Mezey Katalin: Oltalom

(Károlyi Amynak) 

Lelkemmel lelkedhez dörgölődzöm,
mint lábadhoz a macska.
Tudom, nem szép dolog
visszaélni örökös jószíveddel,
hiszen már régesrég
felnőtt vagyok.

Terhek felhője rajtam.
A magasságból rám jutó
végtelen űrhasáb alatt
- mint láb alatt a hangya -
folytatom látszólag céltalan
futkozódásomat.

Minden bizonytalan,
minden időleges,
minden viszonylagos -
néha vigasztalásul is
szolgál ez a tudat.
Másként ki tudta volna
kiállni eddig is
a végzetes sors-
fordulásokat?

(A számadástól messze még talán,
máris mi minden összegyűlt
a veszteségek oldalán.)

Ne vedd zokon hát,
még ha terhes is,
hogy állandó vagy nekem,
mint az állandó értékek számai
egy aligha megoldható,
sokismeretlenes
egyenleten.

Sebestény-Jáger Orsolya: Dimenziók

Talán a legszebb vers lehetett volna,
mely valaha átcsorgott lelkem ajtaján,
mint ujjaink közt szalad át a víz
forrás fölött egy forró délután.

Majd távoli hegyek ormain a csend,
mint sebből a vér, lám bölcsen felfakad:
a legszebb vers, mit magamban hordok
nem ér az égig s nem dönt le falakat,

de vele mégis megáll az idő
a gyermekkor titkának bűvös fénykörén,
mert szavad visszhangját rezdülöm tollamban
– belőlem Te szólsz, s Általad szólok én.

Madár János: Énekre ítélve

Végtelen az út.
Mennek párban
az árnyak.

Két öregember.
Nagyapám,
nagyanyám
várnak.

Őseim
drága könyyei.
Csobog az ér.

A gyalogutak zokogását
örökre hallom.
A tanya fölsíró sikolya,
önfeledt nevetése
véget nem ér.

Szüntelen
anyám tiszta arca.
Naponta elindul
a bölcső,
a szülőház
és a csillag velem.

Ahol fenyvesek
és jegenyék
isznak az ég magasából.
Az éjszakák
porszemei közt
létezem.

Ezen a földön.
Ezen a rögökkel vert
szívverésen
virrasztok
hetven éve.

Itt élek.
Énekre ítélve.

Mecser Szilvia: Harangozáskor

Ringott a harang, ringott a hangja,
ringott magában önmaga hiánya.

Hallgattam magamban.
Egyedül voltam
és lettem vele
és féltem azután, hogy eltűnök nélküle.

Mert amíg a harang szól,
benne szól a lelkem,
míg a lelkem benne szól,
elhiszem a létem.

Vágyom hallani remegését, rezgését a
hangnak.
Szállj túl a városon, vidd messzire
magad!
Vidd el az űrt, vidd hiányod!
Töltsd be vele a világot.

Az ember oly ritkán hallja,
s ha hallja sem hallja.
Ez az Isten hangja.

Kálnoky László: Hosszú álom előtt

Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet,
szétfújom a bekormozódott szavakat,
a súlytalan pernyét.
Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát,
őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon,
és várom a késlekedő,
talán valahára végképp elmaradó
hajnalhasadást.

*

Már csak emlékezetemben
csapnak fel a lángok.
Már csak emlékeim barlangfalán
szemlélem az árnyékokat.
Láng voltam én is,
homok szitált rám,
kioltott és betemetett.
Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok
saját sírom fölött.

*

Zarándokmenet tagja voltam,
haladtam énekünk szertehulló porában.
Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban
a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék
végül korhadt csontoknak bizonyultak.
Nem váltott meg csodatétel
egyet sem közülünk,
érdemtelenek közül.

*

Eltűnt a hold az égről,
mihelyt kést emeltünk reá
mi kiéhezettek.
Éreztük, hogy a szánkat
alvadt vér ízű
sötétség tömi be.
Valaki még fojtott kiáltást
hallatott, aztán újra csend lett.
Nem értettük, hova tartunk.
Nem tudtuk, hol vagyunk.

*

Kerestük a forrást, hová a csillagszemű
vadállatok hajnalban inni járnak,
s lábunk alól elsikamlott az út.
Futóhomok
vette körül a helyet, ahol tanácstalanul,
lerongyolódott arccal álldogáltunk,
lábunkat emelgetve,
lépést se téve, helyben topogtunk
mérhetetlen időkön át.

*

Valamiféle számonkérés folyt,
kilétemről faggattak, de hamis nevet
mondtam, együgyű hitemben,
hogy talán kicsúszom a vád alól.
Mikor a vallató igaz nevemen
szólított, megjátszottam a süketet.
Közben tudtam: ha némának, ha vaknak
tettetném is magam, az sem menthetne meg.

*

Beléptem a csukott kapun át,
vakablakon tekintettem kifelé.
Minden mozdulatom tévedés volt,
noha a folytonos tánc
azonnal új lépésre késztetett.
Száraz fa derekát öleltem a sötétben.
Reggelre, arcomba vigyorgó
vénasszonnyá változott az a fa.

*

Számos forrást, kutat kiittam,
amit találtam.
Most az ihatatlant iszom:
olyan kénes tóra leltem,
melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem
soha idegen szomjazó.

Rácz Sándor: Egészen kicsi lepkefogó

Jött egy angyal és a
Fülembe súgott valamit, amitől
Tátva maradt a szám és
Alaposan rám is ijesztett hogy
Kiugorjon a helyéből és a
Torkomban kezdjen el dobogni a
Szívem, amit aztán egy
Egészen kicsi lepkefogó
Hálóval ügyesen kihalászott és
Mielőtt gondosan visszahelyezte
Volna két ujja közé fogta
óvatosan persze és
Rápingálta az
Arcmását

Grzegorz Musial: A bűneink

Mindig túl késő
megváltani a bűneinket.
Távozáskor
hátrahagyjuk
szeretteinknek.

Mindig túl késő van.
Már letelt az idő,
amikor élhetünk.
Tompán becsapjuk az ajtót
szívünk
alkonyi csendünk
s az abroszon tétlenül összefont
kezünk mögött.
Hogyan kiáltsunk
a zárban megfordított kulccsal?
Hogyan sírjunk
a kárpitozott székeket porolva,
hogyan indokoljuk meg
értelmetlen jelenlétünket?

Teázzunk
a fagyos verseket melegítjük leheletünkkel.

Szeretteink között
ügyesen elfeledjük
bűneinket.

Dabi István fordítása

Rácz Sándor: Padok

Nélküled

Olyan magányos vagyok

Mint őszi esőben

Az üres parkokban alvó

Megkopott

Öreg padok

Rácz Sándor: Lennék

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Lennék nyugodt álom, ha elalszol
Téged dicsérő szó
Lennék vigasz, ha bánat ér
Gondűző mosoly-varázsló

És lennék hang a csendben
Csönd a zajban
Lennék örök társad jóban és
Akkor is, ha baj van

Lennék hajaddal játszó szél
Arcodat pirosító hideg
Lennék puha csók, hogy
Felmelegítsem a szived

Rácz Sándor: Fontos hogy mindig...

Fontos hogy mindig jóindulattal 

Gondolj rám meg az is 

Hogy játsszunk néha: 

Játsszuk azt hogy te 

Vagy a vak és én 

Vagyok a néma 

Mindig elérhető légy 

100 éve ismerlek 

Vagy csak tegnap óta 

Öltöztesd át hangulatom ha 

A rosszkedv 

Rongyait hordja

Rácz Sándor

A csönd időnként letéphetetlenül

A szánkra tapad, mint valami

Láthatatlan nagy hideg tenyér

Rácz Sándor: Olyan jó kis esti műsor

Mezítláb jön az est
És felpakolja az égre
A szatyrából elővett csillagokat
Meg a holdat is -
Egész délután különféle
Mosolygásokat gyakoroltam
A tükör előtt hogy kellőképpen
Örülni tudjak majd
Ha jössz, hogy elcuppanjon
Pár csók

(Elnyújtózkodtál az ágyamon
Az a mélykék színű ing volt rajtad
Felül azt hiszem két gombja
Nem volt begombolva -
Na persze hogy a szexen járt
Az eszem - kedvem lett volna
Mindet kigombolni
De még megcsókolni se
Mertelek és nem jutottam
Szóhoz a hallgatásodtól)

Rácz Sándor: őszvég

Itt a helyed az enyém mellett
Innét jól láthatod, amit
Rajtunk kívül senki se lát
Hogy az ősz egy levélkupac
Alatt leli halálát

Rácz Sándor: Te

Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába
Mindig leveszem magamról a gondot
Mint egy kabátot és a földre hajítom
És a számra készítek sok-sok pici csókot
Együtt bámuljuk az embereket
Az ablakon át amint négykézláb másznak
A sáros utcákon
Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret
Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket
Öledbe veszed a zajt és elringatod
Mint egy kisdedet
“Mesélj kedves” - kéred aztán, és én mesélek
Neked őrült történeteket, furcsákat
Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz
Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a
Lépcsőházba lépek felemelem a földről
A gondot, és ahogy az utcára érek magamra
Veszem, mint egy kabátot
Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok
El a sárban

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.