Kiss Benedek: Szomorún és boldogan

Gazdag létemért
áldlak, Uram!
Nem múlok el már
nyomorúan.

Világod láttam
portól
a csillagokig,
láttam:
egy emberben
ezer lakik,
s minden egy ember
mégis
egy ember,
keresztekkel verve
és kegyelemmel.

Aki ma vőlegény,
holnap tán
gyilkos.
Mind más,
nem is hajaz
Rogozsinhoz.
De mind Rogozsin ő
s a fordítottja.
S ó,
hány alakban
vérzik el Szonja!

S hány alakban boldog
Pierre Bezuhov,
legyőzve
magában
minden Napoleont!
És hány alakban
boldogtalan!
Sokszívűnek
alkottál
minket, Uram!

Gazdag létemért
áldlak,
Uram –
áldalak
szomorún
és boldogan.

(UTÓDAL)

(A békának
csak egy szíve van,
azzal kuruttyol,
él
jajtalan,
ha fölfújják is,
boldog
talán,
s a többi békának
sosem talány.)

Kosztolányi Dezső: Intés az öregebbek tiszteletére

Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt, 

akár utcaseprők, akár miniszterek. 

Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek, 

mint a papok s az iskolai olvasókönyvek. 

De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is 

évek veszedelmén törékeny szívverésteket 

ezen az embernek ellenséges földgolyón 

s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek, 

hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson 

gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel 

s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon, 

míg váratlanul elétek állanak, időtől koszorúzva, 

mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, 

egyenesen, mint a zászlórúdak s egyszerre kibontják, 

hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek 

méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját. 

Ez a hölgy 92 éves, csodálatos.

Kilencven után másként öregednek az emberek, mint ötven vagy hatvan után. Sértődöttség nélkül öregednek.

Márai Sándor

Fazekas József: Szivárvány

Szivárványról szeretnék írni
napfényről eső után
arról hogy visszaköszöntél
a délutáni nyüzsgő utcán
megállni a parkban
egy megkopott pad előtt
megköszönni
a kinyújtott kezet
a papírzsebkendőt
írni arról
ma most mindnyájan
boldogok vagyunk
a feléledt lepkerajban
totyogó galambok
fújják daluk
arról hogy ma ünnep van
vigadalom
átért a jókedv
az egész városon
arról hogy
égre nyújtott kézzel
vár rád és rám
szemeinkben ott ragyog

a szivárvány.

Olasz Valéria: Zsoltár

Én szeretem az életet Uram
bár néha veszekszem veled
bosszant hogy láthatatlan vagy
s csak Te láthatsz engemet.

Vakon és süketen fordulok feléd
szívesen írnék hozzád levelet
akár divatos e-mailt
ha megadnád földi címedet.

S te válaszolhatnál
hogyan oldjam meg ezt meg azt
úgy érzem néha teljesen
magamra hagysz.

De jobb is így talán
tudom gondod világrengeteg
érzem mikor a föld
haragodtól megremeg.

Mea culpa hát Uram
bizonyítod jelenlétedet
jut nekem is rád időm
bevallom én is féltelek.

Szeretem az életet Uram
magamat is benne
s ha pihensz néha egy kicsit
bezárlak a csendbe.

Bárdos Attila: Pillanat

Mennyit éltem!
– és mégis kevés.
Még pezsdít
minden ébredés.
De nem nézek
szembe a nappal,
időt koldulok
levett kalappal.

Estére megnyugszom
– vagy csak elfáradok?
Vérem még zaklat,
nyugodni nem tudok.

Meddig tart
ez a pillanat?
S olyan-e a vég
hogy egyszer csak megszakad?

Mecser Szilvia: A lélek

Egyenletes mozdulatokkal, nyugodt lélegzéssel teregetett. Egy póló, egy blúz,
zoknik, fehérneműk, nadrágok gyűltek sorra. Egyszerre pillantása az utolsó
blúzra esett, melyet éppen elengedett, ahogy kiegyenesedett a szárítóra akasztott vállfán. Talán nem is blúz volt, áttetszően lebegett. Most vette csak észre, hogy szakadások vannak rajta, hogy esése, hullámzása a szellőben szinte élő, de árva, félszeg, törött. Hirtelen ürességet érzett, percek teltek el, míg rájött – a lelkét tette ki szárítani.

Bozók Ferenc: Cirenei Simon

Ne már! A műszakom csak épp letellett,
már megragadtak, és cipelni kellett
bús terheit, s Jézust a Golgotáig.
Viszem halálomig? Talán „tovább”-ig?

Én észrevétlenül szerettem élni,
és ott teremni, hol szükség a férfi.
És éltem észrevétlenül. Hiába.
Hogyan kerültem én a Bibliába?

Marge Piercy: Maggid*

A bátorság, elengedni az ajtót, a kilincset,
a bátorság, levetni a meghitt falakat, melyeknek
minden foltja és repedése ismerős, mint anyajegy
a felkaron; foltok, amik egy ünnepet idéznek,
gyerek rosszalkodását, tomboló vihart,
mikor jégverés kopogott az ereszen, és beáztak.

A bátorság, elhagyni a hegyoldalba ásott sírokat,
a gyerekek apró és az öregek törékeny
csontját, akikből a velőt az éhség kilopta;
a bátorság, magára hagyni az alig elültetett fát,
ami épp csak kezd gyümölcsöt hozni; a folyópartot, hol az ígéretek
megformálódtak; az utcát, ahol eltörtek az üres edények.

A bátorság, elhagyni a helyet, amelynek nyelvét
a sajátoddal együtt tanultad meg, amelynek szokásai,
ha veszélyesek vagy megalázók is, kötnek, mint a hám,
amit megtanultál húzni, hogy megmozdítsd a terhed;
a földet, a ráömlött vértől termékenyen;
a túléléshez feltérképezett és lábjegyzeteit utakat.

A bátorság, kisétálni az ismert fájdalomból
az elképzelhetetlen fájdalomba,
térkép nélkül nekivágni a vadonnak, mezítláb
követni egy kantinoskocsit a sivatagban;
egy rothadó hajó bűzlő fogságába zsúfoltan
elhajózni a térképről a sárkányszájakba:

Kína, India, Szibéria, goldeneh medina,**
útközben testeket hagyva el, mint elfeledett kincset.
Így mentek ki Egyiptomból. Így fizették le, hogy kijussanak
Oroszországból, egy rakomány szalma alatt; így szeleitek el
Európa véres füstölgő kriptájából túlzsúfolt,
minden kikötőben betiltott teherhajókon -


fájdalomból halálba vagy szabadságba vagy egy másik
fájdalmas méltóságba, becstelenségbe vagy politikába.
Mi, zsidók született vándorok vagyunk, cipőnkkel
a párnánk alatt, és a vér emlékével, ami a miénk,
és ömlik. Csak azokat a zsidókat becsüljük, akik megváltoztak
ma éjjel, akik a sivatagot választották a szolgaság helyett,

akik elindultak az idegenbe, és idegenekké lettek,
és gyermekeknek adtak életet, akik vállukon
állva lenézhették őket, mert rabszolgák voltak.
Azokat becsüljük, akik mindent elhagytak,
csak a szabadságot nem, akik futottak, lázadtak, harcoltak,
akik önmagukat megmentve lettek mások.

Szlukovényi Katalin fordítása

*
* Maggid: lélekvezető, Isten útmutatást adó angyala, vagy általa vezetett prédikátor.
** Goldeneh medina: arany föld (jiddis).

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,
narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Kiss Benedek: Boldogítottál, Uram!

Többet éltem, mint kellett volna,
s Uram, még gyönyöröm is telt benne.
Halálom azok örököljék,
kik boldogan caplatnak
ama hegyre.

Szerettem volna bűn nélkül élni,
de ezt nem bírja emberész.
S szerettem volna a bűnt tetézni,
ha már minden örömöt
bűn tetéz.

Amit elvettél, nem sajnálom,
mit adtál, a’la natur veszem.
Boldogítottál, Uram, s nem bánom,
ha túl ezen a szépvilágon
emberien bánsz el velem!

Kiss Benedek: Sejt és sejtelem

Én Istenem, mire teremtettél?
Sejtem, te boldogságom nedűit iszod,
s amikor hátamra tevehát-súlyt tettél,
s mosolyogtam, enyhült bánatod.

Mosolyogva rogytam le, s te kereszted
miccenetnyit jobban felemelted.
Uram, te láttál s én éreztelek,
s örültem, hogy enyhíthetem terhed.

Összejátszunk azóta, mint közös
zsákmányukért eltökélt maffiózók.
Te viseled a világot s én önös
érdekemből teszek rosszat és jót.

Ha mozdulok, te érzel, hisz az őssejt
te vagy, s te adtad, hogy ember legyek.
Mindenséget bíztál rám fönt és itt lent
én vagyok mézelő mindened.

Elvadulunk nélküled, Uram, méhet
kaptár nélkül befogni nem lehet.
Hordozunk halált, élő örökséget,
ám te megosztod örök életed.

Sejt és sejtelem
mibennünk olyan,
mint ház és háztető a házon.
Vagy part és közte eleven folyam.
Te rám találtál s rád kell hogy találjon
lelkünk:
ha fáj,

ne oktalanul fájjon!

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Arvo Valton: Hír

Két hullám paskolta csónakom

egyfelől az egyik másfelől a másik

mit akartok tőlem kérdeztem unottan

csak azt hogy tudd

mekkora kín az örökkévalóság

Oláh János fordítása

Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
kit ha szívem sötétkamrájában előhívlak
bekérezkedsz az álmaimba néha

Takács Zsuzsa: A szereplők itt egymástól elköszönnek

A szereplők itt egymástól elköszönnek.
Lengenek a történet szálai,
a törés nyoma elkopik,
lecsiszolódnak az élek,
szétszóródik a kiáltás,
a félelem szabályozódik,
az elejtett szó és elharapott
mondat nem sejtet semmit,
a könnybe mártott szem
látványa közömbös. A szívnek
tartott elképzelt kés lehullik.