Faludy György: Két szonett

Éjfél is rég elmúlt. Lefekszem vállad 

mellé, szétterült, sárgaréz hajad 

dobogójára és némán csodállak 

mint alszol el tíz másodperc alatt.

Nékem több kell. Felébredek vagy hétszer 

s látom; összegubancolod magad. 

Karodat fejed mellé dobtad. Nézlek: 

csak bodzabél fehér hónod marad.

Reggel hosszú tested előkelően 

kinyúlik. Arcéled nem messze tőlem 

ártatlan s gyermeteg. Oly izgatott

leszek, vénség, hogy itt vagyok veled 

és mint a lég, mindkettőnket befed 

fiatal, győztes, barbár illatod.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 

Hatvanöt év korkülönbség. Remegtem 

a rémülettől. S mégis átadom 

magamat néked. Megőrültem, mondják. 

Jeges lúdbőr futott le hátamon.

Egyszerre mégis otthon vagyok nálad 

s fölöttünk a szerencse őrködik. 

Beszélgetésünk folyója kiárad 

és megtanultuk, hogy időnk rövid.

Ám most így élünk durva és szíves 

lények között, nem ülünk senkihez 

s nem mondunk magunkról sokat. Minek?

De élvezed és én is élvezem 

a lehetetlent. Maradj énvelem. 

A mindenségben nincsen értelem.

Faludy György: Szerelmes vers

Ajtómnál álltál. Nem engedtelek be.

Akárhogy kívánsz, kísérleted meddő.

Várfalat húztak közibénk az évek:

te huszonhét vagy, én kilencvenkettő.

Tiéd a jövő. Régen erős voltam,

de kincseimnek elfogyott az ára,

te a számítógépre esküdtél fel,

én Gutenberg foszló galaxisára.

Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam,

s el sem képzeltem, hogy a szerelem

hatalmasabb. Most itt ülök melletted

s hosszú, szőke hajadon a kezem.

Egymás nélkül nem tudunk többé élni.

Naponta földre sújt az iszonyat,

hogy a kölcsön, mit az időtől kaptam

régen lejárt. Már csak pár pillanat.

Boldogságunkban te nem gondolsz arra,

kivel töltesz utánam hatvan évet.

Sok a nálam különb. Hozzám hasonló

egy sincs. Mikor nem látsz, felsírok érted.

Faludy György: A huszonkettedik szonett

Valómnál jobbnak, nemesebbnek
játszom előtted magamat.
Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek, magasabb.

Az önzés is önzetlenség lesz
köztünk. De hogyan válhatok
olyanná, amilyennek képzelsz?
Szerelmed cél s nem állapot.

Vibráló partok szélén járok
veled s lesem zárt ajkadat.
Ingem nyílásában virágot

viselek s kést az ing alatt
és éjjel egy-egy részt kivágok
magamból, hogy megtartsalak.

Faludy György: Szonett

Nem váglak ketté lélekre meg testre
oly éles késsel, ahogy Te teszed,
ki lelkedet rábíznád tenyeremre,
de kolostorba zárnád testedet.

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza
lélegzeted fúgáit, s ha hamis
szégyenkezésem nem tartana vissza,
végigfogdosnám árnyékodat is.

De ha az öt érzékemet menesztem:
mindjárt cikázni kezdesz a fejemben
és nem vagy többé se lélek, se test:

Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak
és mert kívánlak, élvezem a vágyat,
mely engem betölt, Téged elereszt.

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki.
Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Faludy György: Háromszázhuszonegyedik szonett

A pusztulás s utána majd a semmi.
Már rég nem értjük, mi rossz és mi jó.
Hadakozunk és ismét kezdjük enni
egymás testét. Két ős tradíció.
Százezer év. Az Alföld megint tenger,
a Himalájából dombsor maradt.
Sehol fa, fű, virág, állat vagy ember.
Szél fújta el az acélhidakat.
Pár millió év kell csupán s kidugja
a porból első zöld fejét a gyom,
és hirtelen kezdődik minden újra.
Ez így megy folyton. Ne búsulj nagyon.
A lét egyszerre iszony és csoda.
Nincs rendező? Vagy van? Hol? Kicsoda?

Victor Hugo

" Bizonyos gondolatok olyanok, mint az imádság. Vannak pillanatok, amelyekben - akármilyen a testtartásunk - a lélek térdre borul."

Gülch Csaba: Háztetők, ősz, angyalok

Roppan az öreg szekrény,
friss lepedő illata tölti be
a szürke estét, majd
a csend, akár a nem várt
tavaszi eső, mindent elborít.

Beszökik a párnák alá,
s a finoman megrakott
álmok réseibe fészkel.
Aztán az egymáshoz nőtt
háztetők békéjét zavarja fel.

Halk szélsusogás borzolja
az égre feszített
angyalszárnyakat.

Isten szelíd illatát őrzi az ősz,
a földre hullt színek arcát betakarják.
Látlak. Az eső halk muzsikája
meg-megérinti édes mosolyodat.

Mindent felold most az elmúlás,
a végső fájdalom szent ritmusára.
Ne higgy a csorbult csillagoknak!
A Hold letisztul arra az éjszakára.

Bella István: Csak aki olyan fiatal

Csak aki olyan fiatal,
hogy testétől meggyullad inge,
tetteinek is szárnya van,
és tüzes nyílként elrepülne,

Csak aki olyan tiszta már,
hogy a levegőn is átverődik,
húsz évén, táltos paripán
rugaszkodik tágas mezőkig,

Az érzi csak, micsoda súlyos
ragyogás forr a mellkasunkhoz,
milyen óriás szerelemmel

szül minket naponta ezerszer
szebbnek, merészebbnek a század:
hogy elfogadhasson fiának.

Charles Haddon Spurgeon

„ Ha Isten könnyet helyez a szemedbe, az csak azért van, mert a szívedben szivárványt akar kifeszíteni.” 

Petőcz András: És akkor csend lesz

Lebontok mindent,
amit felépítettem.
Mindent lebontok.

Szétporlad a kő is
a kezemben.
Szaporodnak a gondok.

És kiabálok, mint aki fél!
A sötétből előbújnak
az árnyak.

Valaki itt van, helyettem beszél:
rég ismerője
a halálnak.

És annyira remeg,
olyan
bizonytalan!

Mint a kapualjban
megbúvó
hajléktalan.

Szétszedek darabokra
mindent!
A szavakat. A szavakat.

Márványtáblát gyúrok, és kivések,
hogy elfödje végre
az arcomat.

És akkor csend lesz
bennem is,
meg a külvilágon,

és véget ér majd
akkor
a pusztulásom.

Lydia Harris

" Az imádság egy megfizethetetlen ajándék, amit adhatok." 

Kálnoky László: Néma párbeszéd

Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztál mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent
tudok.

Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál fognak ítélkezni fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél."
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.

Raffai Sarolta: Könyörgés

Egy tenyérből másikba. Billeg
le-fel a fél világ velem.
Hát méregess — óvjál te jobban,
mint magam megőrizhetem.

Tenyeredből a tenyeredbe.
Alig érinthet bármi más.
Ha senki, te tarthatnál vissza
egységbe zárva, így vigyázz,

így félj, ítélj: emberré rendezz,
széthulltam volna védtelen.
Maradj még, óvj annál is jobban,
mint magam megőrizhetem.

Hornik György: Dicséret

Minden dicséret Istené legyen,
Ezt zengje minden, völgyön és hegyen,
Patak, s folyók vize, amint csobban,
A drága Nap lángja, amint lobban.
Égbolt azúrjának mosolygása,
Ifjú szívek édes vallomása,
Lágy, hajnali színek ölelése,
Fecskeszárnyak könnyed lebbenése.
Napsugarak kecses tánca a tavon,
Szőllőgerizdek a hegyoldalon,
Csillogó harmat színes virágon,
Madarak dala zöldelő ágon.
Boldog álmok csodálatos éje,
Távoli csillagok fényzenéje,
Csodás illat, amint szerte árad,
Virágszívből buzgó imádat.

Mezey Katalin: Recept

Üljünk halálunk percéig
a képernyő előtt,
nézzük a
legújabb divatot.
Ha szerencsénk van,
nem a mi ajtónkon
tör be a vihar,
és nem a házunk sarkánál
fordul be
az intelligens rakéta:
valamelyik
szomszédnál kopog.
Halálunk percéig
van időnk,
hogy figyeljük.