Áprily Lajos: Az utolsó találkozás

Hideg eső. Benn gyászposztós falak,

ravatal, tele szalaggal s virággal.

A koszorúk felett megláttalak.

Láttam: találkoztál a szabadsággal.

Bella István: A ligetben ma újra láttam

A ligetben ma újra láttam,
vérszaggal terhes este volt.
Csak állt a kopott kiskabátban,
vérében haldokolt a hold.
Felhuhogott egy ócska fegyver.
A félelem szívemre dobta.
Élet vagy halál? Szerelemmel
néztünk a célzó csillagokba.

Boda Magdolna: Töredék

Az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fénye,
szép szavak,
...és az emlékek polkát járnak
az ablakom alatt.
Markomban függönyöm széle,
virrasztok, s álmaimban,
a csipkén átszűrődő éji fények,
neonok pislogó fémes kékje.
Arcom arcod tükörképe.
Micsoda különbség:
az üvegen túl az éjszaka,
ideát pedig a lámpa
gyenge fénye.
Kinn: te,
idebenn: én, magam.

Boda Magdolna: (tegnap még )

 


Tegnap még tartott a film,
a remény,
de aztán a villogó
kékes fényben
megjelent a
The End
felírat.
Én a szokott mozdulattal
felálltam,
de aztán a döbbenettől
visszahuppantam
fotelom ölébe:
Hogy lehet?
Úristen!
Lehet, hogy
neked meg nekem semmi
másunk nem volt
csak ez a történet?

Bella István: Szeretkezéseink

8.

Szeress, szeress, a meztelen havon
tíz szablya szánt, tíz boldog fájdalom.

Csónak suhan hajamon. Jég etet
vállamon hömpölygő mezőtüzet.

Fény hull. Kés hull. Szempilláim mögött
havazik: pillantásaidba ütközök.

Reszkető tér. Pillék és levelek.
Augusztushasú nyárfaéj remeg.

Ejtőernyőbe csavarva, hanyatt-
fekszem az ágyon, elborít hajad.

Fölöttem, hallom, suhan kezed.
Szempillámmal érintem az eget.

          Ezt az éjt csak a szemed oltja ki.
          Ezt a fényt csak a kezed mondja ki.

          Ezt a színt nem lehet fölbontani.
          Ezt a kínt nem lehet kioltani.

          Ezt a földet nem lehet mondani.
          Ezt a csöndet nem lehet hallani.

Oláh András: esőben

hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat

elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek

füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat

egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat

Németh Károly: Nézd, hogy kúszik...

Nézd hogy kúszik, lopakszik az este,
árva ágvégen csüng a határ,
nyomában hűs borzongás, kifeslve,
ónos köd csíkja hajadra száll.

Meglep-e hűs, szállongó pernyéje,
selymes fosztódása, ahogy karollak,
szökken a csönd, alig-libbenése,
hang-zümmögése összetorlozódnak.

Halk neszezése épp hogy érint,
messzi fák kontúrjai árván állnak.
egy apró bogár fénye kacéran int,
édes málna ízét érzem a szádnak.

Percek szisszenése, mozdulatlan órák
el nem haló elegyébe vegyül,
valami ilyesmi lehet a boldogság,
hallod, ahogy az idő elszenderül?!

A sötétség lágy pillái szemeregnek,
mint éjszaka végtelenjét, úgy takarlak,
rád terítem bársonyát a szónak: - szeretlek,
örök őrizői leszünk alvó madaraknak.

Fischer Mária: Augusztusban ... - és ...

            (H. A. emlékére) 

Augusztusban
tücsökzenére őszül a nyár
a holdkorong körül.
Foszforeszkál a félelem.

Mezítláb indulunk.

Megyünk
a harmatos legelőn
- lelkek csapásain -
levegő nélküli erdők felé.

Hosszú az út.

Van úgy,
megáll ősszel a láb alatt
a híd -,
és nem köt össze senkit semmivel.

Szűcs Balázs Péter: Indulás

Reginának hívnak. Azért hívnak így, mert a szüleim így neveztek el. Anyu és

apu a szüleim. Anyu szerint szépséges kislány vagyok, és apu szerint is.

       Egy nagyváros szűk utcájában élünk, s a családom olyan, mint a többi

család az utcában. Nem nagy és népes a családunk, anyával, apával és egy

hűséges kutyával élünk egy magas ház második emeletén.

       Mindenem megvan, szép ruhák, játékok, egyebek.

       Valamivel alacsonyabb termetű vagyok, mint a többi kislány. A szüleim

szerint azon nem lehet csodálkozni, hogy nem keresem a fiúk társaságát, de

az már különösebb, hogy a lányokkal sem töltök együtt túlzottan sok időt.

Az iskolában a szüneteket szeretem a legkevésbé. Leginkább egyedül szeretek

lenni, a hosszú folyosókon sétálni, a konyhában üldögélni, vagy korán reggel

a vöröslő napot figyelni, amint épp felkel, lassan, méltósággal. Szeretek az

okos kutyánkkal játszani.

       Az emberek nagyra tartják a fegyelmezettséget és a szelíd viselkedést

kiváltképpen dicséretesnek tartják. Én pedig fegyelmezett vagyok és szelíd.

Anyu és apu megtanítottak rá, hogy figyelmes és kedves legyek, és én az is

vagyok, olyan lány, aki ha azt hallja, hogy az iskolában egy osztálytársa

megbetegedett, azonnal meglátogatja. De nem maradok ott sokáig.

       Nagyon szeretem a fákat és a felhőket, de félek a madaraktól. A fák

szépek, a felhők kedvesek, de a madarak furák. Én pedig mindentől félek,

amit furának tartok.

       Régebben annyira szerettem a meséket és történeteket, hogy minden

reggel három mesét kellett nekem felolvasni, este pedig négyet, lefekvés

után. Amióta megtanultam olvasni, már magamnak olvasok. Legjobban a

tündérekről szeretek olvasni, mert a tündérek jók. A kedvenc tündéremnek

hosszú fekete haja, kék köpenye, megnyerő tekintete és különösen

rokonszenves mosolya van.

       A tündéreken kívül a varázslás is érdekel még. Szeretnék megtanulni

varázsolni, hogy tudjam, hogyan kell egy dologból valami mást csinálni,

mondjuk, hogy hogyan lehet labdává változtatni egy sapkát. És ez anyunak

is tetszene. Meg apunak is.

       De most mennem kell, mert sétálni megyünk, s a kutyát is visszük.

Remélem, ma is sok felhő lesz az égen. Most indulok. 

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre

elképzellek ahogy a tenger-
parti fövenyre könyökölve
hosszú-hosszú levelet írsz nekem

fölötted hétágra süt a nap
bőrödről vízgyöngyök gurulnak
sárga szalmakalap a fejeden

körötted madártollak kavicsok
miket a parton szedegettél
egész bőröndnyi gyűjtemény

s te csak írsz írsz idegen lárma
közepett egyszál-egyedül magyar
mintha a Hold túlsó felén

szálkás kis betűid sorokká
nőnek fölnézel s arra gondolsz
otthon ugyanígy süt a nap

kabócák őrült cirpelése
egyhangú kísérőzene
kéken patakzó mondataidhoz

hiányzol nagyon messze vagy

Berzsenyi Dániel: Fohászkodás

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
   Léted világít, mint az égő
      Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
   A láthatatlan férgek: a te
      Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
   Ronthat s teremthet száz világot,
      S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.
A szélveszek bús harca, az égi láng
   Villáma, harmatcsepp, virágszál
      Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
   S hozzád közelb járulhat, akkor
      Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
   A jobb s nemesb lelkeknek útján,
      Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
   Mert a te munkád; ott is elszórt
      Csontjaimat kezeid takarják.

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]

Petőfi Sándor: Szülőföldemen

Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember, úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"... - -

Félegyháza, 1848. június 6-8.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött - szívem is hallja -
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

Dsida Jenő: Szerelmes ajándék

Vers helyett szivesen szőnék ma lompos
szőnyeget puha gyapjúból szobádba,
pompás Perzsia száz mesés színével
ékes kis terítőt, dús-borzosat, mely
tiszta ágyad előtt heverne mindig.
Reggelente, mikor lelépsz az ágyról
s lenge inged alatt tüzelve borzong
álmos tested a hűvöses homályban,
tennéd rá puha lábadat mezítlen.
S míg csiklandva becézi bársonybolyha
zsenge talpadat és meleg bokádat,
bágyadtan bizseregve énreám és
szomjasan tapadó szájamra gondolj.

Fodor András: Addig jó...

A végre diáksorba ért,
csinos kölyök a helyére talált
     - ügyes a tanulásban is,
hozza a jópontokat rogyásig,
s bár szabadidejét még
számítógép és képernyő zsarolja,
arcjátékának színén
mennyi mozzanat felhője-napja
     derül-borul.
S felettébb választékosan beszél,
     például így:
"Azon morfondírozom, mit csináljak,
amiért az osztályombeli lányok
folyton piszkálnak, csiklandoznak,
legkényesebb testrészeimet is
birizgálva..."
     Színpadi megjegyzés:
idősebb rokon (félre):
     addíg jó, míg csak a lányok...