.kaktusz

Tudod arra gondoltam,
hogy az imádkozó ember
nem feltétlenül imádó ember,
és nem mindig alázatos
az alázatoskodó,
az igazi ima, az igazi alázat
nem egy elhatározás,
hanem maga a megtérés,
amikor az ember önkéntelen borul le,
mint valami csoda előtt,
meglátva a valódi nagyságot,
amikor rádöbben
a világ mérhetetlen csodájára
teremtővel, vagy anélkül,
amikor nem tud betelni a létezéssel,
hogy ő,
az apró pici semmire se jó ember,
ilyen nagy alkotásnak lehet a részese,
talán, ha ezt észreveszi,
az alázat akkor járja át,
a hódolat, az imádat,
a hála,
akkortól minden pillanat,
és minden fűszál, és minden fa
csodálatos ajándék az érdemtelennek,
mint a rossz gyerek,
aki azért tudja magáról,
hogy neki semmi sem jár,
semmit se érdemel ki,
akit a szerető szülei mégis
ajándékokkal halmoznak,
a szerető alázat
az életet teszi szerethetővé,
amire a szeretet nélküli alázkodás,
csak szánalmas kísérlet.

Kálnay Adél: Ősz van

Gyűlnek a fecskék a drótokon,
Köröznek, csittegnek: próba van.
Próbálják, milyen lesz, amikor
Nagy útra indulnak hangtalan.

Kékebb az ég és éjjelente
Messzebbről hívnak a csillagok.
Egy bátor levél hullni készül,
Hegy mögül szürke köd sompolyog.

Az ősz jön így el, észrevétlen,
Arannyal, mézzel, sejtelemmel.
Ablakból nézem: elémenjek,
Vagy hagyjam, hogy ő megkeressen?!

Baka Györgyi: Árva testvéreim

árva testvéreim
örök megsebzettek
összetört tekintetűek
utcák aluljárók zugaiban
odúkban megbújók
jövőtlen pillanatok
magányába zártak

eszméltessetek
törjétek át az önféltést
a jólét-álmot
a bűn nem fér a szívbe
szakadékot váj bele
szétrepeszti

közönyös tekintetem
átsiklik a szenvedőkön
s a lelkemben keletkező
hideg űrben
hangtalanul felsír
a gyermek aki voltam

Böszörményi Zoltán: A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom.
A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.

Kiss Benedek: A nemlét felé

Néha már megengedem
magamnak a csendet.
Üvöltött annyit rádió, sziréna,
nem leltem magamban rendet.

Néha már megengedem
magamnak a csendet.

Nem fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.
Kijutott nekem annyi ricsajgás,
kijutott kürtszó, hallali.

Nem a fohászok ideje ez még,
de jólesik mit sem hallani.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők – ordítsatok!
Nagy zúgás volt bennem is egykor,
most jólesik, ha semmit hallgatok.

Sivítsatok csak, égitestek,
autók, repülők –

Most jólesik lelkembe néznem,
vagy oda se, csak magam elé.
Mert Istenben van, érzem, részem,
most bársony nyugalmam az övé.

Most jólesik lelkembe néznem,
s zúdulnom a nemlét felé.

Csorba Győző: Egy verseskönyvvel kezemben

                    Kálnoky László halálára

Jött a hír, hogy beteg, hogy a
Balaton mellől haza kellett mennie.
Aztán, hogy kórházba került.

Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test,
kezemben meg egy gyönyörű könyv
ilyen sorokkal:
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk,
én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.”
Vagy:
Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?”
Vagy:
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.”

Pár száz kilométerről is láttam szemét:
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba,
ilyen nyugodtan…

S nemsokára a rideg közlemény:
„Kálnoky László költő 73 éves
korában elhunyt.”

És itt e gyönyörű könyv,
most már kőbe vésve minden sora,
nincs egyetlen szaván se változtatni mód
az idők végezetéig.

Ó, hogy ma is születnek
(született most is, szült a költő) mítoszok!
Magát szülte mítosszá furcsa módon,
a szokással épp ellentétesen:
megkicsinyítve, elrontva személyét
szinte a teljes tagadásaig,
fogyasztva holmi
„elúszó dallammá”,
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”.

S ez a Kálnoky-dallam,
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó”
és ez a többé-semmi-költő,
íme, mítosz lett, mítoszunk lett:
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal,
röviden: van, van – létezik javunkra,
és lesz, lesz – létezik javunkra,
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.

Kerék Imre: Téli éj

Fönt a kobaltkék firmamentumon
hidegen izzó csillagok.
Fényük alácsorog a tájra.
Villogó, remekbeszabott
avarkori lelet a patanyom,
jéglemezből kikalapálva.

Erdei úton át róka oson,
borzas, ágrólszakadt-sovány,
zöld szikrákat csihol az éhség
lázban forgó szembogarán.
Szél motoz felnyúló facsúcsokon.
Sziklakövön fagy feni kését.

Az ezüstfehér téli díszletek
fölött riasztó távlatok
nyílnak a végtelen térben.
A vörösmárvány holdkorong
sugara fájón sajdítja szemed,
de hajnalig virrasztasz ébren.

Raffai Sarolta: Fénylő csöndben

Mindent elmondunk volna már?
Egymást kutatni szavunk nincsen,
hang, hogy magához menekítsen -
nézlek. Hallgat a szád, s a szám.

Számolgatsz kurta éveket.
Voltál barátom, ellenségem.
Szivárványhíd támad az égen
bámulni tündöklésedet –

bámulni tündöklésemet
szívben, szavakban, kézmelegben.
A csoda-híd fent rezzenetlen -
s a csönd itt egyre fényesebb.

Gál Sándor: A tél árnyalatai

1

hóval fedett udvar
korai sötétség derengése
a diófák magánya
rávetül a fagyos nyugalomra
mindezt
a tél árnyalatának is nevezhetném
amely mögött alig hallható
hangok hullámait terelgeti
az érzékelhető szél
tűnő áramlása
valódi a látvány
s annak visszaverődése
a tudatban
lehet hogy a béke
s a képzelet
határtalansága
a pillanat szépsége
és hogy mindez
újra és újra megélhető

2

szeretem a hóesést
s benne a tájat
ott lenni a fehér és tiszta
kristályvilágban – –
szeretem benne a nappalt
és szeretem benne az éjszakát
amikor a fák gallyait
megroppantja a tél
különös mennyei rianások
szaggatják sokfelé
az éjszakát
táncolnak benne csilló-havak
meg a fenyvesek ózona
és az áradó gyantaillatok

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.
Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.
Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.
Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.
Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.
Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.
Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Kerék Imre: Rembrandt: Danaé

Öt érzék-bolydító szerelemünnep
gyönyörűség kútfője eleven
csoda bogozhatatlan rejtelem
ahogy a barna homályból kilüktet

tündöklő tested szomjazó szemünknek
a fény arctól térdig végigsimít
megérett aranyalma-melleid
még érintetlen-duzzadón feszülnek

de már nyílni készülnek összezárt
dombjaid köztük háromágú csillag
deleje vonz a mágikus homályba

hol a gyönyörben kialszik a vágy
s érzem ágyad előtt meghalok itt vagy
elnyel öled örökös éjszakája

Petőcz András: Levél Désirée-nek

              "Most azért megmarad a hit, remény,
              szeretet, e három; ezek között pedig
              legnagyobb a szeretet. "
                                  (1 Kor 13,13)

Gyönyörű vagy, szabad vagy,
röpülsz, forogsz, s a nevetésed
messzire hallik.

Szeretlek. A kezemet
nyújtom, valami iszonyatos
magasságból, messzeségből.

Látom az arcod. Nem ismerlek.
A szemedet figyelem, és meg-
borzongok, ha rám tekintesz.

És mégis: itt tartalak a karjaimban,
ajkaink egymást keresik, és a félig
lehunyt szemeink nagyon is beszédesek.

Csak legyen elég erőnk, Uram!
Legyen bennünk elég erő és akarat,
hogy megtartsuk magunkban ezt a
soha-véget-nem-érő, örök ölelést.

Ezért imádkozom.

Petőcz András: Désirée-haiku

  Virágcsokorral kezemben

  figyelem

    minden lépésedet -

Csoóri Sándor: A gyerekkor állomásai

Nem, nem, én semmit nem akartam,
csak azt, hogy a forgószél közepében
         én ülhessek
s magasabban járhassak, mint a templomtorony.
A barna lovakat is elcseréltem volna
           ilyen szélért,
mert a madarak útjáról
én láthattam volna minden napraforgót:
azt a rengeteg sárga parazsat, amely csak egy
mozgó tűzhányó öléből folyhatott ide.
Az aljban kút csillogott és folyó
          s fönt, a felhőkben, nagy sasok laktak -
én csak az akartam: ha félek is tőlük,
föltartott kezem körül ők keringjenek,
amikor megy le a Nap.

Kerék Imre: Éjszaka

Olyan közeli most az ég,
mintha együtt nézném veled.
Nyújtott kézzel érinthetem
a Medvét, Göncölszekeret.

Hallom a hangod is, pedig
csönd kívül-belül, semmi zaj,
míg roppant tengelyén az égbolt
elfordul csillagaival.