Joó Sándor: Adventi reménység

Adventi reménység

Weöres Sándor: Canzone

Feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
      új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
      és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
      imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
      s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

*
David Garrett - Albinoni - Adagio

Lukáts Márta: A búzavirág imája

Ott nyílok a tikkasztó hőségben
az életutak mentén,
s nézem a mosolyt
a dolgozók lelkén,
akik meg-megállnak
izzadt homlokukat törölgetvén.
Ruhámat az
ég derűjéből szabtad,
s Te akartad, hogy ily
mezőnyíló maradjak.
Virágfészkemben
gyógyszereket tartok,
amit a betegeknek
jó szívvel osztogatok.
Nyíltan emelem föl fejem
s mondok köszönetet, Istenem,
hogy ily egyszerűnek
teremtetted létem,
s hogy társamul adtad
a pipacsot, szarkalábat,
akik segítenek viselni a nap hevét,
és megosztják velem
barátságuk melegét.
Tudom, eljön ismét
kegyelmi napod,
amikor újból egedbe olvadhatok.
Ámen​

Lukáts Márta: A szarkaláb imája

Otthonom nemcsak
a kalászos róna,
a dűlőutak mentén is
egyenesen állok,
s parlagnak, rétnek díszére válok.
Egyesek azt mondják,
csak közönséges gyom vagyok,
de Te, Uram, tudod,
mennyi gyógyírt tartogatok.
Egy-egy nemesebb rokonom
ott nyílik százféle színben
a kerti ágyásokon.
De én itt, a szabadban,
talpig lilában,
a búzavirág és margaréta
társaságában
Salamon minden pompáját
túlragyogom.
Ne vedd zokon,
hogy a szellőbe ezeket suttogom,
de mindezt Tőled tudom.
Ünnepí díszben hirdetem
remekül teremtett világod,
nagyságod és örökkévalóságod.
Ámen​

Pilinszky János: Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,
földig ért.
Üvegből készült, mint az ablak.
De nem kertekre, háztetőkre nyílt.
Engedelmesen
azt tükrözte, mi elébe került,
mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,
a tükörben is fölemelkedett;
mindent apróra megismételt,
minden lépést,
minden mosolyt,
a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt
elaludt volna, arra gondolt,
mi lenne, ha belépne a tükörbe,
ahogyan kilépünk egy ajtón,
kihajolunk reggel az ablakon.
Erre gondolt és elaludt.

De mégse.
Kikelt ágyából, s átosont az
üres szobába, a tükörhöz.
Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.
Érezte az üveglap hidegét, s ime,
akár egy szárnyas üvegajtó, lassan
megnyílt előtte a tükör.
A kisfiú belépett a tükörbe.

Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,
de csillagok helyett
színes lámpák függtek alá
a fekete magasból;
kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,
selymes fényt, ezerszínű félhomályt
vetve alá a mozdulatlan pázsit
füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,
oly súlytalanul, lebegő léptekkel
a Kisfiú
Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba ért
A határban lovak legeltek,
és ők is, mint az álomban, miként
a papírsárkány a magasban,
oly lassan-hosszan
úsztak, kergetőztek,
súlytalanul fordulva meg
a zöld határ s a fenti lámpaerdő
gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák
üresen álltak, és a házak,
mint elgurult építőkockák,
élettelenül szenderegtek
a néma kertek, bokrok alján,
a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó
aprócska kertjében kapálgatott
egy öregasszony. Oly törődött,
hogy alig látszott ki a veteményes
indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,
belépve a kertecske kapuján.
Az öregasszony fölemelkedett.
Haja hófehér keretében
arca, mint egy ezüstrámába foglalt,
finomra szabott tükör ragyogott.

„Jókor jössz, Kisfiú – mosolygott –,
látom, messziről érkezel,
Tükörország határán túlról, onnét,
hol nap világít, csillagok ragyognak.
Talán tudnál segíteni nekem,
fölvágni a télre való hasábfát.”
Azzal baltát nyomott kezébe,
s a ház mögé vezette.

A hasábok,
mint a papír, oly könnyedén
váltak ketté a Kisfiú
baltacsapásai alatt. Mivel
kis hősünk földi ereje,
akár egy óriásé, akkorának
bizonyult Tükörország elvarázsolt,
visszfénynél is súlytalanabb
félálom birodalmában.

„Köszönöm segítséged, Kisfiú
– hálálkodott az öregasszony. –
Jókor jöttél Tükörországba.
Királyunk leánykája nagybeteg.
Erőd talán megmentheti.”
És megmutatva a helyes utat,
ily szavakkal zárta beszédét:
„Ha jól kilépsz, hamarosan
megérkezel a palotába.
Sok-sok sikert és jó utat kivánok.”

A királyi vár minden földi
álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,
mit színes ceruzával vagy akár
színes krétával megrajzolhatunk
papirosra, palatáblára.

Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,
nehéz páncélban és nehézkes
mozgással, szinte mozdulatlanul.
„Tükörországon túlról jöttél, idegen”
– kezdte az egyik katona.
„Ide, a palotába,
csak akkor léphetsz be, ha sikerül
áthajítanod ezt a dárdát
a vártető legmagasán.”

Marokra is ragadta
az óriási szerszámot középen,
s nekifutva a Kisfiú
elhajította, fölfele,
az épület magasa irányába.

Mint kitárt
szárnyú madár
emelkedett
az óriási forma és nehéz
acélból készült fegyver,
mintha mágnes
vonzotta, egyengette volna
meredek útján.
Hajítása sikerült.
A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.
Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.
Temetőkertre emlékeztető
cserépnövények.
Törtkarú
székek, ülőkék.
Foszladó
selymek, tapéták.
Minden csupa árnyék.
Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.
És végül egy aranykilincs.
Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,
s a trónuson,
mely kidőlt fához volt hasonló,
Tükörország királya.
Oly fehéren,
mintha nem is eleven ember,
de alácsorgó, megmerevedett
gyertya viasza trónolt volna ott.

„Gyermekem” – nyílt meg a viasz-száj,
fordult a gyertyaforma arc,
nyúlt ki a hófehér eres kéz
az elámuló Kisfiú felé.
„Első vagy, aki hozzánk érkezett.
Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.
De előbb talán elmondom neked
Tükörország történetét.”

„Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál.”

„De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.
Szóljunk arról, mi orvosolható.
Kislányom nagybeteg.
Csak a tengeri levegő
menthetné meg.
A tengerig azonban
Tükörország erejétvesztett
lakói soha el nem érnek.
Kislányomat
karodban kéne elvinned a tenger
tükörpartjára. Oda, hol
Tükörországban egyedül
kristálytiszta és mint a só,
gyógyító erejű a levegő.
Ha igen, tied kislányom keze.”

Ezek után a király sírni kezdett.
Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,
viasz fut le a gyertyacsonkon,
úgy csorogtak alá a könnyei
sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.
A Kisfiú
sietett föl a toronyszobába.
Sietett föl a nagybeteg
királykisasszony szobájába.
Soha még ilyet,
ilyen szépet!
A szoba selymes fészekhez volt hasonló.
A Kisfiú érezte, hogy toronyba,
igen nagy magasságba érkezett.
És különös módon érezte azt is,
hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a
kereveten, sötét hajának dús foglalatában
egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,
karjába emelte,
karjában tartva indult el vele
Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,
a selyemernyők fényes erdeje
sorjában megszökött, amint
Tükörországnak távoli
senki földjére értek és
közeledtek a tengerhez:
a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.
Víz és levegő
úgy jött elébük hófehér
hullámaival a feketeségből,
mint egy hirtelen fölütött
hatalmas könyv betűi, sorai.
Megérkeztek.
Kéz a kézben
futottak és futottak.
Itt egy szikla. Ott egy bokor.
Mindenütt kavicsok, csigák,
puha föveny, hullámverés.
De ami végképp elbűvölte őket:
váratlanul
egy gyönyörű házacskára akadtak,
afféle nyári lakra, melynek
kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol
– akárcsak a mesében – mindent
megleltek. Ágyat, asztalt,
olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,
kutat kertjében, pincéjében almát,
és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.
A kis Királylány napról napra
vidámabb lett és még szebb, ha lehet.
A tenger, mint hatalmas dajka,
táplálta őket, vizet-levegőt
rakva elébük homokasztalára

Kivirult a kert,
az olajlámpás ragyogott,
és puha volt az ágy, a párna.
A nyitott tűzhely mint olvadt arany,
s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:
a Kisfiú egy napon hazavágyott.
Megköszönve nagylelkű adományát,
először a tengertől vettek búcsút.
Aztán a háztól.
Elfújták a lámpást,
kioltották a tűzhelyet.
Most már gyógyultan, kéz a kézben
keltek útra, visszafele,
Tükörországból a földi világba.

„Magammal viszlek” – így a Kisfiú,
s a Királylány boldogan engedett.
Óvatosan megkerülték hát
Tükörország királyi székhelyét,
nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,
majd meg a lámpák erdeje alatt?
Ki tudja?
Nap nem mérte idejüket.
Boldogságuknak sem volt ideje.
De bármennyi idő is telt el,
jókedvűen és jó erőben
érkeztek Tükörország peremére,
arra a bizonyos határra,
mit egyetlen keskeny üveglap
választ el a földi világtól.

„Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú,
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy csak átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, mig a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.
Hiába volt ezután minden.

Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.

Weöres Sándor: Hűs

Megül a csend a fán

a lomb közepén.

Alig súrolja

egy-két madár.

Az árny, az éj

beléje vágva áll.

A lomb közepén

megül a csend a fán.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
   mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
   bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
   súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
   és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
   még innen a halálon.

Weöres Sándor: Férfiak tánca

Valaha, valaha

gyermekek voltunk.

Körülguggoltuk a tüzet,

hol kukorica pattogott.

Ágakon lógtunk fejjel lefelé.

Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha

gonoszok voltunk.

Megrángattuk a cica farkát,

kihúztuk a bogarak lábát,

marokkal téptük a virágot.

Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha

tiszták voltunk.

És egy napon

tündért láttunk a hegy felett,

meztelen volt és nevetett

és két kitárt lába között

a Nap, a Nap emelkedett!

Lestük estig,

akkor szétszállt fekete köddé.

Mikor hazamentünk,

anyánk zokogott,

hogy nincs fia többé.

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?

Weöres Sándor: Majdnem szonett

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...

Oláh József: Szó

Üres szavak – de nincs ilyen!
Mert mindnek súlya van.
A szó teremt és teremtő
nem lehet súlytalan.

Szóból áll össze gondolat,
gondolatból a tett.
S, hogy így lehet, eredendőn,
„az ige testté lett”.

Ha szólsz, s amit teremt szavad
életet hordozó,
lehet bármily erőtelen,
áldásos kincs a szó.

Ám ha ártó szándék mögött
harsány vagy parttalan,
átokká lesz mi visszaszáll,
mert mindnek súlya van.

Szekeres Mária: Mi kellene még?

Vannak szavaim Feléd.
sűrű a gondolat –
hogyan érintselek?
szavam most elakad.
egy vagyok, kit választottál,
de az utat nem ismerem.
tekintetedbe fűzve
árad rám a kegyelem,
de sárba, betonba törten
egy szál virág: lelkem
ájulva int Feléd.
egy vagyok, kit választottál,
előttem a bor, s a kenyér,
mivel ma is tápláltál.
szelíden kérded most:
mi kellene még?

Bertók László: Megírjuk a szép, régi verseket

Beszakadtak az őszi tölgyesek
mint egy vezércikk, magányos a táj,
erdő mélyéről nézem az eget,
sorok között is mozdul a határ,

belátható lesz minden, ami fáj,
megírjuk a szép, régi verseket,
s míg a lap alján köröz a madár,
sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apró hirdetéseket,
csillagokat nyit fölénk a homály,
költemény lesz, hogy csodák nincsenek,
aki nem csügged, az hazatalál,

hogy a temetőkapun is az áll,
nem fejeződött be, csak vége lett.

Pilinszky János: Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.

Elég, ha hálás legbelül.

ezért-azért; egy szóval mindenért.

Valójában két szót, mit ismerek,

bűn és imádság két szavát.

Az egyik hozzám tartozik.

A másik elhelyezhetetlen. 

Szekeres Mária: Szárnyalásaim

szárnyam ha volna
összecsuknám.
néma csendben
arcomat
fedném vele
míg  kéklő felhők alól
tekinteted melengetne.
oly sok a zűr itt benn, Uram
oly sok a vak út agyamban
míg kéklő felhők tekintenek rám
az Ostya ragyogásán.
szárnyam ha volna, összecsuknám.
így állok most előtted:
magamban gubanc,
de fénylő tekinteted vigasza
így is az égbe emel Hozzád.
szárnyam ha volna… mindegy
is már: fejem szíveden pihen,
érzem, és ez több már
minden elvetélt szárnyalásnál.