1.
hová menjek
mely irányba
kutyaként vonyít a szív
de hiszen élni
kell
2.
láz
ez az átkozott láz a
kiszáradt ajkak remegnek az ujjak segítséget
keresnek a szív mint megvadult kutya ki akar ugrani
a torkon át a mell gyorsan emelkedik majd lassan ereszkedik
a fehér ágyneműn világosan látni
a remegések rángások egybefutását
talán már a halál lesi a szemét
3.
ne halj meg Anya
hiszen ily megszokott módon nem hagyhatsz itt engem
nem távozhatsz mint ősszel az elsárgult
levél hiszen tartom a fejed
párnád igazgatom most jobb Neked
mondd
4.
hallgatsz
ősz hajad nézem nyugodtan
fekszel mint egy szarvastehén mint egy gerlice
szádból panaszszó nem száll
királynő vagy barna szemeid
csókolgatom
5.
látod
itt állunk mindannyian
itt van apa a leggyöngédebb férj
itt vagyok én a legkisebb a vakarék
arrébb Janek Henio Józio
a fiaid
mint ágas-bogas tölgyek
oly büszke voltál rájuk
amikor a tojással teli csomagokat
küldted utánuk a városba ahol tanultak
és hogyan illatozott a szalonna
meg a pénz
amit titokban szedtél el apától
hogy nekünk jó legyen
legyen pár fillérünk mozira és
bélyegre
csupán Stefan hiányzik
de mindjárt jön ő is
vidéken lakik
küldtünk érte
oly nagyon szeretted
ha mindnyájan együtt voltunk
mint régen
a Karácsony Szent Ünnepén
leültünk vacsorázni
és Te mint a betlehemi csillag
mosolyogva könnyedén mint egy angyal
fehérebb az abrosznál amire
az illatos fehér kenyeret helyezted
még melegen az imént vetted csak ki a kemencéből
mint a mosolyod
jóság szeretet és megbocsátás lengte körül
amikor mindnyájunk tányérjába merted a gombalevest
amikor mindenkinek az ízlése szerint
locsoltad meg citromlével a pontyot
amikor az ostyát törted meg és külön-külön
kívántál mindnyájunknak boldogságot
még emlékszem az öröm könnyeinek sós ízére
amikor megcsókoltuk
egymást
6.
most pedig
búcsúzni kell
mert mindenkinek
külön-külön nyújtod dolgos kezed
mondjuk el a haldoklóért
az Üdvözlégy Máriát
és a Mi Atyánkot
7.
hogyan szóljak
Hozzád Anyám
mit tehetek még
mit adhatok Neked
az imán és
a szívtépő zokogáson kívül
az emberi tehetetlenség
állati fájdalmát kifejező
nyüszítésen kívül
8.
és a kezedben tartod az Úr gyertyáját
ami túl gyenge hogy megvilágítsa
utolsó utad habár örökkön
oly sok erőt adtál nekünk élni tovább
a kételkedés pillanatában most pedig
Édes Mama tehetetlenül fekszel mint
hópehely bár ily gyengéden soha sem
beszéltem Hozzád habár oly sok gondot
okoztam mindig olyan voltál mint a tavasszal
virágzó kert mint a csalogány május éji
dala amikor gyermekkoromban
az öledbe hajtottam a fejem
kutyaként várva a simogatást most
szótlanul először kérsz segítséget
tőlem
és mit sem tudok tenni
amikor a karjaim közt haldokolsz
én vér a véredből
én ember az emberségedből
én fűszál a rétedről
én belőled
9.
csak az erek pattannak meg a fájdalomtól
a legszomorúbb verset írom
a halált írom
az Istent káromolva írok
10.
de hiszen nevettél
látva az újságban első
kinyomtatott versem emlékszem reszkető
kézzel kerested a szemüveged összeszedve az ajkadon
a szétszóródó szavakat hogyan szótagoltad tördelve a már reuma-gyötört
ujjaidat miket megviselt a krumpliszedés
a répaszedés a Neked homokszemcsékhez hasonlóan közeli
Földön amit meg akartam csókolni a kezeden most amikor
már túl késő volt amikor már képtelen voltál megszólalni
amikor térden állva láztól hörögve haldokoltam
a torkodban
11.
el kell múlnia
mint villám ugrál a hőmérőben a higany
fiam ennek el kell múlnia ez csak zivatar
jó hogy hazahajtottad a tehenet
megint ugyanazt a rémületet látom a szemedben
aggódsz értem Anya
Burkus kutyát törölgeted a konyhában tüzet gyújtasz és
rántottát sütsz a cipőm keféled
gyengéden simogatod a hajam
érzem a tavaszi szellőnél könnyebb
a jóság rétjén frissen kaszált fűnél
frissebb leheleted
el kell múlnia
ez csak tüdőgyulladás csak láz
12.
még simogatom a hajad
a nyár megőszült pókhálóját az ablakon túl
fagyos a föld a gyerekek korcsolyán siklanak az iskolába
ismét közeleg a karácsony
fenyőfákat cipelnek ereszkedik le az alkony
a szemedben felgyúlnak a csillagok
remegő szempilláidról almák hullanak
hiszen a legszebb kert vagy
érzem ereid kacskaringós ösvényein
hogyan túrják ki sietve a vakondokok
az alvadt vér megfagyott rögeit és olyan
mintha maga a vér is leállna
élettől fáradtan keresve nyugalmat
mintha már maga a test is megtagadná az engedelmességet
de te még egyre élni akarsz még oly sok
a dolgod még olyan fiatal vagy
13.
munkába kelni soha sincs túl korán
a virágokat legjobb reggel elültetni mert a föld még
alszik ügyelni kell a gyökerekre
oly gyengéden emelik a szárat a magasba
mintha gyermekkezek lennének most pedig ültet arról van szó
hogy ne törjön el a hátgerinc és Nálad jártam
az élet iskoláját nézve hogyan nyílnak a tulipánok hogyan
érnek a rózsák együtt lestük a pillangó
röptét hanyatt fekve a kalászt hozó gabona tövén
együtt számláltuk a szemeket örültünk
a bő termésnek mint lovaink
vágtájának amikor este vacsorára hajtottuk hazafelé
az állatokat a homokos úton
14.
most pedig Te magad érlelődsz
hallgatással egy távoli csillag fakó fényébe
zártan és minden másodperccel egyre
távolodsz egyre halkabban egyre sápadtabban
és úgy érzem mintha a világnak lenne vége
mintha felvágott ereimből folyna ki egyszerre
a tanácstalanság bágyadt vére mintha süllyednék
a gyertya sós fényébe kapaszkodva
mintha a föld alá tűnnék
a pokol fenekére az örök elkárhozás tüzétől
perzselten és mint ez a parányi pók
a padló legkisebb résébe szeretnék bújni
hogy ne lássak ne halljak ne érezzek semmit
15.
Mégis együtt voltam veled
együtt érlelődtünk
16.
A világ összes gabonájában
a világ összes csillagában
a világ összes halában
a világ összes kövében
a világ összes tengerében
mindenben...
17.
és érlelődtünk habár a tenyered
oly erősen fogtam hogy a szívem is
mint az űzött vad a torkomban vonyított bár
levegőt alig kaptam csupán szőlőszemekként
hullottak szememből a könnyek
18.
...és érlelődtünk habár egyáltalán
nem is értettem azt
habár olyan furcsa volt ez az érzés
habár valahová a távolba indultál
magad mintha csak egy másodpercre hagytad volna hátra
a tested mintha csak átöltözni indultál volna másik
ruhát ölteni magadra és éreztem hogyan válnak el végleg
az útjaink és csak ezt a mosolyt
hagytad rám
a dermedtség kútjába zuhanok
patkánykarmok nőnek denevérszárnyaimon
a kétség torkát marcangolom némán vonyítok
a farkasok legéhesebbje vagyok a magány
éjjelén ordítom gyűlöllek benneteket a hímvágyat ébresztő
az árulás a fizetett szerelem a gyilkosság a pénz
rothadtság szagú fényében a standokon
kényelmes nyugágyakban terpeszkedő hájas testek gyűlöllek
hiszen mindig lehet a fenébe is hangosan
sírni hiszen...
19.
hiszen szerettem az Anyámat
és most csak ez az ujjaimon átfolyó mosoly
maradt nekem
20.
Bocsáss meg Anya
a gyóntatószék előtt
térdelek
imádkozom érted
áldozom
sírok
21.
ha
van mennyország Te biztosan
ott vagy
biztosabb vagyok ebben
mint a saját tíz ujjam
létezésében
22.
ugyanúgy térdelek miként évekkel ezelőtt
ugyanazon a helyen ugyanabban a templomban
első áldozó vagyok szól az orgona a tömjén
illata kúszik a kövön mélyen lehajtom
a fejem összeteszem két tenyerem mögöttem Te vagy
mint mindig sugárzón az angyaloknál
fehérebben magánál a boldogságnál is
boldogabban vezetsz haza a fehér abrosszal megterített
asztalhoz ültetsz emlékezem szavaidra
fiam legyél ember
23.
lassan lépdelünk most Téged viszünk karunkon
a fiaid könnyű vagy mint a pehely mint
a szappanbuborékok amiket szalmaszálon át fújtál felém
a padláson mint a fehérneműcsipeszekből épített vár
amit a kályha alá dugtam mint a karácsonyfadíszek
amiket a fenyőre aggattál minden
karácsonyra megyünk...
24.
Te pedig fekszel mint egy királynő
csak egy pillanatra
aludtál el
orcád halovány lehunytad a szemed
galamb vagy ami egy pillanat múlva elrepül
a szádat csókolom
hideg
25.
gyengéden csókolom a homlokod
mintha mosolyod szilánkjait szeretném összegyűjteni
mintha a hangodat szeretném hallani
zokogok
26.
honnan kerültek ide a szegek
honnan került ide a kalapács
könyörgöm
ne beszéljetek a halálról
ne beszéljetek a koporsóról
ez csak álom
27.
hiszen az egész életünk egy nagy
álom a sírás mély kútjában születtünk
még mélyebbre hullva itt ezen a földön
csak vendégek vagyunk ez a föld csak
szálloda egyesek jönnek mások mennek
csak nagy álom vagyunk
28.
Megyünk és a fenyők nyugodt léptekkel követnek
a kövezet kiszökik az utcáról és mint hű tehéncsorda
fújtat hogy ne fázzál Te pedig
teljesen hidegen fekszel érzéketlenül a szétmázolt
szempillák nedvességére mintha csak azt akarnád
most mondani hogy még soha sem láttad a tengert
hogy nem volt időd a sós tengervízben áztatni
a lábad mintha
29.
Oh nem Anya
Te örökkön mosolyogsz
elégedett vagy a sorsoddal még most is amikor
a hideg verembe eresztenek mintha mosolyognál
a zokogás-felhők mögül felkelő napra
zöld szöcske vagy
májusi szél
hajnalpír
30.
most
amikor már ott fekszel
a tölgyfába zártan
amikor elhajították a köteleket amikor
marék földet kell rád hintenem látom mosolygó arcod
hallom jósággal kiejtett szavaid
nézd Stach
kedves gyermekem
milyen magasra szállnak az égen a pacsirták
idén jó termés lesz a cserebogarak
oly alacsonyan repülnek az ember szíve
csak úgy repdes az örömtől
hogy élni akarunk ezen a világon
igen Anya
31.
most
amikor szórom a marék földet
mintha hóval hinteném be a mezőket
mintha virágokat hullatnék a kertben
mintha hamvazószerdán
emelném fel a fejem
mintha napfényben vibráló
por lennék
32.
eljövünk
csak apa térdel
fedetlen fővel mintha búzát vetne
mintha újra Anyával
beszélne
33.
de hiszen
élni kell a szív felvonyít
mint a bánatos eb
merre menjek
Anyám
Dabi István fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése