Kiss Judit Ágnes: Szó

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele                 
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?

Idézet

"Nem kell szégyellned, ha nem értesz valamit Isten dolgaiból! Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Hiszen a véges képtelen befogni a végtelent."

/ Számomra ismeretlen szerző/

Rákos Sándor: Harc a madárral

Még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének,
még magasabb frekvenciájú önátadás
s szeretet, szeretet, szeretet
kifogyhatatlan készletekkel,
hogy az érdemtelenek is torkig lakhassanak belőle.

Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legízesebb,
ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legszínesebb,
ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legformásabb.

Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni.
Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült – egy-két szárnytolla maradt csupán kezedben.
Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd, szárnytollai kékes árnyjátékával,
hogy röpködjön és énekeljen,
mint abban a kertben röpködött és énekelt,
gyermekkorod birsalmavirágillatú kertjében.

A madár elszállott. Éneke nem hallatszik többé.
De visszaröpül még bizonyosan! Egyetlenegyszer még bizonyosan visszaröpül!
Fogd meg akkor, köss lábára zsinórt, s hurkold csuklódra, hogy soha többé el ne hagyhasson!
Negyven felé közelítesz. Ne alkudj!

Rákos Sándor: Tűz

Hirtelen

tört reánk a szerelem.

Csupa láng

már a hajad, a ruhád.

Elbujok,

mégis tűz s parázs vagyok.

Oltani,

Duna kéne oltani.

Elnyomni,

hegyet kéne rátenni.

Ily csodát!

Tűzben áll a félvilág!

Rákos Sándor: Rügyek

Csupaszon didereg a téli faág,
s mint vak kezében a bot,
fény felé tapogat.
De amikor – mint az idén is –
tavaszra zendít valamely korahónap:
pici zöld ablakokat,
csipás, hunyori szemeket,
kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.

A rügyek
beröpülik a fény palotáit
és az árny barlangjait
s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge
helikopteren utazva tudakolják
felhőtől, bőjti széltől,
ember szívétől, zsenge füvekre
éhes madártól:
ez már az új tavasz?

Ágai Ágnes: Mondd, te belenyugodtál?

Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?

Kántor Péter: A barátságról

A barátságról van szó, ami egy szent vagy milyen dolog
mindenesetre nehezen nélkülözhető, tehát drága
azt tudod, hogy nem árucikk, amit a Luxus Áruházban
esetleg hosszas spórolás után megveszel, s hazaviszed
ellenkezőleg, de nem is színházi produkció:
ma brillíroztál, holnap halványabb leszel kicsit
nem, a barátság más, ahhoz méltónak kell lenni
így hát igyekszel, mondjuk azt: képviseled magadat
és közben figyelsz is, hajaj, majd kiesik a szemed
hihetetlen ugyan, de szövődnek bizonyos kapcsolatok
ennek örültök: a kölcsönös rokonszenv mindig felmelegít
kedves emberek vagyunk – gondolod gyanútlanul
pedig innentől kezdve már csak oxigénpalackkal és
a jetikről… de felfele úgyse igen szokás társalogni.

Sebestény-Jáger Orsolya: A kútnál

(Jn 4)

Asszonyi arcának tükre

 széttöredezett cserépdarab.

A kérkedő máz földre hullik

egy roppant ecset alatt.

Szemtől-szemben megállt:

kérdezni, beszélni vágyott,

és hitte: nem törhetik le

a világra érkezett virágot.

Minden találkozásból a legszebb,

mely hívatlanul érkezik,

titka egy távoli túlpart,

a hullámok keresztülszelik.

Egy felhőraj szalad s kibomlik,

hogy mint nehéz selyem

takarjon, vagy inni adjon

túlmutatva földi életen.

Hordom a képet belém ivódva:

inni kért – és mégis Ő adott,

s ha mások felé elindul kezem,

Ő adja a mozdulatot.

Bella István: Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
Csönddel bélelem Boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
Hallgatom szívveréseid
Mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

Bella István: Vagyok

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

Keresztury Dezső: Elmondhatatlan

Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.

Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el felőlem.

Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?

Vékony Andor: Ősz

Hulló falevél

Az ősz a lelkedig ér

Szavakba öntöd

Kántor Péter: Mi kell a boldogsághoz?

Ha úgy vesszük,
nem is kell hozzá sok:
két ember,
egy üveg bor,
egy kis sajt,
só, kenyér,
egy szoba,
ablak és ajtó,
eső odakint,
hosszú szálú eső,
no meg persze cigaretta.
De sok-sok estéből mégis
egyszer-kétszer, ha bejön,
mint nagy költők nagy versei.
A többi előkészület,
utószó,
fejfájás,
nevetőgörcs,
nem lehet, de muszáj,
túl sok, de nem elég.

Kántor Péter: Érezted már?

Amikor éles késbe
lépsz, és ömlik a véred,

szúnyogok tapadnak rád rajokban,
és zeng a véres fű rajongva,

szédülsz, nem látsz a lombtól,
s tüzel a június, tombol –

érezted már, hogy édesül az élet,
mikor a halál belekóstol?

Kántor Péter: Levél

Fürödni indultunk a tóhoz,

mikor a szélvédőre sárga,

nedves levél csapódott.

És rögtön mintha november üzenne,

megeredt az eső.

Ilyenkor a leggyorsabb sas karmából is

kicsúszik a zsákmány.

A víz fölött elszürkült az ég,

és hallani lehetett, ahogy halkan,

panaszkodva surrog a fű.