Beszélgetés nincs. Megszűnt, kihalt, vége. Mint már többen észrevették. De én most a beszélgetés, az eszmecsere, a jóízű duma egy bizonyos fajta kihalásáról szólok. Az emberek ugyanis beszélnek, csak nem beszél-get-nek. Mindenki beszél, beszél, beszél, egy óra hosszat, négy óra hosszat mondja a magáét. És nem veszi észre, hogy monológjába a másik, a partner, a társ még azt is alig tudja beletűzni, hogy: igen, nem, nahát, hja-hja. A lélektan logorrheának hívja ezt a szellemi betegséget – itt mindenki logorrheás. Lassú őrjöngés fog el, hallgatva ismerőseim, barátaim eszelős szájmenését, amely nemcsak az úgynevezett „közös” érdeklődésnek, gondolatcserének, nemcsak a normális emberi figyelemnek vet véget, hanem a legelemibb látszat-udvariasságot, az együttélés minimális feltételeit is lábbal tiporja. Drága, régi barátom, azzal a régi, príma nevelésével úgy beszél egyvégtében, hogy – ha netán valaki egyetlen mondattal félbeszakítja –, gyorsan lehunyja a szemét, hogy elviselje a közbeszólást, amit természetesen nem hall meg, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egyszerűen lehetetlen vele érintkezni, minden vonzódásom ellenére, mert az ember csak ritkán bírja kitenni magát személye ilyen semmibevételének. Teljes önmegtagadással látogatva meg néha, mint egy beteget. És amit beszél! Amit az emberek beszélnek! Az ostoba jelentéktelenségeknek, a személyes semmiknek az a halmaza! Kiment, bement, ő akkor azt mondta, de rossz volt a palacsinta, sajtóhibák ötoldalas jegyzéke, ismeretlen személyek teljesen érdektelen ügyei. Háziszárnyasok káricálása – állítólag szellemi emberektől. És ha, nagyritkán, nem káricálás, akkor három órás előadás arról, amit ők I. kötet 693gondolnak, ők akarnak, ők írnak. Maga az önérvényesítő süket erőszak. Nem veszik észre, hogy a másik nem szól egy szót sem.
Jó. Régi barátaimtól – néha – eltűröm ezt, mert régiek, öregek, és a barátaim. De nem vagyok hajlandó eltűrni az egész világ szájmenéses pofátlanságát. A múltkor véletlenül beült hozzám egy távoli ismerős, fiatal lány. Másfél órát beszélt egyfolytában. Hogy mi van otthon, mi van a munkahelyén, meg így, meg úgy. Hogyhogy nem tűnt fel neki – úgy a negyvenötödik percben –, hogy én nem beszélek? Hogyhogy nem jutott eszébe megkérdezni: velem mi van, mit gondolok, mit csinálok, netán mit írok? Nem kívánom vele mélyenszántóan közölni ugyan, Istenem, minek. De mégis, valami halvány ál-figyelem, valami hogy-vagy, valami apró kérdésecske. És így megy ez állandóan. Nemcsak az általános, eszelős önzés megnyilvánulása ez, hanem lelki csonkaság, a beszűkülés beteges foka, a másik ember agresszív letiprása, amit ma már – úgy látszik – a minimális udvariasság, a társadalmi normák legcsekélyebb foka sem fékez. Ahogy öregszem, fáradok, egyre kevésbé bírom, akárcsak a zajártalmat. És ahogy a zajártalom, ez is növekszik. Csökkenő teherbírásom és a növekvő teher együtt – ez valahogy nem megy. Legszívesebben visítanék egy-egy ilyen „beszélgetés” után. És húzódom vissza a magányba. Pedig műfajom volt a társaság.
Mert elfelejtettük az emberi együttélés egyik legszebb, örömszerző lehetőségét, a beszélgetést. A társalgást, az eszmecserét, a kölcsönös érdeklődést. Elfelejtettük, hogy a beszélgetés: mű, ha tetszik: műalkotás, amelynek a létrehozásában minden jelenlévő részt vesz. Amikor a kölcsönös figyelem, meg a mindenkit érdeklő tárgy légkörében egyre szikrázóbbak, egyre érdekesebbek, egyre boldogabban megnyilatkozók vagyunk, a gondolatok, a szavak egymáson csiholódnak, egyre több pattan ki a résztvevőkből, amire egyedül nem is volnának képesek, és felépül az az átlátszó, szóbeli mű, ami az igazi társalgás. A társalgás a Gesamtkunst egyik fajtája. De mi már elfelejtettük, sőt naponta megfojtjuk, hülye önzésünkkel eltiporjuk, mint a nemes kézműipar annyi ágát. Így gyilkolva ki életünk egyik természetes gyönyörűségét. Aminek – mellesleg – a szellemi-lelki hasznát ki sem lehet számítani.
Rossz társalgás az, amelyből akár csak egyetlen jelenlévő is kimarad. Bennfentes banda-társalgás csak bandában engedhető meg.
Azért is utálom ezt az elnémító beszéd-agresszivitást, mert annyira emlékeztet az egész írói pályámra. Mentől többet beszél valaki, én annál inkább elhallgatok. Teljesen elmegy a kedvem, valósággal bedagad a torkom. Az irodalomban elhallgattattak – és én egyre jobban elnémultam.
(1981. június)
