Kerék Imre: Éjszaka

Olyan közeli most az ég,
mintha együtt nézném veled.
Nyújtott kézzel érinthetem
a Medvét, Göncölszekeret.

Hallom a hangod is, pedig
csönd kívül-belül, semmi zaj,
míg roppant tengelyén az égbolt
elfordul csillagaival.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:
májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,
melybe nászágy s ravatal belefér.
           

Oláh András: megőriztem

azt a karácsonyt
a vibráló mondatok
ölében rejtőzőt
mikor minden gondolatommal
téged simogattalak
mikor a szavak tengelyig
a hóba süppedtek
s a vakító fehér
elfedte távoli arcodat
azt a karácsonyt
az elsőt nélküled
mikor csak egy szánkó
talpai rajzolták a hóba
a hozzád vezető térképeket
megőriztem s most
elküldöm neked - - -

Boda Magdolna: (vissza)

A tündérek birodalmából érkeztem ide.

Ide, a sárkányok, boszorkányok,

gyötrelmes hétpróbák

világába,

és már nincs hova

hazamennem.

Jung Károly: Pogányok a damaszkuszi úton

Hogy te pogány vagy, teljes valódban,
Akár a nyájat őrző pásztorok, szerte
A hegyekben, az még csak a rajtakapott
Idő folyománya, előzménye csak egy
Majdani megtérésnek, ha majd lelkedre
Zuhan - darabjaira hulló üstökös egy
Ezredvégen, sejthető, de méltatlan
Csörömpöléssel - a megvilágosodás:
Az lesz csak az igazi kihívás. Választani,
Odaállni valaki mögé, a sorba, aki nem
Is látható, de aki azt mondta magáról
Ezredévekkel korábban: Én vagyok a
Kezdet és a Vég. S aki mostan újra
Megszületik érettünk. Vagy nem állni oda.
Így marad az ember újra egyszál maga.
Te vagy a kezdet, mások utána jóval,
De jóval előtte még annak a szépen
Gyűrűvé eggyéölelkező, aztán mégis tárva
Maradó bezárhatatlan jelnek: mintha öle
Válna jelképpé - fogantatást követően -,
A nőnek, anyának, minden asszonyoknak.
Szóval: a hová tartozni. Még eldönthető.
Mások szerint: már eleve elrendeltetett.
Szóval: pogányként ebben az éjszakában,
Ha majd szakad a hó, csordások ostora
Visszhangzik a templom előtt, belecsapódik
Lelkedbe a virradat, s remegve áll,
Akár a kés. Figyeld a csillagot: alatta
Párálló barmok melegében vár rád valaki.
A pásztorok már mind leértek a hegyekből.

Lukáts Márta: A hajnalka imája

Meg akarom érteni a napot,
s már hajnalban
minden erőmmel
felé fordulok.
Engem a magasság vonz,
meg fényességed.
Biztat, bátorít hívásod,
ha karót és támaszt is küldesz,
erőre kapok
és eltakarok
minden csupaszságot.
Olykor rácsodálkozom a világra,
hisz annyi furcsaságot
rejt magában.
Mégis legjobban
a nap arcába szeretek nézni,
tölcséremmel
a végtelenbe harsogni
Isten létét,
és a háborgó szívekbe
mosolyogni a békét.
Küldj, Uram, harmatot,
napsugarat,
hogy szüntelenül
Téged ragyogjalak.
Ámen.

Lukáts Márta: A borostyán imája

Nem vagyok céltalan futó,
s furcsa virágom
nem díszítésre való,
de számtalan sötétzöld levelem
erős és kitartó.
Mászom a földön, kúszom a falon,
a széthulló téglát,
a kiszáradt fát eltakarom.
Fölfutok a diadalívre,
betakarom a sírt,
átfonom a keresztfát.
A leomló falba gyökeret verek,
kiszívom a nedvességet,
és mindig fölfelé törekszem.
Sokszor nem értik meg
kúszó vágyaimat,
s letörik feléd igyekvő
zsenge indáimat.
Jeligém a hűség,
és éltet a reménység,
hogy egyszer fölérek országodba,
hol nincs mit takargatni,
mert nálad minden csupa fény,
csupa szépség.
Ámen.

Fecske Csaba: A nagymamánál

A nagymamánál jó,
csak ott jó igazán.
A nagymamának sok keze van,
tesz-vesz szaporán.

Egyik kezével főz,
a másikkal mosogat,
a harmadikkal fejemen
egy dudort borogat,
a sokadik kezével
kinyitja a tehénen a csapot,
s a tehénből máris
friss, meleg tej csobog.

A nagymamánál jó,
mert ott van nagyapa,
aki a mezőről tücsökszavú
estét hoz haza.

Fecske Csaba: Jó leszek!

Ezentúl jó leszek
állíthatom
reggeltől estig
tetőtől talpig
csupa jó leszek
a füleimet ezentúl
mindig megmosom
rendbe rakom a ruhám
tiszták lesznek a körmeim
köszönök szépen mindenkinek
azt teszem csak
ami szép és jó
ha már jó leszek
és ezután az leszek!
nem verekszem
nem húzom meg a lányok haját
semmit sem teszek
amit nem szabad
a legeslegjobb gyerek én leszek
ha majd nagy leszek
mert ezt a sok jóságot
észben tartani azért
nem tudja egy ilyen kisgyerek!

Adamis Anna: Nem kellenek

 Elmondja Bács Ferenc

Mondat, értelem nélkül,
Szavak, tartalom nélkül,
Jelek, jelentés nélkül,
Arcok, tekintet nélkül,
Nem kellenek.

Lépés, mozdulat nélkül,
Álom, oltalom nélkül,
Ima, áhítat nélkül,
Ember, emberség nélkül,
Nem kellenek.

Magány, reménység nélkül,
Falak, ablakok nélkül,
Igaz, valóság nélkül,
Való, igazság nélkül,
Nem kellenek.

Zene, felhangok nélkül,
Vonzás, szemérem nélkül,
Tested, szerelmed nélkül,
Élet, életed nélkül,
Nem kellenek.

És neked?

Balla Zsófia: Megszólítás

Minden készen áll.
Az életed teljes, nem hiányzik
semmi belőle.
Aki szeret, hogyan
karcolhatná meg üvegét?
Reggel a kezedre
teleírt lepke,
szárnyas pernye száll.
Ilyen törékeny.

Nem akarok semmit.
Állok a közeledben,
beleszagolok a szélbe.
Simogatom a neved.

Faludy György: Rémkép gyötört

Rémkép gyötört végig az ifjúságon,
hogy sohasem lesz jó költő belőlem,
de tévedés volt a lidérces álom –
tudhattam volna: semmi sem függ tőlem.

A mindenség örvényében nem számít
sem szorgalom, se mánia, sem íhlet,
sem hogy a tehetség elér akármit –
a közvélemény is csak üres díszlet.

A súgó dönt. Helye közölhetetlen,
mert nem tudom, hogy máshol él, vagy bennem,
s ő nem függ tőlem, de én függök tőle.

Ez az igazság. Bolond, ki rám hallgat.
Ne várj az élettől semmi jutalmat,
de próbálj többet csinálni belőle.

Beke Sándor: Szent szikra

Életünk

egy-egy

szent szikra,

mely egyszer

kipattan

a végtelenbe.

Zágorec Csuka Judit: Vergődés

Vergődés
a Jó és a Rossz
között,
a racionális és
az irracionális
között,
a tudás és az
öntudatlan
között,
a rend és a káosz
között,
a kiszámítható és
a kiszámíthatatlan
között,
az ellenőrizhető és
az ellenőrizhetetlen
között,
a megzabolázó és
a megzabolázhatatlan
között,
a bizonyosság és
a bizonytalanság
között,
a világosság és
a sötétség
között,
a kizáró és az egymást
mégis feltételező
erők között,
keresztre feszítve,
nem önmagamban,
hanem párban
létezve, így állok
előttetek.

Petőcz András: A macska és a bundája

A költő szenved. Mondják, hogy
a költőnek ez a dolga.

Szenvedésének oka természetesen a macska.
A macska ugyanis rendkívül elutasító a költővel.
Elutasító és rideg.

A macska éppen egy pamlagon hever,
pontosan a költővel szemben,
és kéjesen a bundáját nyalogatja.

A költő szenved. Szeretné megérinteni
a macska fényes, puha és hívogató bundáját.

A bundanyalogatás szemérmetlenül folytatódik.
A macska kihívón mutogatja önmagát, majd
váratlanul a költő combjára ugrik.

A költő nem tudja mire vélni a dolgot.
Nem mer hozzáérni a macska hívogató
bundájához, retteg a visszautasítástól.

A költő tehát csak szenved. Mondják,
hogy a költőknek ez a dolguk.

A macska gúnyosan néz a költőre, majd
leugrik a költő combjáról, és messzire
szalad: egészen a szoba sarkába.

Így élnek ők, barátaink, a költő és a macska,
valami távoli földrészen, valami távoli bolygón,
örök bánatban, örök szomorúságban.

Mert a költő szenved. Mondják,
hogy a költőknek ez a dolguk.