Egy-egy tenyérnyi láng lehull a fáról,
s amint kialszik a vizes kövön,
megértem végre, hogy nincsen közöm
ehhez a tűzhöz, mely halál utánról
világít vissza rám irtóztatón,
már térdig járok az izzó parázsban,
s körös-körül a táj beszél magában,
elkezd egy verset, hátha folytatom,
és nem lehet, hiszen kettészakadt
a lélek: ugyanazon ég alatt
vérzik a lomb, míg hallgatnak az ágak,
s szenvedhet kint a test, ha bent nyugodt,
mert tudja azt, amit én nem tudok,
hogy így vagy úgy, de új életre támad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése