Lackfi János: Zsoltáros

Dicsérlek, Uram,
amiért nekem adtad kedvesemet,
lelkem helyett lelkemet,
okos kertészemet,
növekedésem ösztönzőjét,
burjánzásom visszanyesőjét,
akiben megtalálhatom mindazt,
amire érdemes volt sóvárognom.
Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak,
hogy fájdalmában osztozni képes legyek,
s ha osztozni nem is tudok,
ha terheit átvenni gyenge is vagyok,
legalább mellette álljak,
ott legyek, jelen legyek,
vele legyek,
jelenlétében legyek,
jelenlétembe vonjam őt,
átéljem és az enyémbe
olvasszam életét.
Add, hogy rá ne telepedjek
rettentő önzésemben,
ki ne pusztítsam, mint kertben
feledett lavór az alatta elsatnyult füvet,
hagyjam lélegzethez jutni,
ne csörtessek érzéketlenül előre,
ne csapódjanak arcába
a kezemből kiszabaduló tüskés indák,
hanem észrevétlenül elhajlítsam
útjából az ágakat,
elgördítsem az akadályokat,
hogy ne ejtsek rajta véletlenül sem sebet,
hogy ne őrizgessek semmi véletlenül ejtett sebet,
hogy ne essek a meddő versengés vétkébe,
hogy ne akarjak mindig okosabb lenni,
hogy szabadon engedjem,
mint egy madarat,
és szabadnak várjam vissza,
mint egy madarat.

M. Fehérvári Judit: Sziget

Egy szigetre vágyom, boldog hétköznapokra,
áram és telefon-nélküli korra, mikor kakasvekker ébreszt
petróleumlámpa fénye teszi égre az éj madarait,
és macska dorombolja szememre az álmot.

Egy gyümölcsillatú szigetre vágyom,
ahol hűs vizekben ikrák gyöngysorai ragyognak,
s madarak röpte hímezi az égre : Béke.
Vágy ez, de nagyszüleim mesélték, volt ilyen és gyerekként,
nyaranta én is részese lehettem ezeknek, de akkor még
a Csodák napjaim természetes tartozékai voltak.
Ezért nem sokat tudok arról a korról, de arra emlékszem
mikor Nagymama és Nagypapa, mintha vasárnapi
misére indulnának, ünneplőbe öltözötten, elmentek örökre.
Most, ami elmúlt, néha bekopog lelkem ajtaján,
mely immár sohasem tárulhat ki teljesen, hiszen az évek
rozsdás zsanérjai nem engedik. Napról napra szűkül
a rés, melyen át visszanézhetünk.
Egy szigetre vágyom, pedig nekem is volt szigetem.
Ott jártam iskolába, ott érintett meg az első szerelem.
Azt hittem mindig úgy lesz. A láng nem pusztít csak
jeget olvaszt a szív körül. Ám minden beomlott, nincs idill.
PC, mobil, TV és a NET kényelme - akár használt autókat a sajtológép -
kockává nyomorít lelket és gondolatot s már annak is
örülni kell, ha az évszakok rendje néhány napra helyrebillen.

*

Ma barackot hoztak meg uborkát és árulták házról-házra járva.
Kérdezték, mennyit szeretnénk, mert VALÓDI kertből való…
És akkor megláttam a szigetet, a gyermekkort, s megértettem:
legbelső énem történetem kezdetén maradt.
Valahol-Szigeten.

Egyed Emese: Nyírfa

Nyírfa sír a völgyben, bőre fagytól ég,
éj űzi nyugalmát, nem virágzott még,

meglebben az ága: madártestű szél
evickél a ködben,
                             közeledbe ér -
                             Válladra pihenni madár települ,
                             felhőbe a völgyed, fád csöndbe merül:
                             ne takard el arcod: nem vagy egyedül.

Makay Ida: Bevésik jelük

Bertók Lászlónak

Vésőjükkel a percek, évek
arcunk-szívünkbe vésik a jelük,
ahogy az írás vésetett a kőbe.
Mint archaikus szobrok arcai.
Isten olvas a néma kőredőkben.

Makay Ida: Hitvallás

(Pilinszkynek)

Te, aki vagy, de rejtve a jelekben ,
tudom, hogy egyszer meglátlak valóban,
és tudom, minden készület ezért volt:
a néma harc a csönddel és a szóval.

Ezért kellett az arcokba merednem ,
és elfelednem végül minden arcot.
Hogy a káoszból tisztán földerengjen,
izzó kontúrral váljék ki az arcod.

Ezért feszült kínná a némaság
a számban. Hogy majd akkor azt, ami
vagy, azt a legvégső jelentést
a csönd előtt ki tudjam mondani.

Cseri Kálmán

 Jézus tanítása a halottakról

Kamarás Klára: Halottak napján

Voltam: Karácsony,
csillag, ragyogás 

Vagyok: hétfő, kedd,

szerda,…nagymosás ...

Vagyok reggelid és ebéded,

paplanod, párnád, hogyha kéred.

Csütörtök vagyok, szürke péntek, 

s már el is telt e csöppnyi élet,

 Leszek, mint annyi más, ha vége:

halottak napján gyertya fénye...

Markó Béla: Őszi passió

Egy-egy tenyérnyi láng lehull a fáról,
s amint kialszik a vizes kövön,
megértem végre, hogy nincsen közöm
ehhez a tűzhöz, mely halál utánról

világít vissza rám irtóztatón,
már térdig járok az izzó parázsban,
s körös-körül a táj beszél magában,
elkezd egy verset, hátha folytatom,

és nem lehet, hiszen kettészakadt
a lélek: ugyanazon ég alatt
vérzik a lomb, míg hallgatnak az ágak,

s szenvedhet kint a test, ha bent nyugodt,
mert tudja azt, amit én nem tudok,
hogy így vagy úgy, de új életre támad.

Sebestény-Jáger Orsolya: A sóhajok hídján

(Édesanyámnak)

Korgó gyomorral, szomjasan,
mind így születünk erre a földre,
hol áldott menedékhez érkezünk el
köldökzsinór-hágcsón: az anyai ölbe.

Ó Mama, a kezed már elengedtem.
Felnőttem, látod? – mert így kívánod.
A sóhajok hídja a végtelenbe visz,
de tenyeremben ott lüktet hiányod.

Felnőttem, ugye? – mint vízparti fák.
Már borzolják bőrömet kései szelek.
Csak te tudod rólam: ugyanaz vagyok,
ki voltam valaha: egy kócos kisgyerek,

ki vérében hordja titkaid, mert
Általad érkezett erre a földre.
Mint első menedék, már szerettelek,
előbb öntudatlan, aztán mindörökre.

Fekete István

“ Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.” 

Kiss Judit Ágnes: geometria

Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,

mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.

Somlyó Zoltán: Két szív között

A szív forrong, lázad – de vár is…
Látod, hogy eljött ez a nyár is…
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt… Légy engedelmes…

Forró a szél, hozzád nem enged. –
Köztünk a mély jázminlehellet…
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába…

Két szív suhan… S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni…
A száj ég, a szem szöge nedves…

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
Ki tudja, ki tudja, kedves…

Dsida Jenő

  

" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Kiss Judit Ágnes: Ballada a szerelmek mulandóságáról

  (Beatriz de Día hagyatékából)

Meguntam a szerelmet. Ostoba
játszadozás testekkel, birtoklással,
a fogadkozással, hogy nem, soha
nem hagylak el, hogy szép lassan belássad,
csak unalom maradt, csak megszokás,
vagy halálig a bűntudat lesz társad,
hogy elhagytad, bár valódi okát
nem a másikban, magadban találtad.

Egy nagy szerelem eltart három évig.
Az örök szerelem talán ötig.
De ha róla van szó, az ember mégis
elhiszi, hogy majd másként működik.
Lejár a szerelem szavatossága:
megízetlenül, megkeseredik,
s csak néznek a hajdani galambpárra,
ahogyan egymás húsát tépdesik.

Ha papír is volt, pláne esküvő,
hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri,
és nem lehet elég édes cuvée
a mézeshetek mézét visszakapni.
Idegesít, pedig még meg se szólalt.
Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál.
A gyűlölködés elnyel minden sóhajt,
és minden testi vágyat felzabál.

A válás meg tényleg óvodás játék:
az a tied lesz, de ez az enyém!
A sorsára a gyerek is úgy vár még,
mint egy bútor, könyv, konyhai edény.
Kit szerettél, halálos ellenséged
lehet, bíróság elé mész, pörölsz,
s ahogy minden rosszat feledtél régen,
most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.

Ajánlás

Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet.
Nem szenved tőled se társ, se gyerek.
Épp csak osztódni akartak a sejtek,
míg úgy érezted, szereted, szeret.
Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van,
jön majd csoda. S e hitében konok.
Közben fut agyában az ősi program,
és tombolnak a győztes hormonok.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyílalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj?