ihatunk egy pohár bort is rá,
ágyba bújhatunk,
szerelmeskedhetünk,
párban lehetünk
egy elképzelt örök nyárban
Most már ugye...
ugye minden rendben?
Csak feltételes módokkal van még egy
kis baj.
Ki tudja,
most már ne csukd rám az ajtót.
Boda Magdolna: Istenhozottszerelem
Az ablakon csüngő függöny
minden szála ismeri ujjaim
és ujjaim is ismerik
minden szála selymét
annyiszor lebbentettem szét
forrón kívánva lobogó jöttödet
és most a Fennendörgő
kegyelméből már enyim lehetnél
birtokom lehetne legnemesebb kincsed
eddig
csak
vártam
kivártam
sírva alázattal szolgáltam
a magányt
ugyanazt vágyva
ugyanarra várva
jöttödre
cipőkopogásra
üdvözlőszódra
jóestétcsókra
rád:
istenhozottszerelem.
Somkuti Gabriella: Szemben a világgal
Szembenézve a világgal,
mezítlábas álmaimmal,
egy pillanatra megpihentem,
mindent, mi volt, számbavettem.
A gyerekkor édenkertjét,
felnőttkorom vas-keresztjét,
hegynek hajtott karikákat,
árkot-bokrot nem kímélve,
aratni kész vágyaimat
szúrós tarlóra ítélve.
Küzdeni kész nappalaim
gyilkos éjszakáját,
minden tétova mozdulat
érdek-szülte hazugságát.
Mások-adta gyöngédséget
szívembe ha beültettem,
simogatni kész kezemből
madaraim nem etettem.
Viharvert páncélom
most szögre akasztom,
meztelen valómmal
magamat megcsalom,
kinyílott egekbe lelkem felhajítom.
mezítlábas álmaimmal,
egy pillanatra megpihentem,
mindent, mi volt, számbavettem.
A gyerekkor édenkertjét,
felnőttkorom vas-keresztjét,
hegynek hajtott karikákat,
árkot-bokrot nem kímélve,
aratni kész vágyaimat
szúrós tarlóra ítélve.
Küzdeni kész nappalaim
gyilkos éjszakáját,
minden tétova mozdulat
érdek-szülte hazugságát.
Mások-adta gyöngédséget
szívembe ha beültettem,
simogatni kész kezemből
madaraim nem etettem.
Viharvert páncélom
most szögre akasztom,
meztelen valómmal
magamat megcsalom,
kinyílott egekbe lelkem felhajítom.
2016. október 14., péntek
Kányádi Sándor: Nagyküküllő
Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.
Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.
S a földgömbre -
hát nem igazságtalanság? -
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.
Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézen fogva,
beletáncolja magát -
a Marosba.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)