Kálnoky László: Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az irgalmas samaritánus

…és elsuhant mellette a forgalmas világ,
szinte talpát súrolta a végzet.
Kisfiam – még alig múlt négy –
csöppnyi lényével ijedten lenézett:

„Mi lesz a bácsival, ki az út szélén fekszik?
Ugye Mama nem hagyhatjuk ott?”
Lehajoltam. Látva lélegző magányát,
egy messzi bódulatban. Sokat ihatott.

Vézna lábai kilógtak az útra.
Nem tudtam nézni rongyos cipőjét,
„vigyük arrébb Mama” kérte kisfiam,
s gyermeki szeméből átsütött a részvét.

A mentők talán tíz perc múlva jöttek,
s azt mondták később: nincsen semmi baj.
Hull majd e testre is anyaföld (bár még
odébb lesz) s az mindenkit bölcsen eltakar.

Én pedig örültem, hogy él,
hogy odasegítettük a járda menedékre,
de elszorul a szívem, hogy e forgatagban,
csupán egy gyermek vette őt ott észre.

Somlyó György: Zsoltár férfihangra

Töredelem nélkül bevallom Uram
(vagy akár töredelmesen)
(bár még sohasem kérdeztél)
olykor velem is megesett
hogy olyasmire vágytam amim nem volt
(bár még többször arra
hogy az se legyen amim van)
tóparti tanyára
(netán tengerpartira is)
könnyedebb lélekre
és könnyedebb kezekre
cifrább öltözetekre
(tükör-ábrándos hiusággal)
cápafejű macskaléptű új kocsira
mindig újabb és még újabb könyvekre
(bár még többször arra
hogy a meglévők is elhagyjanak)
mindenre amiről csak azt hittem hogy kellene nekem
(bár tudtam hogy nem is igazán kellene)
Töredelmesen
(vagy töredelem nélkül)
bevallom Uram
hogy olykor még irigyeltem is azokat
akiknek több jutott
(bár még többször azokat irigyeltem
akik a kevesebbel is beérték
vagy akár csak kénytelenek voltak
beérni vele)
Most
az emberélet útjának felét elhagyva rég
imé látod
(hiszen azt mondják mindent látsz Uram)
itt állok
és semmim sem maradt
még tető sincs a fejem fölött
(amely a tulajdon biztonságával ámítana)
csak egy bérelt szobám
(hogy jótékonyan mindig figyelmeztessen
egyre ideiglenesebb ittlétem ideiglenességére)
csak egy szobám
amelyben semmi sem enyém
csak egy szobám
készülő munkáim kemény ülőhelyével
és szorongásaim szöges ágyával
kényelmetlenül bebútorozva
Töredelem nélkül
(vagy töredelmesen)
bevallom neked Uram (csak Neked)
(bár tudom hogy nem érdekel)

talán éppen ez volt amire vágytam

Radnóti Miklós

" Fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben

csillagkoszorúit az éj."

Kálnoky László: Nélküled

Megszólaltat, mint hangvillát, hiányod,
ülök, homlokom kezembe temetve,
elviselni már nem tudom ideiglenes halálodat sem.
Ha nem vagy, nem vagyok.
Csak mint üres szoba,
hol az elköltözött lakók
szétszórták a gyűrött újságpapírt.
Az ablak alatt lámpák sorfala,
meghajtja nyakát a sötétség,
ha kardjukat kivonják.

Nem számít, hogy éreztek hasonlót
előttem mások, és érezni fognak.
Nem vigasztal, hogy rám gondolsz: nem érzem…
Nem vigasztal, hogy évek óta
járod velem
reménytelen útvesztőjét a szerelemnek.

Siess! Mire visszajössz, nem találsz,
egy üres képmás pótol ezután,
ő ül székemen, ő iszik poharamból.
Mint kés hasít tekintete.
Jókedvet mímelve nevet lélektelenül.

Akkorra messze járok,
megbotlom kőben, keshedt fűcsomóban,
zsebeimet kiforgatom,
elhagyom mindenemet,
gondolattalan ülök egy fatönkön,
arcomon át hangyák vonulnak,
nap, hold értetlenül bámul szemembe.
Nélküled hagyom múlni az időt
– és nélkülem…

Kálnoky László: Egyszerű fejfa

          Anyám emlékének

Arc, mit tükrözött a tiszta tenger,
szétroncsolt a hullám, nem felelsz.

Dallam, emberi ajkak lakója,
házadat elhagytad, nem felelsz.

Mondat, mit a föld porába róttak,
elmosott a zápor, nem felelsz.

Kör, mit madár írt a levegőbe,
az a madár elszállt, nem felelsz.

Láthatatlan lettél, néma lettél,
mint aki sosem volt, nem felelsz.

Mecser Szilvia: Május

Még nincs nyár,

csak dús lomb.

Sziromeső sincs már.

Csak az eleven táj,

benne ő. Lélegzik.

Gömbölyded.

Egyre nagyobb.

Ha itt az idő,

megszületik az Ősz

a gesztenyefákon.

Kálnoky László: Munkamódszerül

1

Oly vigyázva illeszd szóhoz a szót,
mint akit csak saját
távolléte bátoríthat beszédre,
s oly aprólékos-pontosan,
ahogyan a halál fiatal arcok
évtizedek múlva megjelenő
ráncainak tervrajzán dolgozik.

2

Úgy nézd a jelenségeket,
mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly
látja a fákat, bokrokat,
egy pillanattal a sortűz előtt.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mi Atyánk…

(Mt 6,5-13)

Úgy éltünk Körötted, mint megfáradt vándorok,
s mint vízen a fény, ha térdre hull,
végighullámzott szívünkön a csend,
az áldott, a szent, szavadra válaszul.

Soha senki nem beszélt még így,
s mi gyermekké lettünk, hogy titkaid fonalát
felfűzzük hitünk védtelen ágára,
mint levelük ölelik a vénséges olajfák.

Majd ránk borult az alkony, felfénylett az ég.
Te álltál a hegyen, mint örök jelenés.
Fölénk magasodtál, kitágult a tér,
csak tágult időtlen, mint végtelen szívverés,

mi tudtuk, hogy igaz e múlhatatlan perc,
és hittük, hogy valóság vár majd odaát,
mert Isten hajolt le Benned a szívünkig,
s Te elmondtad értünk a legszebbik imát.

Csontos János: Digitális óda

Számítógép istene, minden időnk ura, Krónosz!
Hogyha lazítana lomhán fojtogató ölelésén
Fészbuk-testőrséged, inalnánk réteken offlájn,
térerejét vesztett természet földi mezőin!
Lájkolnánk a lamúrt, s ha letöltjük, majd meg is osztjuk
doksinkat: három didi-dében bökjön a vágyunk.
Lám, úgyis dilitez rendszergazdánk a menűből,
megtisztítva merevlemezét e parányi futamnak.
S mert szavatosságunk oda gyorsan, majd leselejtez
új generésön – időkön kívül fal fel az ekszit…

Kálnoky László: Csalogányok

Az éjszakai park

alvó lombjaiból

halljuk az énekest,

a holdfény-mosta dalt,

a bársony csattogást.

Le nem kottázható

magasságokba tart,

s elhallgat hirtelen.

Felhangzik válaszul

egy fürge fütty: ezüst

tőr, mely koromsötét

drapériákba szúr.

Nightingale

Kálnoky László: Töredék

Valami történt, amit most sem értek:
egy éve nem szólsz hozzám. Furcsa csönd ez.
Egy várost, hol a tornyok égig értek,
közömbös mozdulattal összedöntesz,
s a rom fölött bolyongsz, te szép kísértet.
A küszöbökről szétroncsolt kutyák
halálig hű tekintete követ,
de vádolnak az üszkös csonkú fák,
üres talapzatok, málló kövek…
Mint istennő, ki hasztalant teremtett,
továbblebegsz, hogy feldúltad a rendet.
Kéklő csóvák nyomodba sisteregnek,
de félelem nélkül haladsz előre
te, a hideg égövnek kedvelője,
hogy gőgöd oltárán magadnak áldozz.
Hát tudd meg végre: nincs közöd a fákhoz,
nincs közöd a plántákhoz és füvekhez,
az állatokhoz és az emberekhez!
Hozzám se..................

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.

Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

Az a kis ember ott belül
ugrál, torz fintort vág, nevet;
fejedben lakik, agyvelőd
az ágya, ablaka szemed.
Ha torkod sírás fojtogatja,
s keserűséged könnybe gyűl,
szemtelen hangján felkacag
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
tarka zászlókkal integet.
Nem látja más, csak te tudod,
mi van a homlokod megett:
cirkuszporond és arzenál,
hol minden együvé vegyül,
mert rendet sohasem csinál
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
szájas demagóg, lázadó.
Te vagy a buta nép neki,
téged uszít és téged óv.
Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
és ha a hallgató bedűl,
kaján szamárfület mutat
az a kis ember ott belül.

Az a kis ember ott belül
élősdid, kis belső tetű,
húsodtól s véred italától
torkiglakott tekintetű.
Megvárja, míg a szív megáll,
a szemgolyón át elrepül,
és egy új testbe költözik
az a kis ember ott belül.

Radnóti Miklós: Álomi táj

Ha az éjszaka korma lecsöppen,
Ha lehervad az alkonyi, égi szeszély:
fonogatja fölöttem a mélyvizi csöndben
csillagkoszorúit az éj.

Ha a hold feje vérzik az égen
s gyürüző köröket ver a tóban a fény:
átkelnek az árnyak a sárga vidéken
s felkúsznak a domb peremén.

S míg táncra libegnek az erdőn,
toppantva, riadtszivü fészkek alatt,
lengő levelek szeme nézi merengőn
a tükörre csapó halakat.

Majd hirtelenül tovalebben,
nagy szárnyakon úszik az álomi táj;
sodródik a felleges égen ijedten
egy féleleműzte madár

s a magány szelidebb a szivemben
s rokonabb a halál.