Reggel tompán ébredt. A tegnap kapott sebnek percekre volt szüksége, hogy megteljék vérrel, és fájni kezdjen. Akkor éles, tűrhetetlen fájdalmat érzett, s azt, hogy ezzel a sérüléssel lehetetlen lesz egyetlen nappal is tovább élnie.
Szobája, a megszokott tárgyak se segítették. Mikor a mosdóban megnyitotta a csapot: mintha tulajdon vére csorgott, ficánkolt volna a porcelánon. Arcát a hideg vízbe mártotta, s úgy maradt állva, tenyerébe temetett arccal a mosdó felett.
Alig volt ereje befejezni az öltözködést. Ágyát nyitva hagyta, még a hamutartót se ürítette ki. A hosszú évek alatt összegyűjtött emlékek helyüket és értelmüket vesztve állták körül, mint egy seszínű rommező különc darabjai. A legkedvesebbekből, legmeghittebbekből is kiköltözött az élet, valami ismeretlen helyre, elérhetetlen távolságba.
– Egyedül – gondolta, de nem volt ereje kimondani, valójában még rágondolni sem. Kifelé menet az előszoba falán megigazgatott egy félrecsúszott képet, s ez a mozdulat újból szíve mélyéig megzavarta. Miféle rend, amibe óvatos gépiességgel visszabillentette a képet? Micsoda felesleges egyensúly?
Az ajtót is lopva tette be. Ugyan, mit csukott be maga mögött, mit hagyott oda? Hát el lehet hagyni az ürességet, az egyedüllétet? Ki lehet lépni belőle és kulcsra lehet zárni?
Ment lefele a lépcsőn. – Hát van az elhagyatottság birodalmában lefele és fölfele? Fokokra lehet tagolni az árvaságot?
Céltalanul csak állt volna az utcán, de nem mert megállni. Arrafele indult, amerre a legkönnyebbnek tűnt a járás, erőtlen, nagyon könnyű lábakkal, mint egy eltévedt állat, akit minden szellő megindít, mintha az életet már csak utánozná.
Délelőtt egy játszótéren találta magát, s akár egy álomból riasztotta a vasgolyóként hozzá csapódó labda. Délután egy padon ült, s a felhőket bámulta.
Poros és értéktelen aranyból volt az ég karimája, teteje meg áttetsző, híg kékségnek látszott. A felhők nem mozdultak rajta, csak csüngtek alá meredeken, mint óriási papírmasé sziklák. Nem lehetett elviselni, és nem lehetett nem elviselni többé ezt a könyörtelenül kivilágított ürességet.
Így érkezett el végre az este, mely egyszerre hozott fokozott fájdalmat és enyhítő sötétséget. Először érzett éhséget és fáradtságot. Először érezte, hogy megindult valamerre.
Végre megállhatott. A templom üres volt, s már csak a gyertyák lobogtak az aranyrácsos oldalfülkében. Fáradtságtól forró és fáradtságtól hideg arcát úgy szorította oda ehhez az aranyrácshoz, azzal a szinte testies áhítattal, mint a hajdani jászol falához a betlehemi bárány. Először mert rágondolni arra, hogy elhagyták.
Most már kicsit vágyott is hazamenni, s hogy ágya fölött fölcsavarta a villanyt, s körülötte kivilágosodott a szoba, mintha valami édességet is érzett volna, a birtoklás minden vágya nélkül, mintha valaki helyette kimondta volna – a szobájára? az életére? –, nagyon közelről csak ennyit szólt volna: a tiéd. És ettől kisimult az ágya, és a fényképek a falon, s a bútorok, s maguk a falak is újra az övéi lettek.
Megint volt ereje tükörbe nézni, s az üvegből, mint többnapos utazás után, fáradt, poros arc nézett vissza rá, s valaki ismét megszólalt benne: a tiéd, a te arcod néz vissza rád. S valami hasonló ismétlődött meg vele akkor is, mikor levetkezve ruháit, ráfektette a szék karfájára. Az én ruháim – gondolta. S nem elhagyatottságot érzett, inkább olyasfélét, mint a bibliai mezők lilioma. S mikor ágyába feküdt, takarója alá bújva, s beburkolózva a sötétbe – ezt a sötétséget is, ezt is magáénak érezte.
Nagyon fáradt volt, gyorsan elnyomta hát az álom. Sokkalta gyorsabban, mint remélhette. De éjszaka különös álom riasztotta.
Azt álmodta, hogy valami nagyon népes ünnepély, csodálatos karácsony után volt, amikor már mindenki lefeküdt a házban, s ő – ki tudja, ki volt ő ebben az álomban, ebben az alvó házban? – még egyszer végigjárta a fenyőillatú szobákat, még egyszer rendet rakott bennük, összehajtogatta az alvók puha, viaszfoltos ruháit. Hogy kik voltak ezek az alvók? Akkor álmában mintha tudta volna, mintha nagyon is tudta volna!
Senki se hiányzott – ezt határozottan érezte –, senki se! Lecsavarta a lámpákat, végig az egész házban, s elment aludni a szobájába. Itt – ezzel a hiánytalan békével a szívében –, ekkor riadt fel, ült fel az ágyában.
Egyedül ült a sötétben, az éjfél utáni lakásban. Tudta, hogy egyedül van. Az álom is kiszállt belőle, mégse érezte többé az ürességet. Alvókat érzett maga körül, élőket, olyan közelségben, hogy egyetlen kis mozdulatával bármelyiket elérte, felkölthette volna. És ekkor, mint valami hatalmas, erős folyam, csodálatos békesség jött el érte, melynek földöntúli sodrában többé nem lehet egyedül maradni.
(Új Ember, 1959. december 27.)
