Egyed Emese: Könyörgés

a gyarlót aki újabb mérget forral
a nem levőket és az elmenőket
a letarolt és kifosztott erdőket
a sárkányoktól lankadó erőket
az itt felejtett szikkadt nagyszülőket
a templom felé vivő kisutcákat
a szélbélelte aggó iskolákat
az aprópénzen megvett kenyeret
a kormosodó levegőeget
az otthoni vizek legédesebbjét
kétségbe esettek örök keresztjét
az elpusztult s születő könyveket
az álmot amit lát a kisgyerek
a hajót amely zátony fele fut
a félelmébe horgonyzott falut
botló beszédünk sápadó reményünk
a jót a rosszat amit meg kell érnünk

áldd meg Isten karácsonyoddal

Kiss Ottó: Gondolj rá

Gondolj rá gyolcsruhát,
ezüstfehéret,
hajába dallamot:
kottát a szélnek.
Alá szép paripát,
földgolyó-szeműt,
arcára patakot,
édes-keserűt.
Gondolj rá sebhelyet,
örökké vérzőt,
szemébe lombhullást,
minket idézőt.

Advent 2018

Advent harmadik vasárnapja.

Túrmezei Erzsébet: Ádventi emlék

Ha már lehullt a hó,
s fekete földünket befödte,
Hogy szállott gyermekálmok röpte
a fényes ég felé, az égi trón elé…
De Téged nem talált meg.

Az égi gyermeket kereste,
akiről, ha leszáll az este,
csodálatos mesék vonulnak,
vágytól égő gyermekszívekre…
Az égi gyermeket kereste,
és nem talált rád, nem ismert meg…
hiszen Te nem vagy többé gyermek.

Szétfoszlottak a régi álmok,
meghaltak a mesék.
A karácsonyfa lángjait
oltogatták híres szelek…
Még mindig nem ismertelek.
Sok évbe telt, s ha te nem jössz elém,
Megváltóm, Uram, Messiásom,
ma sem ismerlek én.

Hála Neked, hogy megkerestél!
Ó most már van karácsonyom,
s ádventi nagy csodavárásom.
Megcsaltak mind a régi álmok,
de Benned nincsen csalatkozásom.
Benned mindenem megtalálom.
A valóság szebb mint az álom.

Túrmezei Erzsébet: Adventi harangszó

Borús szemű, gondbarázdált,
fáradt arcú emberek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.
Mellettem sodródnak el
mind az utcaforgatagban.
Várja őket íróasztal,
akta, gép, katedra, műhely,
munka terhe, kenyér gondja.
A nagy város ontja, ontja
őket végtelen tömegben.
Gondbarázdált fáradt arccal
tovatűnnek, elsietnek.
Itt is egy és ott is egy.
Vége sincs és száma sincs.

Valamikor,nem is régen…
csak húsz éve… negyven éve…
mind ez a sok fáradt ember
hívő, boldog gyermekszemmel
tekintett a nagyvilágba.
Csodákat várt! Szelíd szárnyon,
ha közelgett szent karácsony,
tekintete csodavárón,
csodahívőn csillogott.
Jaj, a hajszás nagy robot
szeme fényét kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme.

Valamikor nekik is volt
gyertyafényes fenyőfájuk.
Évről évre kevesebb lett
rajt’ a gyertya… és az ágát
szelek törték, tördelgették…
Most már nincsen. Minek várnák
szent karácsony közeledtét?
A mennyország csukva-zárva.
Nem suhog az angyal szárnya.
A gyermekkor szép világa,
s vele minden – oda rég.
Most ők vesznek karácsonyfát
alkudozva, olcsó pénzen
és ők mondnak mesét.

Zúg az adventi harangszó.
Gyermekszemek lámpácskái
felragyognak – fénylenek.
Ők csak mennek fejlehajtva.
Másé már az üzenet.
Istenem, zúgó haranggá
teremtsd most a szívemet.
Istenem, harangozok:
ádventet harangozok.
Fáradtléptű embereknek
ádventet harangozok.

Bim-bam! Higgyetek megint!
Legyen ádvent bennetek!
Csodahívő szemetek
világítson a világba…
benne várakozás lángja,
benne ádventi remény!
Mert elő a Messiás!
Szeretete fénylő fáját
Lángja gyújtja, ahol várják.

Fül nem hallott, szem nem látott
égi békét, boldogságot,
el nem múló szép karácsonyt
irgalommal osztogat.
Önmagát is úgy megosztja,
hű szívét is – szeretettel.
Rózsásarcú kisgyerekkel,
fáradt léptű emberekkel,
úgy megosztja önmagát!

Jaj, a hajszás nagy robot
annyi szemnek Krisztus-vágyó
tiszta lángját kioltotta.
Sose csillog benne most a
csodavárás öröme…
istenem, harangozok.
Ádventet harangozok.
Fáradtarcú embereknek
ádventet harangozok.

Gősi Vali: Majd megérkezel

„Majd megérkezel az alkonyatban”
és én várlak ahogy vártalak
az első pillanattól már akkor
amikor még sohasem láttalak
csak elképzeltelek: megidéztelek
csukott szemeim mögött
láttam ahogy valami állandósult
félhomályban felém imbolyogsz
lassan akár az árnyék és minden
alkalommal mintha hatalmas sűrű
ködgomolyag állta volna az utadat
amely szinte megszilárdult előtted
talán rést kellett volna vágnod rajta
hogy egyre közelebb érj hozzám
és én végre megérinthesselek

akkor még nem tudtam hogy éppen
felém indultál csak éreztem valami különöset:
valami reményteli meghitt benső békét
ami arra ösztökélt hogy kezdjelek el várni téged
aki kezdetben csupán az álmaimban léteztél
és mire megpillanthattam volna elképzelt arcodat
már hiába nyúltam feléd: eltűntél hirtelen
belevesztél abba a gomolygó sűrű
áthatolhatatlan álombéli ködbe és
– ahogyan néha valóságos életünk burka is –
mintha kilyukadt volna
a helyeden üresség tátongott
semmivé foszlottál

ám én nem adtam föl soha: újra és újra
megteremtettelek magamnak
magamban
újra és újra elképzeltem a lépteidet
az érintésedet a mosolyodat és várni kezdtelek
és ez tart ma is tart túl az időtlenségen
ott állsz az idők végezetéig ahová
a képzeletem teremtett és hiába
hogy közben emberöltők telnek el
én egyre csak várom hogy végül
valósággá váljon az az örökkévaló álom
amelyben elindulsz felém és egyszer
„majd megérkezel az alkonyatban”

*
*Jenei Gyula: Majd megérkezel

Jenei Gyula: majd megérkezel

majd megérkezel az alkonyatban
tévedéseid macskakövein lépdelsz
öreg leszel és öntelt
nem emlékszel egymást indázó
mozdulatainkra
csak hogy közünk volt a másikhoz
a jóvátehetetlen múltra emeljük
nehéz borospoharainkat akkor
mázsányi súllyal szívünk helyén
mert szívünk se lesz
csak a titkos gondolatok kócolódnak
odavetett mondatainkban
mintha szerettük volna egymást
mintha ismerős lenne
ahogy a telihold kezünkre világol
ahogy tükröződik italainkban
arcaim közül kiválasztok egyet
s mint tévedésemet mutatom
hogy lássad
olyan is lehettem volna

Lorand Gaspar: Éjszakák és havak

Változatok egy gyerekkori témára

Hó kavargó neszei az éjszakában
ugyanaz a kisgyerek bámulja hogy táncol
előtte a csend ámulva azon hogy itt lehet -

a hihetetlenség kitörő örömében -

Havazzatok ó havak, havazzatok
bársony talpacskák, töretlen kristályok
havazzatok csendet, gondolatot,
az ajkakon némán kifeslő ragyogást

egy oszthatatlan gondolat
pelyhei, szirmai, pihéi
havazzatok sűrűn a feketeségbe
fehéren lüktető szigeteket -

Havazzátok be, havak, a testemet
havazzátok be gondolataink sötét szárnyait
szellőztessék ki táncaitok ezt az egész tohonya
mozdíthatatlan soha meg nem nevezett világot máig
fakasszatok olyan boldogságot amelyből
mintha örökre száműzött volna a vég -

borítsatok be békével, pillekönnyű csenddel
utat, mezőt, házakat, gyerekjátékokat
ahol sohasem ölelték át a szerelmet -

havazzátok be, gyerekkor gyümölcsösei
a szerelem emlékének sivatagait -
legyetek megannyi fehér éjszaka frissessége
havazzátok be lépteinket az éjszakában -

egy oszthatatlan jelenlét
kövekre és fugákra szállingózó
pelyhei, szirmai, pihéi
piros rózsák a kisgyerek
orcáján aki egymagában
füleli a földön fehérre fehéren
hulló nesztelen lépteket az éjben

Somlyó György fordítása

Parancs János: Te meg én

óra kongat,
sűrű mézben beteg őszi légy,
úszódresszben, trombitával kerge pojáca,
ismerős arcok pergése-kavargása,
zuhanó kések zizzenése,
dobok döngése, zengő zápor,
te meg én, te meg én
a közöny fókuszában,
az aggódás szigetén,
esetlenül és bátran
az opálos ragyogásban,
együtt a siralomházban,
dobpergésben, gépfegyver-ropogásban,
karunk akár a madarak szárnya
a levegőt fölkavarja,
röpít szédítő magasba,
fénylik a csillagok bogárháta,
tűzkeréken pörgünk fölfeszítve,
lobogva és tündökölve, árván,
tüzes nyíl vagyunk az éjszaka homályán,
vergődő csontjainkon rózsa és bodzavirág

Boda Magdolna: (ez egy olyan kor)

ez egy olyan kor
hogy most már
lehet nemet
választani
a születés után is
és bárhol lehet
kapni
eperízű óvszert
megtervezik és
átépítik a melleket
ez egy olyan kor
amikor az evéstől
leszel
egyre éhesebb

Boda Magdolna: (érintéseink)

A szavak a mi
érintéseink.
Minden o betűbe
bezárjuk ami
bezárható,
és minden e betűbe
elengedjük azt
ami végtelen,
mert a szavak
mi érintéseink.
A lélek origójától
a tollhegyig tartó
egyenes.
A szavak a mi porondunk,
díszletünk.
A hősök is mi vagyunk
és a hősök színjátékai.
A szavaink közötti
töredék szünet
a mi csöndünk
észrevehetetlen
mozdulattalan
mozdulat.
A szavak a mi érintéseink
ékezettelen szavak
és rájuk hulló
zokogó kérdő-
és felkiáltójelek
valamint pontok és pontok
és gondolatjelek.

Petőcz András: Az idegen arc születése

A tükörből tűnik elő. Valahonnan a tükörből.
Halántékát megtámasztja egy tenyér. Idegen.
Pont ugyanúgy, mint egykor, régen. Akkor,
még évtizedekkel ezelőtt, egy fényképen:
mikéntha idegen kéz lenne, mintha valamiféle
idegen tenyérre támasztaná a halántékát, és
úgy nézne bele a kamerába. A képkivágás
felveti ezt a lehetőséget is. Az idegenkezűség
lehetőségét. Idegen tenyéren nyugszik, mintha...
Nyugszik, mikéntha Isten tenyerén, mondhatja
bárki is, aki ránéz a képre. Mint valami idegen
tenyér támasztja meg a halántékát - a saját
tenyere. Egy tenyér, ha csattan! Olyan az egész,
mint valami régen megálmodott pillanat, úgy
tér vissza az az egykori tenyér, ott a fényképen,
ide a tükörbe, ahogy figyeli önnön magát.
Abban az arcban még annyi minden más volt!
Még lehetőség volt abban az arcban, ott,
azon a képen. Itt, a tükörben, ez egy másik arc.
Másik arc, ami már nincs is. Ami van - szóra
sem érdemes. Inkább csak fáradt ez az arc,
mint aki azt mondja magában, elfáradtam,
Uram, megérdemli a békés halált minden irnok,
aki éjszaka a papír fölé hajol. Néz a tükörbe,
és hallgat. Néz, aztán nem is néz, csak csukott
szemmel befelé figyel. Figyeli, ahogy történnek
belül, valahol mélyen, a sejtjeiben talán, legbelül
a dolgok. Valami zajlik. Lepusztul az arc, és
a pusztulásban születik egy másik. Idegen arc.
Romos. Mint aki felépített valamit, aztán hirtelen
elpusztította: az utolsó, megszentelt pillanatban.

Egyed Emese: Tudom

Tudom, hogy jössz, hozzák már híredet.
Csörgő patak ismétli neved.
Tiszta magasság zengi, hogy reméljünk.

Vagy: nevetésünk.

Vagy gyermeki szavak tisztasága,
Visszhangos szó néma várakozásra,
Halk fényű csillag, hangos, hívó zsoltár,

vagy,
leszel,
voltál.

Volnék akár lángok emésztő körében,
patakzó könnyek vad éjjeli ködében,
úgyis jössz, híredet, szent ígéretedet
hozzák már:
szüless meg nekünk.

Szüless meg szívünkben, cipruság.

Zágorec Csuka Judit: Nem kell...

Nem kell több korrekció,
nászajándék, beosztás,
eljátszható szerep,
betanult szöveg,
a kétszerkettő
kiszámított tétele;

Nem kell több kényszerképzet,
újjászületés, vérszerződés,
küldetés, a pillanat örökkévalósága,
ha nincsen szeretet.

Csáky Károly: A palóc kútyikáknál

Uram,
e víz tiszta
itt a gyökér alatt,
csak – mint Fiad mondta egykor –
hittel kell azt inni,
s gyógyul a test,
ha engedelmeskedik
parancsaidnak a lélek.

Hiába elemzi hát
sok tudálékos a forrást,
kik félnek hatalmadtól;
magukat sem ismerik,
s azt sem látják,
amit a vakok kitapintanak.