Kálnoky László: Önarckép

Megnyerő, különös arc, meglehetősen
kifinomult, de van benne valami
elszántság is. Mintha fából faragták volna,
hogy érzéketlenné tegyék minden csapás iránt.
Keze önmagára mutat,
mintegy fölösleges magyarázatul:
„Én vagyok! Ilyen vagyok!”

Gere Irén: Levél egy kedves barátnak

Kedves barátom!
Tudod, van az a helyzet,
mikor nem a szavak,
a lelkek üzennek egymásnak.
Tudatják, hogy másnap
majd ismét énekelünk,
ha útra kelünk együtt
egy új jövő reményében...
reggel, vagy délben?
már nem is számít,
mondhat bárki bármit,
mi megtaláljuk a forrást,
ahol a tiszta víz fakad.

és tudom nem leszek egyedül,
és te nem leszel magad...

Kálnoky László: Az áramló időben

Sokáig nem mossa le az eső
az oltárkőről a feláldozottak
rászáradt vérét. Ha élne az a kő,
riasztó sikoltása messzire hangzanék.
Elsatnyul a szobanövény,
ha egyszer gyilkosság tanúja volt,
hiába ápolják és öntözik.
Nem véletlenül
koccan meg éjszaka ablakod.
Láthatatlan kézzel kopog,
akit megbántottál jóvátehetetlenül,
hisz már nem él.
Minden tettedre jól vigyázz!
A jó gyakrabban hordja magában büntetését,
mintsem jutalmát.
Erős lakatra zárt
ládád felnyílik önmagától
egy borongós napon
vagy villámfényes éjszakán,
s eléd tárul a látvány,
amit már-már örökre eltemettél,
amiért cserébe éveket
adnál az életedből,
jaj, csak látnod ne kellene!

*

Mikor meghal az utolsó madár,
élethű műmadarakat
fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból.
Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek,
élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük.
De hogyha meghibásodik a szerkezet,
a garanciális időn belül vagy túl azon,
majd elviselhetetlen recsegést,
köszörűkő-sikoltást
hallatva zuhannak a földre,
vagy tán tovább köröznek
a rovarirtótól bűzlő
lombok körül, s végül le kell
puskával lőni őket,
kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket
ükunokáink rég halott elődei.

*

Sorscsillagom,
mogorva ég mogorva csillaga,
számomra még mit tartogatsz?
Ledobsz-e egy marék reményt,
váratlan szikrazáport?
Nem hittem, hogy ilyen szilárd
anyagból gyúrtak össze engem.
Reméltem, hogy legalább a vénség
szégyenét nem kell majd megérnem.
S még mindig mozdulatlanul állsz
fölöttem, ha nem is fenyegetőn,
de semmi jót sem ígérsz,
kifejezéstelen, közönyös arc!

*

Nem voltak ellenségeim ők,
nem büntetni akartak,
mikor elvitték azt a gyermeket,
akinek arca hívogat
tengervízből és esti lombból.
Sosem hittem, hogy összetört öregként
útra kelek, mint fiatal szerelmes.
Az ő arcát fogom
magam elé idézni
egy nem ismert kórházi ágyon,
vagy a lángok között,
ha gépek szórják házainkra
a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg,
hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe.
Az ő rejtőző ereje emelt
néha önnönmagam fölé
egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban.
És ha volna, aki kegyelmet adhat,
legföljebb e néhány pillanatért
érdemelném meg a bocsánatot.

*

Halottak tömegét
látom magam előtt vonulni
titkos kazamaták felé.
Kezükben fáklya lobban,
nem tudnak szólni már,
némán int sárga ujjuk:
„Alászállunk. Kövess!”

*

Lobogó szavaim belekapnak a lombba,
reccsen a perzselődő ág,
arcomba, homlokomra
idegen vér fröccsen ismeretlen homályból.
Ez már a szakadék
pereme! Nem kapaszkodom meg.
Nincsen fogódzó. Beletörődve
figyelem: még mi jön?

*

Rajzzá változom egy barlang falán.
Kíváncsi turisták állnak körül,
közöttük régi ismerősök,
de föl már egy sem ismer.
Magam sem ismernék magamra.
Festett szikla vagyok barlangomnak falában.
Fekete árnyékot vetek
múltamra köpönyegül.

*

A sötétség előtt térdet hajlít a fény,
a korsót tartó, meztelen lány,
a katlanba csordítja sugarát
az áldozat előtti kézmosáshoz.
Ostobán ellágyulok arca láttán,
szűzies szépségétől meghatódom.
Mi hátravan, nem tartozik rám,
szemhéjam rácsukódik
fényt tükröző szememre.
Kioltom arcomat.

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,

bármi történik, bármit teszek,

többé nem karolsz belém soha,

többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,

nem szívunk együtt cigarettát,

ha volna fogalmad, ha tudnád,

mennyire fáj, fájsz, hogyha tudnád!

Most már nem öregszünk meg együtt,

nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,

csak én: mikor szült, mikor őszült,

mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,

s ugyanazt álmodod örökké,

hogy mi nem cséplődünk törekké,

nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben

ülök egy padon a Vérmezőn,

ülök, ülök, nélküledőben,

ezután már egy más időben.

Bella István: Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
– dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, – de utoljára szép leszel.

Turbuly Lilla: Látogató

Régi haver, még az emigrációból.
Svájcban él most is,
de a nyarakat a Balatonnál tölti.
Nagy szemű szőlőt hoz, üveg Tokajit
(„dobd a fenébe a gyógyszereket, ez az igazi
orvosság”), kávét, csokoládét.
Tele lesz velük az éjjeliszekrény,
vele a szoba.
Túl hangosan beszél,
kacsingat a nővérek háta mögött,

névjegyeket osztogat a szobatársaknak –
rajtuk egy baseli szaunagyártó hirdetése.
Folyton az órájára sandít.
Nyüszít belőle a félelem.

Czigány György: Mi ketten

Mi ketten és mind, ami nem ér véget,

míg irgalmatlan örömtől repes

a szív! Mert csak az szeretet és élet,

amibe belehalni érdemes. 

Meliorisz Béla: Töredék

mintha antik istennők szeszélye volna
széttartó vonalak mentén távolodnak a dolgok
s jelképek nélküli a tér akár a síkság

bár elhatárol tőlem az ismeretlen
korszakaink játékkockáit rakosgatva
történetünk változataival kísérletezem

titokzatos tavaszi kert álmát hoztad
magaddal és déli tengerek illatát
mikor menthetetlenül egymásba szerettünk
hogy bejárjuk a magunknak szánt utakat

belső ajtóinkat sosem zártuk kulcsra
és nincs napszakunk egy se melyből ki kéne takarni
a nem helyettesíthető motívumokat

lüktetett bennünk az idő
de váratlanul elkezdődött egy másik élet
és a fáradt kövek városában találtuk magunkat

fogtuk egymás kezét mint először ősszel
majd lassan komoly szavak süllyedtek el a kórtermi éjben
ahogy képletek szerelmünk még fölismerhető terei
állomások végül minden

Madár János: Megmaradsz immár

Megmaradsz immár nékem az éggel,
szívig kitakart reménységgel.

Amíg boldogan lüktet

a csontom, a kezem;
minden lélegzetedre emlékezem.

Sóhajod

sóhajom lett ezen a földön:
sorsodat, sorsomat örökölnöm.

Mert őseink is

áldott rokonok lettek,
és elindultak a végtelennek.

A tengeren túl,

hogy ragyogni lássalak;
elkísér minket a tűz, a Nap.

Fényeknek

leánya, gyöngye is te lettél;
jöhet ellenünk észak és jöhet tél.

Őszi havazások

téphetik hajunkat,
visszük tenyerünkben összes bajunkat.

Ujjaidban

ujjaim elsimulnak egyre,
és mozdulataim indulnak völgybe, hegyre.

A csúcson

ha megáll a legszebb képzelet,
nincsen szó és nincsen felelet.

Csak néma vérünk

kering a föld körül,
és hallgatásunknak csillag és Hold örül.

Kozmikus

szemedben örökre elveszek,
az árnyéknak, csöndnek én már nem hiszek.

Csak a fény

lehet megváltónk egészen;
világunk fölépül, porszemből lészen.

Így lehet

hazánk örökre sziget,
ki nem mondhatjuk szívünket senkinek.

Bob Gass: Ne bíráló légy, hanem biztató!

„Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” 

(Máté 7:1)

Kedves szülő! Gyermeked lelkét összetörheted azzal, ha azt hangsúlyozod, mit csinál rosszul ahelyett, hogy arról beszélnél, amit jól csinál. Kedves gyülekezeti tag! Lelkipásztorodat elcsüggesztheted bírálgatással, vagy bátoríthatod, amíg kiteljesedik abban a szolgálatban, amire Isten elhívta. Miért választjuk inkább a kritikát a biztatás helyett? Mert könnyebb rámutatni mások hibáira, mint elbánni a saját hibáinkkal! Amíg az ő gyarlóságaikkal foglalkozunk, magunkat jobbnak érezzük. Jézus azonban nem engedi, hogy ilyen könnyen megússzuk: „hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! – mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát.” (Máté 7:4–5). Gondolj most arra a személyre, csoportra vagy szervezetre, akiket legtöbbször szoktál bírálni, és arra, ki előtt kritizálod őket. Próbálsz nagyobbnak tűnni mások szemében? Régi, be nem gyógyult sebeket és megoldatlan gondokat hordozol, és ezek miatti haragodat kiárasztod bárkire, aki az utadba kerül? Jézus azt mondta: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj. A jó ember jó kincséből hoz elő jót, a gonosz ember gonosz kincséből hoz elő gonoszt. De mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Máté 12:34–37). Mi a megoldás? Imádkozz így: „Fogadd kedvesen számnak mondásait és szívem gondolatait, Uram, kősziklám és megváltóm!” (Zsoltárok 19:15).

Forrás: maiige.hu

Babits Mihály: Engesztelő ajándék

Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom, virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe, nézzed,
keserű életemet, egyetlen terhes gazdagságom.

Ez ami megmaradt még, e meztelen is gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te nem volnál.

Óh különös hatalom! szeretet erős gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.

Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök rózsaágát?
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj föl, kis százszorszépem!«

Órák és percek helyett fogadd el egész életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.

Kántor Péter: Magyar stanzák anno 1987

Az ember végül csakugyan belátja
nem is volt nehéz az iskolatáska
még a rajztáblát is szinte jó volt cipelni
s már-már az egész múltját felemelné
olyan könnyűnek látja.

Most fejét betöltik kis lepkényi lidércek
ráncosodnak a nők, akik nemrég igéztek
az összes napos oldal árnyékot növesztett
vajon ő is, ő is magáért mindent megtett?
s a haza üdve? hársméze, vasérce?

Most körülnéz: ki van neki barátja?
s az ujján számolgatja, hátha, hátha
s nem cinkosok-e csak? - itt ma mindenki cinkos
ma ilyen idők járják, barát nincs most
csak késő ősztől tavaszig a nátha.

Most ébren forgolódik villanyoltás után is
még néhány perc, s jóra fordul a világ máris
hírnök érkezik, fülébe súgja: végre
ígéretet kaptunk s adtunk a jobbik énre
kezet ráznak, ujjé, ez kolosszális!

Most hát nekifoghat pár új szöget beverni
pár régit kihúzni - változtatni  szemernyit
vagy többet is, bizony! ezt kéne, s ő ne tudná?
holnaptól nevet cserél, emeletet, utcát
repülni fog vagy juhokat terelni.

S reggel nem érti, mitől olyan fáradt
ha szól hozzá, a kedvesére támad
aztán gyorsan vesz neki szép kalárist
és szomorkásan mondja: nézd, kaláris
egyikük sem emlegeti az árat.

Magyar hon, légy tanúja: ő nem bliccel
zörög a sárga villamos, csilingel
zsebében havi bérlet, foga közt rohamkés
ha jön a Szabadság-híd, ő rohamkész
fején svájcisapka, usánka és cilinder.

És így éri a tavasz, s majd a nyár tán
kóvályog majd a melegben a vártán
vagy szökdécsel az átmeneti porban
harmincon túl, egy átmeneti korban
esni fog, s megjelenik neki a szivárvány.

Böszörményi Zoltán: Harmonia praestabilita

a vidéket ma vihar tépázta meg
felszakította az alig gyógyult sebeket
száz évnél idősebb fákat döntött ki
megrongálta a vezetékeket
belőled kapott szárnyra ez a vihar
a te indulataid korbácsolták fel szeleit
a lelked elégedetlenségéből fakadtak
az ég savas könnyei
s mert nem akartál rólam többé hallani
feldúltad a világot körülötted
dühtől remegő kézzel
tépted szét
az egyensúly törékeny szálait

Böszörményi Zoltán: Aktus

tekintetük egymásba nyílt
megcsillant  csontjaik közönye
a lázadás fájó  akarata
a felismerés hiábavalósága
a húsukba harapó vad kiáltozás
kitárulkozó ölük szabadságérzete
reszkető pilláik súlytalansága
lüktető testük vágyakozása
selyem alá rejtett
lihegő örömük

mindebből
semmi sem volt igaz