Mit szégyellnél? az
égő tárgy is megborzong,
mielőtt kihúny.
2019. március 19., kedd
Pilinszky János: Trapéz és korlát
Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.
Parancs János: Születés
először semmi sincs
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik
valami híg üres közeg
alaktalan formálódó sejtcsomó
ahogy dülöngél imbolyog
mintha még nem is volna
földereng majd eltünik
ám hiánya már ragyogtatja
létét örökre belém égeti
aztán testet ölt elindul
lendül előre karja lába
sorsa rendeltetése lesz
fut kiszabott pályáján
lankadatlanul a Nap körül
amíg ideje ki nem telik
Sajgó Szabolcs: Emmanuel
Az én csodáim nem a te csodáid
az én vigasztalásom nem a te vigasztalásod
az én szeretetem nem a te szereteted
amilyen messze van keresztem a te szenvedésedtöl
mennyországom a te egedtöl
irgalmasságom a te könyörületedtöl
olyan messze vannak az én csodáim a te csodáidtól
az én vigasztalásom a te vigasztalásodtól
az én szeretetem a te szeretetedtöl
ezért aztán a szíved mélyén ott lakom
és a szívem mélyén ott laksz te is
és egy vagyunk mindörökre
te meg én
Babits Mihály: Intelem vezeklésre
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz -
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: «Nem menekülsz!» -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered -
verd! verd! ezer bün nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
2019. március 17., vasárnap
József Attila: Gyermekké tettél
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
1936. május
Moretti Gemma: Az első
Mikor születtél, pici csomagként
féltőn mindig magammal vittelek.
Csak addig voltál egészen az enyém
míg megtetted az első lépteket.
Oly hamar megnőttél, vállamig érsz,
belém karolsz ha melletted megyek.
De egyre kevesebbet vagy velem,
már elvisznek tőlem a reggelek.
Iskolás vagy, "olyan sok a gondod".
Esténként, ha visszatérsz karomba,
s beszélgetünk, fontoskodva mondod:
"holnap írás, énekkar meg torna,
és képzeld el, tízpercben mi történt:
találtunk egy törtszárnyú verebet,
és elcseréltem az uzsonna körtém
szalvétáért. Szép? Odaadom neked."
Beszélsz beszélsz. Nézlek, gondolkodom,
úgy megfognám a röppenő Időt.
Hová lett már a csöpp pólyásbaba?
De rég kinőtted első kiscipőd.
Tegnap még engem dajkált Nagyanyád,
ma én vezetlek az úttesten át
Holnap féltőn tán Te ölelsz körül,
s ringatod - mint gyermeket - megfáradt anyád.
2019. március 16., szombat
Fodor Ákos: A tánc
Korábban tán volt szövege is,
utóbb csak dallama, ritmusa;
most már csupán
néhány mindent magába
foglaló mozdulat:
teljes odaadás.
Szent-Gály Kata: A kegyelem pillanata
Isten átmegy a világon,
akkor is, ha nincs Karácsony.
Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen
szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,
tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,
kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,
hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -
csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.
akkor is, ha nincs Karácsony.
Néha megáll - csend a csendben -
hogy sorsára fölszenteljen
szántóföldet: legyen bátrabb,
mikor a nagy ekék járnak,
tengervizet: hamar forrjon
benne össze a hajónyom,
kismadarat, hogy a szárnya
készüljön a magasságra,
hogy a kő, mit összezúztak,
útja legyen taposóknak, -
csendesülj le, hogy megértsed,
mire szentelt az Úr téged.
Szabó Magda: Kinek már álma sincs
Rólad, terólad. Míg erőm tart,
s a lopott pillanat szabadsága
szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
Ó, hadd kiáltsam messzire,
mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
Talán utólszor. Mert a nappal
kiszopja csontjaimat,
mert ébren várom, a hegyen
hogy gázol át a virradat.
Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
E test meddig lesz még erős?
Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
csak a halál, meg te vagy ismerős.
Hogy írjon verset, aki fél?
Hogy írjon verset, aki fáradt,
hogy írjon, aki nem remél,
ki úgy tölti az éjszakákat,
hogy mire új reggelre kél,
várja, valaki nekitámad?
Lásd, rólad írnék, s szüntelen
másról beszélek én,
világunk iszonyú vizében
gázol e költemény.
Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
sorsunk keserű kortyait nyelem,
rémült testem meg tud pihenni
békítő testeden, s az éjjel
szörnyei közt lehelleted a védelem.
Mily sötét van mindenütt!
Csak az ablakunk fénylik.
Csak dadogok. Szeretlek,
annyira, hogy még kívánok élni.
Vezess! Támaszd meg homlokom
szelíd homlokodon, ha
mint a részeg, dülöngőzve járok,
s kiáltozom.
Átláthatatlan téli reggelek:
alig virrad, hogy munkába megyek;
csiszolja ifjú érdességemet a város.
Egyszer oly kerek leszek, oly síma,
mint a többi odalenn.
Őrizd lelkem épségét, szerelem!
Szabó Lőrinc: Kaland
Ahogy kiléptem a kapun,
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,
mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanú,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!
Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,
hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány
állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megunta égi életét
s velem akar kikezdeni.
Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,
mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt -
s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe súgott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.
nyakamhoz simult valami,
hátulról, puhán, melegen,
mint egy szerető karjai,
mint egy jókedvű szerető,
aki, ha van is rá tanú,
megölel és megcsókol és
azt mondja: ne légy szomorú!
Valaki megcsókolt, s noha
biztosra vettem, hogy kacér
támadóm csak a szél lehet,
a bolond áprilisi szél,
hátranéztem. S mert az a csók
olyan élő volt, igazán
csöppet se lepett volna meg,
hogyha valami földi lány
állt volna ott, a levegő
egy szökött tündére, aki
megunta égi életét
s velem akar kikezdeni.
Hátranéztem, és persze hogy
nem volt ott semmiféle lány.
Vagy mégis, magam se tudom,
valaki mégis volt talán,
mert örvénylett a nap, a fény,
s egy percre furcsa vonalak
villantak meg a levegő
átlátszó szoknyája alatt -
s megint hozzám simult a szél
s valamit fülembe súgott,
azt, hogy még mindig szemtelen,
még mindig fiatal vagyok.
Mai Ige: Az élet olyan, amilyenné formálod
„A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.” (Példabeszédek 15:15)
Volt egyszer egy bölcs, idős ember; minden nap kint üldögélt kisunokájával a benzinkútjuk előtt egy hintaszékben, és köszöntötte a turistákat, akik kisvárosukba érkeztek. Egyszer egy turistának tűnő magas férfi nézelődött arrafelé, mint aki azt kutatja, alkalmas-e ez a hely a letelepedésre. „Amúgy milyen ez a város?” – kérdezte. Az öreg visszakérdezett: „Nos, a maga városa milyen?” „Az emberek folyton bírálják egymást. Nagyon negatív beállítottságú hely.” – mondta a férfi. „Tudja, ez a város is pont ilyen” – jegyezte meg az öreg. Később egy család állt meg tankolni. Az apa megkérdezte az öreg embert: „Jó itt lakni ebben a városban?” „Nos, a maguk városa milyen?” – kérdezett vissza az öreg. „Ahonnan én jövök, az emberek közel állnak egymáshoz, és mindig készek segítő kezet nyújtani a másiknak. Nem szívesen költözök el.” Az öreg mosolyogva így biztatta: „Tudja mit, a mi városunk nagyon hasonlít a magukéra.” Miután a család elhajtott, megszólalt az öreg unokája: „Nagyapa, miért mondtad az első embernek, hogy itt nagyon rossz lakni? Amikor meg a család kérdezte, akkor azt mondtad, hogy ez egy csodálatos hely!” Az idős ember a kislány kék szemébe nézve magyarázatba kezdett: „Édesem, nem számít, hová megy az ember, a hozzáállását magával viszi – attól lesz egy hely szörnyű vagy csodálatos.” Igen, az élet olyan, amilyenné alakítod. Ezért mondja a Biblia: „a csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
Volt egyszer egy bölcs, idős ember; minden nap kint üldögélt kisunokájával a benzinkútjuk előtt egy hintaszékben, és köszöntötte a turistákat, akik kisvárosukba érkeztek. Egyszer egy turistának tűnő magas férfi nézelődött arrafelé, mint aki azt kutatja, alkalmas-e ez a hely a letelepedésre. „Amúgy milyen ez a város?” – kérdezte. Az öreg visszakérdezett: „Nos, a maga városa milyen?” „Az emberek folyton bírálják egymást. Nagyon negatív beállítottságú hely.” – mondta a férfi. „Tudja, ez a város is pont ilyen” – jegyezte meg az öreg. Később egy család állt meg tankolni. Az apa megkérdezte az öreg embert: „Jó itt lakni ebben a városban?” „Nos, a maguk városa milyen?” – kérdezett vissza az öreg. „Ahonnan én jövök, az emberek közel állnak egymáshoz, és mindig készek segítő kezet nyújtani a másiknak. Nem szívesen költözök el.” Az öreg mosolyogva így biztatta: „Tudja mit, a mi városunk nagyon hasonlít a magukéra.” Miután a család elhajtott, megszólalt az öreg unokája: „Nagyapa, miért mondtad az első embernek, hogy itt nagyon rossz lakni? Amikor meg a család kérdezte, akkor azt mondtad, hogy ez egy csodálatos hely!” Az idős ember a kislány kék szemébe nézve magyarázatba kezdett: „Édesem, nem számít, hová megy az ember, a hozzáállását magával viszi – attól lesz egy hely szörnyű vagy csodálatos.” Igen, az élet olyan, amilyenné alakítod. Ezért mondja a Biblia: „a csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe.”
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)