Karinthy Frigyes: Méné, tekel…

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:
rossz volt embernek lenned a világon.

E korban, melynek mérlege hamis,
s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkisértetett,
az éjben sírtak a kisértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
de a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,
künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,
az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,
az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,
az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány
piszkos rüpők, a szemtelen tanitvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
a ringyók cifra rongya szállt a szélben,

de a legszebb és a legékesebb
szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el –
az értelmét majd megtudod, ha kell.

Méné, tekel – ha érted, vagy nem érted,
jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykoron sötétben elmondott dalom,
mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
de élni fognak, hogyha én nem élek.
S lesznek, ha nem leszek.

Joó Sándor: Mene, tekel, ufarszin

Alapige:

“Belsazár király nagy lakomát szerze az őezer főemberének, és az ezer előtt bort ivék. Borozás közben mondá Belsazár, hogy hozzák elő az arany és ezüst edényeket, a melyeket elvive Nabukodonozor, az őatyja a jeruzsálemi templomból, hogy igyanak azokból a király és az őfőemberei, az őfeleségei és az őágyasai. Akkor előhozák az arany edényeket, a melyeket elvivének az Isten házának templomából, mely Jeruzsálemben vala, és ivának azokból a király és az őfőemberei, az őfeleségei és az őágyasai. Bort ivának, és dicsérék az arany-, ezüst-, ércz-, vas-, faés kőisteneket. Abban az órában emberi kéznek ujjai tünének fel, és írának a gyertyatartóval szemben a király palotájának meszelt falán, és a király nézé azt a kézfejet, a mely ír vala.Ekkor a király ábrázatja megváltozék, és az őgondolatai megháboríták őt, és derekának inai megoldódának és az őtérdei egymáshoz verődének. Erősen kiáltozék a király, hogy hozzák elő a varázslókat, a Káldeusokat és jövendölőket. Szóla a király és monda a babiloni bölcseknek: Akárki legyen az az ember, a ki elolvassa ezt az írást, és annak értelmét megjelenti nékem, bíborba öltöztetik és aranyláncz lesz a nyakában, és mint harmadik parancsol az országban.... És ez az írás, a mely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.”
Dániel 5,1-7, 25-28 (link is external)

*

A felolvasott történet arról szól, hogy Babilónia királya, Belsazár, pompás, hatalmas lakomát szerzett hivatalnokai, és barátai számára. Fényűzőkeleti lakomát és vendégsereget képzeljünk magunk elé. Babilónia előkelőtársadalma élvezte a tömérdek étel és ital gyönyörűségét. A király feleségeivel és háremhölgyeivel külön asztalnál ült, s önfeledt, mámoros jókedvében előhozatta a jeruzsálemi templom szent edényeit, az arany serlegeket, amiket még atyja hozott el hadizsákmányként a jeruzsálemi templom földúlása idején. A dorbézoló társaság megragadta a szent edényeket és most már ebből itta tovább a bort.

Ital, ének, zene megmámorosították a mulató társaságot, a kitörő jókedv tetőpontra hágott, amikor hirtelen a király gyertyatartójával szemben lévő szürkés falon egy kísérteties kéz jelent meg. A muzsika elhallgatott, a vendégsereg arcán rémületté torzult a nevetés, a király kezéből kiesett az aranyserleg, remegve és tágra nyílt szemekkel meredt rá a kísérteties kézfejre. A hirtelen beállott, halálos, dermesztő csendben a kéz ujjai megmozdultak, a mozgások nyomán betűk támadtak, amire a kéz ismét eltűnt. Három szó maradt ott a falon: Mene, Tekel, Ufarszin.

Dániel, az Isten embere megfejtette a titokzatos kézírást, mondván a királynak: “Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” Dán 5,26-28 (link is external) A rettenetes ítélet a feljegyzések szerint még a lakoma éjszakáján bekövetkezett: néhány óra múlva betörtek a palotába a káldeusok, s megölték Belsazár királyt, országát pedig a méd Dárius foglalta el. Sán30-31.

Egy esztendőnek a végén minden ember nagyon kézzelfogható ízelítőt kap a múlandóságból. Mint a mögöttünk lévőévnek a napjai, úgy fognak egyszer életünk napjai is leperegni és egyszerre borzasztóan aktuálissá fog válni mindnyájunk egyéni életében a Mene-Tekel-Ufarszin! Én ilyenkor mindig úgy érzem, hogy az óesztendőkapuján is, amelyen majd most is pár óra múlva kilépünk, az van fölírva: Mene, Tekel, Ufarszin! Én nem tudom, ki hol tölti a szilveszter estét, csendben-e vagy zajos társaságban, otthon-e vagy másutt, de akárhol leszel az újévig jó volna, ha mindenütt ezt látnád, amit egy láthatatlan kéz odaír eléd a falra, asztalra, boros pohár oldalára, a társad homlokára: Mene, Tekel, Ufarszin! Jelenjék meg most előttünk ez a három szó, és próbáljuk megfejteni, mit jelentenek a számunkra?

1.) Tehát az elsőszó: Mene. Ezt Dániel így magyarázza meg a királynak: “számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak.” (26b) Mindig megrendítődolog valaminek a végére érkezni, tudomásul venni, hogy Isten véget vetett valaminek. Nincs tovább, elfogyott az út.

Egy társaságban egyszer arról volt szó, hogy mi a legnyomorultabb érzés a világon. Az egyik azt mondta: gyógyíthatatlan betegségben szenvedni. A másik így szólt: tudni azt, hogy valaki, akit nagyon szeretünk, menthetetlenül pusztul el a szemünk láttára. A legmélyebb benyomást azonban ez a felelet keltette: meglátni azokat a jó alkalmakat, amelyek kihasználatlanul múltak el az életünkből, s amelyek már többé nem térhetnek vissza soha.

Rettenetes az, amikor az ember életének egy-egy fordulópontján meglátja, mennyi sok drága időt és alkalmat vesztegetett el az életéből. Ilyenforma érzése lehet annak az embernek, aki egyszer csak kezd rájönni arra, hogy pályát tévesztett, egyszer valamikor régen melléfogott, elhibázta az életét, de már későbánat, ifjú éveit már nem hozhatja vissza, most már húznia kell az igát, amely sehogy sem illik a nyakára.

Még fájóbb az, amikor olyan valakinek a koporsója mellett áll meg valaki, akit megbántott, s akinek a kihűlt szívébe örökre belefagyott a szomorúság, akitől már soha többé nem lesz alkalma bocsánatot kérni. Óh, csak legalább még egyszer találkozhatna vele! De már nem lehet: megszámláltattak a jóvátétel lehetőségének a napjai és Isten véget vetett annak! Azért olyan fájdalmas az ilyen érzés, mert a pokol gyötrelmének az előíze. A pokolban is éppen az a pokoli, hogy örökre elmúlt minden lehetőség és alkalom, nem lehet semmit sem pótolni, jóvátenni, kifogyott az időből!

Akik már valami komoly életveszedelemből menekültek meg, azok mondják, hogy abban a pillanatban, amikor létük az élet és halál borotvaéles határvonalán ingott, egy szempillantás alatt, mint egy őrült filmtekercs, lepergett előttük egész addigi életük. Valami ilyesmi történik mindig, amikor Isten megszámlál egy időt, és véget vet annak. Akkor egyszerre régen elfelejtett bűnök, drága alkalmak, mulasztások, eltékozolt lehetőségek vetítődnek elénk és vádolnak rettenetesen.

Gerhard Hauptmannak van egy híres drámai alakja: Jedermann, akit éppen nagy dorbézoló mulatozás közben szólított a Halál, hogy készüljön Isten elé számadásra. Jedermann kétségbeesve, vért verejtékezve könyörög, adjon neki a halál csak még egy hetet, ha azt nem lehet, hát csak egy napot, vagy legalább egyetlen órát, hogy jóvátehesse hibáit, kipótolhassa mulasztásait, melyek súlya most egyszerre olyan végzetesen szakadt reá.

Most, amikor búcsúzunk ettől az esztendőtől, az a közismert mondás jut az eszembe, hogy minden búcsúzás azt jelenti, hogy egy kicsit meghalunk. Vagyis meghalunk a múlt számára, tehetetlenek vagyunk a múlttal szemben, nem változtathatunk rajta. Egy kicsit most is meghalunk. Meghalunk az elmúló esztendőszámára, meghalunk azzal szemben, ami az 1949-es esztendőben történt. Isten megszámlálta a mi napjainkat azzal szemben, ami az 1949-es esztendőben történt. Isten megszámlálta a mi napjainkat és egy egész esztendőnek vet most véget. De sok alkalmam lett volna jót tenni, szeretni, megbocsátani, valakinek a lelkével elbeszélgetni, egy-egy levelet megírni, egy-egy fájó könnyet letörölni, imádkozni, megbánni, jóvátenni, a hitben elmélyülni, vagy megtérni, Krisztust befogadni, magamat az Ő dicsőségének kiszolgáltatni, Isten ingyen kegyelmébe magamat beleadni. És íme az 1949-es esztendőben adott alkalmak és lehetőségek újra elfogytak, az út végén a kapu fölött ki van írva: Mene, azaz számba vette Isten és véget vetett annak. Óh, hányadik kapu ez már az életedben, ki tudja, nem az utolsó-e? Megszámláltattak a napok, letelt az idő, elmúlt az év, az elszalasztott alkalmak soha nem jönnek vissza többé! Ha csak újakat nem ad az Isten!

2.) A második titokzatos szó, amely a királyi mulató terem falán megjelent, így hangzott: Tekel. Ezt Dániel próféta így magyarázta: “Megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál!” (27. vers) Nagy baj az, amikor valaminek híja van, amikor könnyebb valami, mint amennyinek lennie kellene, amikor valami nem üti meg a kívánt mértéket. Vagy például amikor híja van a kezelt, a reád bízott pénznek. Van belőle valami, de nem az egész, és hogy ha hiányzik belőle akár csak egyetlen fillér is, bár az isteni számadáson sokkal több -, akkor az már végzetesen nagy baj, akkor ott igen súlyos felelősségre vonás következik, aminek a során mennél tovább megy, annál több híja mutatkozik a dolognak. Valami ilyenforma az, hogy: “megmérettél ... és híjjával találtattál”. Egy rajtaütésszerűrovancsolás ez, aminek a során nagy tételekkel nem tudsz elszámolni. Vagy így is lehet fordítani az itteni szót: “hiányosnak” találtattál. Olyanforma ez, mint amikor valakinek az öltözete hiányos, nemcsak nem előírásos, hanem hiányos, tépett, szakadt, rongyos, lyukas, kilátszik a mezítelenség rútsága, nem takar, nem fed, nem véd, hanem leleplez.

Az Újtestamentumban Jézus beszél egy ilyen hiányos öltözetűemberről, aki a maga rongyaiban jelent meg a király fia menyegzői vacsoráján, nem pedig a királytól kapott menyegzői ruhában. És tudjuk, mi lett a sorsa: a szolgák megfogták és kivetették a külsősötétségre, ahol “lészen sírás és fogcsikorgatás”, ahogyan Jézus mondta! (v.ö. Máté 22,11 (link is external)skk) Érted már, milyen sötét kilátásokat nyitó szó az, hogy “Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.” (27. vers)

“Megmérettél ... és híjjával találtattál”: ez egyfelől azt jelenti, hogy Isten mindent tud rólad, ahogy a 90. Zsoltár mondja: “Elédbe vetetted a mi álnokságainkat; titkos bűneinket a te orczádnak világa elé.” (8. vers) Te nem is tudod, mi mindent tud rólad az ÚR. Azt is, amit a környezeted nem is sejt, amit a hozzád legközelebb állók sem vettek soha észre rajtad, amit legszívesebben önmagad előtt is eltitkolsz, mert belepusztulnál a szégyenbe, ha kitudódnék, ha napvilágra kerülne. Te bizonyára nem is tudnád összeírni az elmúlt esztendőbűneit, azt, hogy mennyi könnyet és fájdalmat okoztál, mennyi ígéretet és fogadalmat nem tartottál meg, mennyi tervvel indultál újévkor és mennyi kudarccal zárod most ezt az évet, hányszor estél a Sátán csábításának a markába beszédben, érzésben, cselekedetben.

És ki tudná felsorolni most mindazt, amelyek most mind ott vannak az Isten orcájának a világossága előtt? Óh, de rettenetesen sok híja van annak, amit az Isten keresne rajtad! “Megmérettél ... és híjjával találtattál”. Azt hiszed, csak a bűneid jelentik ezt a hiányt? Próbáld csak Isten Igéjén lemérni az erényeidet, a jó tulajdonságaidat, a hitedet, a szeretetedet, a jó szándékodat. Nos, hát az Ige szerint ezek azok a saját rongyok, amelyeknek a résein át mindig kilátszik a mezítelenség rútsága: a hiúság, az önzés, a nagyképűség, a haszonlesés, a gőg, az én jó szándékom, az én jócselekedetem, az én érdemem az a saját ruha, amely miatt kidobatott az az egy vendég a nagy lakomáról a külső sötétségre
.
Sokáig azt hittem túlságosan szigorú volt a király ezzel a vendéggel szemben, de azután megértettem, hogy a legfölháborítóbb gőg azt képzelni, hogy valaki a saját ruhájában megjelenhet a Király előtt, hogy valaki méltó lehet a vendégségre! Az ilyen ember életének van a legtöbb híja a megméretésnél. Rád is érvényes tehát éppen úgy, mint énreám: “megmérettél ... és híjjával találtattál”. Tehát nem a bűneid, vagy nem az erényeid mérettek csak meg, hanem te, úgy, ahogy vagy, ahogyan most 1949. év végén mindazzal együtt, amit megéltél, itt vagy, te magad mindenestől, erényestül és bünöstül mérettél meg és találtattál híjával!

Óh, ha ezt most komolyan tudnánk venni. Ha most ez nem csak olyan szónoki fordulat lenne egy óévi gondolatsorban, hanem valóban komolyan elhinnénk, hogy minden megméretésnél, ennél a mostaninál is híjával találtatunk: egyszerre de másként kezdenénk látni a világot, benne a magunk kis élete bajait, szenvedéseit, kudarcait, szorongását. Ha most úgy igazán fájni tudna nekünk ez a híjával találtatás, akkor most sok kérdőjel tűnne el az elmúlt évből is, ami itt meredezik, akkor most sok miért oldódna fel, sok háborgás csendesedne le a szívünkben, akkor most azon csodálkoznánk, és ámuldoznánk, hogy milyen kegyelmes az Isten.

Most a sok híjával találtatás után mondjuk meg: azok után, amik mi voltunk az 1949-es esztendőben igazán nem ezt a sorsot érdemeltük volna, amiben vagyunk, hanem sokkal-sokkal rosszabbat. Ezek után nem az a csoda, hogy bajok vannak, hogy itt-ott fáj és szorít az élet, hanem az, hogy csak ennyire fáj és csak ennyire szorít, és nem jobban, mint ahogyan megérdemeltük volna! Hány sóhaj röppent el csak az elmúlt esztendőben is, hogy az Isten nem igazságos, mert ha az Isten igazságos volna, akkor így, meg úgy volna, kellene, hogy legyen. Nos, ha igaz az, hogy te “megmérettél ... és híjjával találtattál”, akkor rád nézve rettentőbb tragédiát el sem lehetne képzelni, mint azt, hogy az Isten egyszer az Őteljes igazságossága szerint bánik veled.

3.) Ott a falon a harmadik szó ez volt: Ufarszin, ami azt jelentette körülírva, hogy mindezek után pedig érvényesül az isteni igazságszolgáltatás!

De az aztán borzalmas volt! Hogy milyen borzalmas az isteni igazságszolgáltatás, azt a legnagyobb gyalázat helyén, a Golgotán láthatod a legtisztábban. Olyan borzalmas, hogy még az Isten Fia is belehal, és a pokol mélységeibe süllyed a terhe alatt! Ezt jelenti a Mene és a Tekel után az a harmadik szó ott a falon! Tehát kárhozatot, örök halált, poklot! És mindez azért, mert te a megméretésnél híjával találtattál! Ezt a hiányt akarja Ő pótolni az Ő engedelmességének, szenvedésének és halálának az érdemével! A

keresztről lehulló vércseppek minden hiányt és minden hiányosságot pótolnak. Igen: Jézus Krisztus elszenvedte a büntetést, jóvátette a mulasztást, kipótolta a hiányt, eleget tett helyettünk Isten igazságának! Tudod mi a híja a te életednek? Jézus Krisztus érdeme! Ez hiányzik!

Nagy örömmel, de félve hirdetem ezt! Örömmel, mert igaz, de félve, nehogy valaki túl korán örüljön neki! Igaz, hogy Jézus Krisztus fogta föl a keresztfán Isten lesújtó ítéletét, és így a kereszten át a kegyelem és a megbocsátás árad, de csak az örüljön ennek, akinek nagyon fáj a megméretésnél való híjával találtatás. Bűnbánat nélkül nincsen bűnbocsánat! És azért félek hirdetni a bűnbocsánatot, mert túl könnyen, a híjával találtatás fájdalma nélkül akarnánk részesedni benne.

“És ez az írás, a mely feljegyeztetett: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin! Ez pedig e szavaknak az értelme: Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak. Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál. Peresz, azaz elosztatott a te országod és adatott a médeknek és persáknak.” (25-28. vers) Csendesedjünk el és könyörögjünk, hogy maga

Isten fejtse meg az Ő Szent Lelkével, mit jelentenek ezek a szavak az óesztendőkapuja fölött a számunkra!

Ámen

Dátum: 1949. december 31. (szilveszter)

Forrás: joosandor.hu

Nyirán Ferenc: Hagyd ezt abba

Meglehet, az utolsó harmad
következik, hiszen több van
mögötted, mint előtted, de
akár holnap is legördülhet
a függöny, ez jusson eszedbe,
amikor a színpadról óvatlan
a zenekari árokba zuhansz;
nem te írod a darabot, melyben
főszereplőnek képzeled magad,
bár néhány statiszta máig kísért,
kikkel együtt tántorogtál a deszkákon,
szűkül a társulat és jönnek az újak,
talán még vár néhány mellékszerep,
de a siker, tudod, mulandó, akik ma
tapsolnak, holnapra elfelednek,
jöjjön hát az utolsó felvonás,
csak a sebeidet rejtsd el végre,
ne kérkedj velük, ne vérezz
a reflektorok előtt.

Petőcz András: magas, éneklő hangon

magas, éneklő hangon
a computerszövegekről
beszél nekünk egy svájci
és szőrös fiatalember,
már nem is olyan fiatal,
negyvenöt év körül járhat,
szőrös a keze, a nyaka,
sűrű, tömött bajusza van,
az állán pedig erős,
borotvált szőrzete, kemény
izomzatú, szemüveges,
férfias ráncokkal az arcán,
ráadásul emilnek hívják,
szóval kemény gyereknek
tűnik, csak a hangja
olyan, mint egy herélté,
ezen a magas hangon
tart előadást a számítógépről,
a computerirodalomról, arról
beszél, hogy a jövőben hiper-
szövegek fognak születni,
egyszerre több dolgot olvasunk
majd, és nem lesznek könyvek,
csak számítógépek lesznek
körülöttünk, minden szöveg
számítógépre kerül, és ott,
a számítógépen majd lehívjuk
a különböző szövegeket, meg
persze az internetről is lehívjuk,
és amikor lehívtuk, akkor majd
jól érezzük magunkat, és elolvassuk,
és a computerszövegek tulajdon-
képpen hiperszövegek, mert
egyszerre lehet majd több változata
egy regénynek a számítógépen,
és majd mindenki azt a változatot
olvassa el, amihez kedve van, így
nagyon demokratikus lesz az irodalom,
és mindenki maga fejezheti be majd
a szövegeket, a regényeket meg
a novellákat és a verseket, de
ezeket már nem is így fogják hívni,
a műfajok is megszűnnek majd
meg minden, és az nagyon érdekes
lesz, ha majd így fognak élni meg
írni meg olvasni az emberek, emil
már nagyon várja azt az időszakot,
mert az még a mostaninál is izgalmasabb
és érdekesebb korszak lesz, pedig
már ez a mostani is nagyon érdekes
meg izgalmas is – – –

Petőcz András: A nappaliban

valamire vár, aki örökké csak várakozik,
telefonhívásra, üzenetre a közösségi oldalon,
vagy egy gesztusra csupán, talán egy levélre,
vagy hogy megzörren a bejárati ajtóban a kulcs

valamire vár, akkor is, amikor dolgozik éppen,
amikor a mindennapi teendőit végzi, vagy
csak figyeli egykedvűen, miként is múlik az idő,
vár valamire, fejét lehajtva, csendesen várakozik

minden megváltozna, ha!, mondja magában,
és pontosan tudja, hogy nem változik semmi,
soha nem változik semmi, csak a mozdulatlanság,
csak a mozdulatlanság marad mindörökké

ül a nappaliban, valami asztalra könyököl éppen,
minden csendes körülötte, még a bútorok is némák,
hallgatnak még a bútorok is, nem recsegnek a székek,
és a padló is: mindegyre hallgat, konok közömbösséggel

minden megváltozna, ha!, ismétli magában,
és tudja, hogy semmi esély nincs a változásra,
majd hogyha lepereg mindaz, ami még idő,
akkor a várakozás is végre véget ér

Petőcz András: Az idő visszaforgatása

valaki újból és újból visszagondol,
valamire, ami megtörtént valaha,
valamire, ami mindennapjai része lett,
és amit nem tud elfelejteni soha már

valaki újból és újból bejárja az utakat,
jól ismert otthonok felé jól ismert lépcsőkön
kapaszkodik felfelé, fel, egyre feljebb,
míg el nem jut valami ismeretlenbe

valami ismeretlenbe, ami már nem az övé

valaki újból és újból visszagondol,
visszaforgatja az időt, pergeti egyre,
az összes óráját visszatekergeti,
kezdődjön újból az akkori időszámítás

akkoriban még ott volt vele, és együtt,
és együtt, minden pillanatban, úgy,
ahogy soha, semmikor, soha, senkivel,
úgy, ahogy csak a múltban, csak a jövőben

valaki visszagondol, miközben ismert
utakat jár be, látszólag minden változatlan,
hűvös és távoli szél mozdul körülötte,
és hűvös és távoli, ami volt, ami lesz

Bertók László: Ha hiszel

Az Úr adta, az Úr veszi el.

Bizony, sokkal könnyebb, ha hiszel.

Bertók László: Kincs

Keresgéled a kincseket, de hol?

A boldogsághoz elég egy mosoly.

Bertók László: Társas

Ha nem vagy magadnak jó társasága,

Hiába futsz el a társas magányba.

Bella István: Hó hull vállamra

Hogy van az milyen tétova
csodálkozás riasztott engem
Megyek zuhogó szédületben
Megyek és nem tudom hova

Hó hull vállamra Orgona
virága kong mégis időtlen
a decemberi levegőben
a tél a tél káprázata

A zsuppos házacskák sora
a tündökléstől sorra kigyullad
Zúg az éj Bordái sípolnak
mint egy hatalmas orgona

A tél s a téli nyár hada
maga dalol zuzzos füveknek
Azt kéne mondanom szeretlek
és tudom – nem mondom soha

Hát hagyj el Ócska mágia
ez az egész télről tűzvészről
Annyi az igaz az egészből
magam vagyok mint még soha

Kálnay Adél: Ima

Kérlek, Uram, ne vedd el tőlem
a hajnalokat, pára száll olyankor
a tájra, s a fák térdig állnak a könnyű
fehérségben

Kérlek téged, hagyd meg nekem
az esőtől ázott föld szagát, hadd
szívjam magamba a fák friss
lélegzetét

Kérlek, engedd látnom, hogyan
nyugszik le a nap, ott felejtve
vörösségét a lassan sötétülő
égbolton

Kérlek, Uram, segíts meghallani,
amikor tiszta énekükkel egymást
keresik a könnyű röptű, szabad
madarak

Add meg, Uram, azt a nyugalmat,
amit csupán a fenyőktől ölelt
csendes tisztáson érezhet meg
az utazó

Engedd megérintenem a patak
kristályvizében a sima kavicsok
zöld mohával benőtt hátának
bársonyát

Ó, Uram, vegyél észre engem,
tétován járok minden úton,
fejem konokul földre szegem,
s elhagy erőm

Engedd, hogy meghalljam a
sírók panaszát, mert könnyüktől
áradnak a folyók és sósak az
óceánok

Vedd el tőlem az aggodalmat,
amitől árnyék borul napjaimra,
s éjszakánként színüket vesztik
álmaim

Kérlek, add, hogy soha ne érezzek
gyűlöletet azok iránt, akik nem
tudják, miért cselekszik
a rosszat

Engedd, hogy mindig tudjak
gyönyörködni a gyerekek
világra csodálkozó ártatlan
szemében

Kérlek, add meg nekem, hogy
rá tudjak hajolni a gyönge
öregek ráncokkal megírt
kezére

Ó, Uram, segíts felismernem
a zajban az öröktől fogva szóló
zenét, s a mindenekben fölzengő
harmóniát

Paul Éluard: Szabadság

Kis irkalapjaimra,
padomra és a fákra,
a porra és a hóra
felírlak én.

Minden beírt papírra,
s minden üres papírra,
hamura, kőre, vérre
felírlak én.

Ó képek aranyára,
harcosok fegyverére,
királyi koronákra
felírlak én.

Erdőre, pusztaságra
fészekre, rekettyésre,
zengő gyermekkoromra
felírlak én.

Az éj csudáira,
fehér cipó napokra,
szerelmes évszakokra
felírlak én.

Az elrongyolt egekre,
a nap lápos vizére,
s a tünde hold tavára
felírlak én.

Mezőre, láthatárra,
szárnyrakelt madarakra,
az árny malmaira
felírlak én.

Minden hajnal hevére,
tengerre, hajókra,
megőrült hegyekre
felírlak én.

Felhő pillékre és
verítékző viharra,
a méla, unt esőre
felírlak én.

Szikrázó villanásra,
színek tornyaira
s a meztelen valóra
felírlak én.

A fürge kis dűlőkre,
a fennlengő utakra
és égrenyúlt terekre
felírlak én.

A fényre, mely kigyullad,
a fényre, mely elalszik,
sok régi otthonomra
felírlak én.

Szobámnak a tükörben
kettészelt gyümölcsére
ágyam üres héjára
felírlak én.

Nyalánk kis kutyusomra,
két nagy tapsi fülére,
balog mancsára is
felírlak én.

Ajtóm szűk padlatára,
meghitt kis tárgyaimra,
az áldott lángú tűzre
felírlak én.

A nyíló női testre,
baráti homlokokra
és felémtárt kezekre
felírlak én.

Döbbenet ablakára,
figyelmes ajk-ívekre,
s csönd fölé magasan
felírlak én.

Feldúlt rejtekeimre,
ledőlt fároszaimra,
búmnak merő falára
felírlak én.

A vágytalan hiányra,
a meztelen magányra,
a halál lépcsejére
felírlak én.

A boldog gyógyulásra,
a szétfoszló veszélyre
s az újszülött reményre
felírlak én.

S ez egy szó erejével
kezdek el újra élni,
hogy felismerjelek
s neven nevezzelek:

Szabadság.

Fordította: Somlyó György

Kálnay Adél: Kérdés

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Petőcz András: A behatárolt idő

Éppen 10 óra 22 perc, amikor ezeket a sorokat gépelem,
gépelem bele a laptopba, word formátum, microsoft word,
word, mint a szó, mondhatnám azt is, szó kiterjesztés, terjed,
terjed a szó, mondom, ha van percnyi időm, akkor gépelem,
gépelem, ahogy valamikor az írógép billentyűzetével kopogtam,
kopogtam, miként az apám is kopogott éjszakánként, ütötte bele,
bele az írógépbe mindazt, amit ki akart gépelni a fejéből, az idővel,
az idővel is versenyt futva, versenyt futok az idővel: végtelen,
végtelen idő takar be engem, futásom idegen tájban, miért gondolom,
gondolom, hogy végtelen az idő, ami az enyém, az én időm, miért,
miért hiszem azt, hogy mindig lesz idő, hogy lesz majd idő és képesség,
képesség mindarra, amit még fontosnak érzek, futok az idővel, miért,
miért, kérdezem magamtól, miért nem gondolom azt, hogy bármikor is,
bármikor is lejárhat az időm, nem gondolom, nem gondolom.

Most még nem deszka-földes-álruhásan, suttogom magamban,
magamban, ahogy a buszra szállok, vagy vásárolok, vagy éppen kulcsot,
kulcsot másoltatok, hogy bezárjam, amit be kell zárnom, és kizárjam,
kizárjam mindazt, amit ki akarok zárni, váltott lovaimat összeszedni már,
már nem tudom összeszedni, legfeljebb egybegyűjtöm mindazt,
mindazt, amit még egybe lehet gyűjteni, szélfútta szénakazal, igen,
igen, ismétlem újból, még egybegyűjthető, mert van még időm, csupán,
csupán nyugodtan, óvatos mozdulatokkal gereblyézd össze a fűszálakat,
fűszálakat gyűjtök kupacokba, távoli földrész üzenete ez, ki az, aki,
aki összeszedi váltott fűszálait, ha elhulltak, és ki az, aki a földre,
földre vagy a fadeszkára fűszálakat vagy kavicsokat helyez el, suttogva,
suttogva valami imát, imafélét, vagy épp csak annyit, hogy nem végtelen,
végtelen az idő, de nagyon is behatárolt, futásodat elvégezted, de nem azé,
nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem az idő, az övé a kegyelem.

Anga Mária: Szerelmes beszéd

Nem vagyok átokkal átkozott,
hanem áldással teremtett, áldott.
Már nem ébred együtt a hajnal és a bánat,
virág lett a szívem, véremben termő,
szerelmet virágzó virág,
örökké nyíló, halált túlélő.

Gyolcstakarómat hajtogatom,
minden csillag ragyogása
fehérségében ragyog.
Titkaim az ég mélységébe vesznek,
áldott vagyok, áldással teremtett, áldott.