Takács Zsuzsa: Szerelem

Egy nap felett egy új ég ahogyan összecsap,
ahogy a dér a földet kiveri
ki tudja: szomorú?
ki tudja: gyönyörű?

*

Rádrogyni. Vállamnak túl nehéz az ég.
Lerántani a vágy palánkjai mögé.
Füttyben, koromban, kattogásban
ha minden bőröd végül leszakad
páncélra lelni a hetedik alatt.
Érinthetetlen

ülsz egy vacsoránál,
egy eszpresszó felett a tábla nyikorog,
és jársz és kelsz a jelenemben,
– hol vagyok?

Ki vagy? S ki szádat csöndre inti
ha mondaná? Csak álmaim
rigói szállnak. Farkas vacogásom
küszöbödön ül.

*

El-nem-jövő elindul
Várakozó vet levegő-ágyat
Kő-párna nyög dobálja zokogás
El-nem-jövőnek lépte nincsen
Folyosón himbál föl-le hiánya
Korlátról lenti nyugalomra hajlás
Egy vödröt hagytak a lépcsőfordulóban
Huzatban táj kioltva
Vödörben víz forog Egyre mélyebb

*

Hogy zúg a vér! Elönt és fodrozódik.
Mózes kosara hátán, fát kitép, dörög.

Oszlopnak dőlve vársz, intesz. Jövök.

Igy is de jó! Sebeken, gödrökön
megáll, mint végleg, kezed az arcomon.
Szivem helyén a csönd.
Mint üveget
veri szivem az áttetsző eget.

*

Belépek és meggyujtom a villanyt,
– majd nem világitod be többé arcomat –
kabátomat, kesztyümet ledobom,
– majd megteszem a végső mozdulatokat –
mert a halállal megjelöltél engem;

körém zuhannak közeli, messzi tárgyak,
mintha a padló vetemedne meg,
mintha a felszín:
fülemben a sóhajok, a léptek;

elevenekkel egy helyen lakom már,
s mi hátra még, egy óra lépteim üti,

de ablakomhoz állok és dicsérlek.

Kántor Péter: Tusakodás

1.

Nem tudom, ki vagy,

nem tudom, mi sarkall,

nem tudom, mi a fegyver,

nem tudom, ki győz,

de életre-halálra!

2.

Ó, tudom én, ki vagy,

és tudom, mi sarkall,

és mindig más a fegyver,

és aki győz, mindig mást nyer,

ó, tudom én, ki vagy,

de én ki vagyok, én?

Somlyó György: A cica sziesztája

Esti szellőben füröszti
Hőség-marta tagjait
Fülét-farkát elereszti
Fejétől tappancsaig
Mintha teste nem is testi
Volna csak egy képzemény
Idő testébe faragva
A bizalom röpke szobra
Nyújtózik el szőnyegén
Nem kell neki őrző-védő
Csak egy benső körző véső
Hogy kirajzolja bevésse
A forgó Világegészbe
A táguló semmiségbe
Ami az ő örökrésze
Minusculus létezése
Megfoghatatlan nyomát

Jónás Tamás: Mindennapi exitus

Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.

Idézet

"Azért aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék"

/ 1 Kor. 10,12 /

Csontos Márta: Védtelenül

 A fák már levetkőztek,
a fény is Krisztus szakálla
mögé bújt, a megfagyott
harangokba beköltözött
az ördögűző szél.

Ott ülök én is a valóság
árnyékán, a történelmi
hajnal megint késik.
Jobb ha én is rejtőzöm,
s hallgatom, ahogy a Nagy
Irritátor, győztes alteregóm,
a sorokban helyettem félrebeszél.

Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség.

B. Radó Lili: Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

“Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az “úgy sem” az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Csáky Anna: Profán ima

Köszönjük, Uram, a szeretet Krisztus-arcát
s mindent, mi emberi: áldozat, kereszt,
a lélek angyali, templomi csendjét,
a kenyér varázsát, lázas szellemünk,
a fényfonált levelek hajnali élein,
zúgószél-muzsikát sűrű lomb között,
a lelkünkbe szivárgó őszi bánatot,
s verejték égő cseppjeit homlokunkon,
az alkotó erőt, a gyarló halandó testet,
a lélekutazást, mely örökkévaló,
tejutak milliárd csillagát egünkön,
a kanyargó vizekre induló habzenét,
a gyúló vágy zümmögő darazsát,
a szerelemlángot, mely ellobog,
ha hűs reggelek üvegharangja ébreszt,
s köszönjük, Uram, a lélekben megbúvó,
belénk ültetett fényes darabka Istent.

De lásd, Uram, térdig szutyokban járunk,
dagadt alfelű, rút ördög-angyalok
ropják a bőség pokoli, vad táncát,
a szépséget immár karóba húzták,
a szerelem kivérez párzás alatt,
s a jóság misztikus gyökere, úgy tűnik,
számunkra talán örökre elveszett.
Négy puha talpon sanda szenvedély
oson beteg éjszakák sötét útjain,
s a természet, e fényes istenasszony
alig kap levegőt durva láb alatt.
Autók robognak rétek halott testén,
árnyas puha zöldünk ólmot, olajat
a tenger, a száj füstöket nyeldekel,
tüzek iramlanak haló erdeinken,
s gyilkosok mulatnak háborúkban.
Kevés a Krisztus itt, s hiába áldozat,
a belénk ültetett isteni láng már
ellobog viharok örvénykútjaiban.

Fiadat keresztre adni értünk, Istenem,
a pusztulás rothadó testén dőzsölőkért,
az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?

Szimeonov Todor: Mindenség

Vagyok. Itt vagyok.

Most vagyok. Egy vagyok. Dac

a végtelennel.

Áprily Lajos: Kézszorítás

A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszoritom.

Szeretném, hogyha végig elkisérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.

Takács Zsuzsa: Egy verssorra

                „Könnycsepp, egy hangya ivott belőle”

Vagy képzeld hangyának magadat.
Az aszfalt melletti fűcsomóban,
a fagyos, szennyezett földből,
nedvességből álló világmindenségben
meghúzod magadat. Eltűnődsz
rövid életeden. November eleje van.
A város alszik szmogpaplana alatt.
Egyedül te vagy van ébren.

Király Tamás: Gyermeki kíváncsiság

Észrevetted már a pillanatban megbújó, ősi csodát?
Az első kieső tejfogban, a pitypang sárga szirmaiban,
A tavaszi szellő balzsamos illatában és az elválás könnyeiben
Rejlő égi misztériumot észrevetted már?

Felfedted már a másodpercben leledző varázslatot?
A felkelő nap sugaraiban, a csend némán kiáltó nyugalmában,
A Holdat sirató farkas vonításában és az éj sötétjében
Meghúzódó álomszép titkot felfedted már?

Megtaláltad már a momentumban várakozó bűbájt
Az anya ölelésének melegében, az apai szigor törvényében,
A születésben, az élet éveknek tűnő perceiben és a koporsó szögeiben,
A keserédes, meseszerű álmot megtaláltad már?
„Majd ha nagy leszel, megtudod!”

Kántor Péter: Hogy vagy?

Hogy vagy? – Van, aki erre mindig azt feleli: Remekül!
Ma, holnap, holnapután, mindörökké.
Nem megy részletekbe. Nem támad, nem menekül,
egyszerűen csak: Remekül!

Jaj, de ma valaki azt kérdezte tőlem: Jól vagy?
Hát lehetek-e jól? Lehetek-e?
Mit látott rajtam? A szememben. Sok ember volt ott.
Talán az ingemen vagy az orromon egy foltot.

Mégis mit válaszolhattam volna neki? Hogy eltelt a nyár.
De ez is csak az utcán jutott eszembe már.
Eltelt valahogy. Semmi különös. – És te? –
kérdeztem vissza, ki tudja, mit remélve.

Én jól vagyok! – felelte, s ment rögtön tovább,
mint akik minden fontosat megbeszéltek.
De hát mi olyan fontos? Mit akarok?
S talán mindenki jól van. Én – megvagyok.

Lackfi János: Örök

A Lázervin meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik.
Mégis télen lépte a leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.

Szabó Magda: A sárga szarvasok

Van, hogy két sárga szarvas
a kútkávára hág,
s mint pengét a sötétben,
megvillantja magát.
Tudhattam volna tüstént,
hogy kiben bízhatok:

csak anyámnak köszöntek
a sárga szarvasok.