2019. április 11., csütörtök

Petőcz András: Visszatér a múlt

Valahonnan mélyről jön fel a múlt,
a múlt, ami voltam.
Jön felém, és én
itt fekszem, holtan.

Valahonnan távolról üzennek ők,
ők, akik nincsenek már.
Integetnek, és kiabálnak,
de megkötöz a halál.

Ki voltam, és mivé lettem?
Egyetlen perc az egész –
Valami elsuhant felettem.

Döbbenten nézem, hogy közelednek,
mindazok, akik én voltam itt.
S látom, hogy a testem egyre csak lapít.

Károlyi Amy: Figyeld

Lassanként meg sem szólalok,
hadd szóljanak a tárgyak.
Szólaljon meg a kövezet,
mondják el gondjuk a házak.
Mondja selyem a repedést.
Hadd legyek én a magnetofon,
mozdulata a jelbeszédnek.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.
A sebet mondd, helyét a késnek,
a seb szóljon, kés vágta seb.
Legyél közelgő kés láttára
szopós bárányon rettenet.
Figyeld, a gyíkok mit beszélnek.

Legyek mindensége a résznek.
Legyek a része az egésznek.

2019. április 10., szerda

Lucian Blaga: Hervadt szőlőlevelekre írt versek



A misztikus

Tested, a szép, és lelked, a tiszta, olyan,
akár az ikerpár: az egyik egészen a másik
vonásait formázza; ki különböztesse meg őket?!
Arcodból én csupán a lelked ismerem meg,
s ha néhanap testeddel is találkozom, míly rejtelem,
csak nézlek zavarodottan, s azt hiszem én – ez a lelked.

Garai Gábor fordítása

Beke Sándor: Ima a Hargitán

Az ősz ablakából nézem
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.

Beke Sándor: Kirány és királynő az ősi házban












Nagymamának és nagytatának
tornácos parasztháza volt,
a bejáratnál
virágos kapuzábéval,
az udvar végén
ereszes csűr köszöntötte azt,
aki a portára jött,
a sarjútartó alól a fehér istállón
cifra járom nézett le a falról
a virágzó portára.

Nagymamának
parasztbútorai voltak,
s a magasra vetett ágyon
hímzett rózsák nyíltak
kendervászon takaróján.
Télen, a szoba közepén,
fonókerék kattogott este,
a nyári konyhában nagymama
zománcozott pléhtányérba
tálalta a vacsorát.

Esténként,
ha fáradtan leültek,
a ládás fapadon
egymás vállára hajtották a fejüket,
s míg dorombolt a tűz
a mosakodni való víznek
az érckályhán,
sohasem álmodtak beszéd közben
se szebbet, se többet
a természetes megvalósításnál.

Nagymamának
nem volt velencei tükre,
ő maga ritkán nézett tükörbe,
de olyan szép volt az ősi házban,
mint egy királynő
a kastély udvarában.

Nagytata
soha nem ült rokokó karosszékben,
és nem füstölt
török cseréppipából sem,
de király volt a szőlőlugasban is,
vagy ha a mezőt szemlélte
a ház tornácán.

Fodor Ákos: Iker-mantra




Mesterré csakis
tanítvány tehet
- rang, cím: soha.

*

Anyává csakis
a gyermek tehet
- nem az apa.

Petőcz András: A tengerre néző szoba

A teraszról messzire,
  távolra lát, aki vágyik
  távolra látni, messzire, messzire.

  Lábad előtt a part,
  a `plage`, rajta elnyúló
  testek, hívnak, hívogatnak.

  Nem térek vissza.

  Látom a napsütést,
  a partot, a tengert,
  de `az` a szoba már nem az enyém.

  Nem térek vissza, sohasem.

  És `az` az ajtó, amelynek
  kulcsa már nincs a kezemben,
  a hátam mögött csöndesen becsukódik.

Kiss Benedek: A szögbeverés kongása

Én Istenem,
nagy Istenem,
megértem már, ím, a halálra,
Te kegyes vagy,
gondolj velem!

Én Istenem,
ura világnak,
vaksiak már az én szemeim,
de Téged, Téged
mindörökre látnak.

Én Istenem,
magas Teremtőm,
angyali karok
tudnák csak méltón értelmezni,
hogy keresztfád kemény
szögeinek kongása vagyok.

De legyen meg
a Te akaratod!

Ágai Ágnes: Akiért a harang se szól




A kislány, akár a többi kislány. Látszatra. Nem. A kislány látszatra sem olyan, akár a többi kislány. Más a szeme. Tekintetében izzik és vibrál a félelem és a rémület. De csak egy percre. Ha közelítenek felé. Aztán kialszik a fény, a pupillán tompult közöny sötétlik. Üresség, kifosztottság. A hangja is fakó. Ha megszólal. De ritkán szólal meg, mert nem érti a nyelvet. Az idegen nyelvet idegen földön. A kislány menekült. Menekített. Időnként a nevét ismételgeti: Reina, Reina. Ha ugyan őt hívják így. Lehet, hogy az anyját vagy a testvérét. Azok nincsenek itt. Eltűntek, szertefoszlottak. Csak a bombatölcsér maradt a kertben, az ágyúlövedék a falban. Áll a kislány a menekülttábor kapujánál. Nem játszik. Nem eszik. Nem sír. Vézna karjai lelógnak. Megsimogatják, elhúzódik. Reina – mondják neki. Elfordul. Megy néhány lépést, aztán megáll. Áll sokáig. Időtlenül. Mint egy szobor. Háta mögött lángol a falu, és lőnek a katonák. Se apa, se anya, se nagyanya, se testvér. A kislány soha többé nem lesz kislány. Egyszer majd megszólal, enni kér, sírni kezd. Elmeséli, hogy lelkének egyik felét széttépte az akna. Az emlékek és az iszonyat a tudat latrinájába fúlnak. Rárakódnak az évek. Az emberek azt hiszik, felejtett. A kislány csak áll. Néz a tábor fölé a semmibe.

A semmi mögött a kráter kiégett lángja füstöl.

Seléndy Balázs: Elázott

Egy nagy eső után én, Isten,
látogatóba megyek az ürgéhez.

Ő alagútjának alsó nyílásánál áll,
egy mozdulatlan, barna folt
a domboldal zöldje előtt.

Egyik isteni lábamat teszem
a másik elé és közelítem
lassan, óriási testem
betölti az eget, ezüst hajam
elkeveredik a felhőkkel.
Hallom fogait vacogni, de
nem mozdul. Lucskos, fázik,
lábait a barlangjából indult folyócska
fürdeti... Még egy lépésem, és lassan, félszivel,
menekül, cuppogva, a barlang felső ajtaja felé...
de az is elöntve... tehát vissza . Én követem.
Egy ilyen cserebere még, utána csak áll, reszketve,
elöntött háza ajtója előtt,
készen Velem és végzetével
szembenézni.

Ha máskor meglátogattam
azonnal menekült, már amikor messziről látott,
most Velem kell találkoznia
tapintható közelben.
Nem figyelhettem oda, amikor
őt teremtettem az ötödik napon, elfelejtetem
milyen csúnyának csináltam. De enyém ő mégis ,
előre hajlok és egy bottal
megvakarom a hátát.

Nem reszket tovább és, egyebet nem tehetve,
elfogadja az isteni cirógatást, de
Bennem nem bízik: ahogyan tudhatja
egy másodperc múlva új
ötletem támad és őt megeszem :
a szabadban megeshet
bármi.

Elfejtettem mit teremtettem számára
enni... hozok neki valamit az eledelemből:
egy megfeketedett banánt és néhány
pirított földi mogyorót. A mogyorót a fűre teszem,
a banánt meghámozom és úgy teszem eléje,
hogy a vége az orra előtt legyen.

Megszimatolja, de nem kóstolja, Félelmetes
Nagyságom még mindig túl közel van. A banán
marad a füvön, mint a mogyoró. Elsétálok érezve
rövidlátó szemét Ülepemen ahogy eltűnök
a felhők között.

Egy utolsó visszapillantás: Engem figyel egyik szemével,
a másikkal a banánt és a mogyorót nézi, orra
egy hüvelykkel a fűhöz közelebb, de
még nem eszik...
Gondolom,

mire a házhoz érkezem
belőle
megtért, istenfélő
ürge lesz.

2019. április 7., vasárnap

Bertók László




" Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.
Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál."

Takács Zsuzsa: Add vissza a rímet

Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!
Hogy ráhullik egy vállra lélegző hajam,
hogy írógép kopog majd hajnalig.
Kétségbe estem, de megnyugtatsz csakhamar?
Nem hallom én a hangot, ámbár hallatik.
Magányos hangszer,
a széksorok között az üres teremben
bolyong a megszállott énekes,
s a bezárt ajtók állnak mint komor őrök.
Nem némult el a hang, ugye?
Csak én vagyok süket.
Megtalálom majd a billentyűn a betűket,
s mint édes testen siklanak ujjaim.
Add vissza a rímet, Istenem,
és nem lesz senki szabadabb mint én!
Igen, a szerelemre gondolok,
de leginkább a versre!

Bertók László: Most már magad is




(Firkák a szalmaszálra) 

A nyár

Egy villantás, ha látsz még, vagy annyi se már,
észre sem vesz, elsuhan melletted a nyár.


Mintha, 1

Hónapok óta, mintha vasárnap délután…
Becsukódik a naptár, s nézel magad után.


Mintha, 2

Mintha kerülve az érzékek világát,
a börtönséta nagy köreit járnád.


Mesteri kéz

Nem te, mesteri kéz forgatja a filmet.
Éled, mesélgeted, akkor is, ha nem megy.


Látókör

Most, hogy már magad is, most látod, mennyi ember
jön-megy, botolog bottal vagy járókerettel.


A gyógyító

Csak beszélt, beszélt, s többet gyógyított rajta,
mint aki az egész patikát fölírta.


A gyógyuló

„Tárt karokkal, mint járni tanuló gyerek,
ágytól asztalig már bot nélkül elmegyek.”


Az anyját hallja

Úgy dolgozz, mintha halhatatlan volnál.
Úgy imádkozz, mintha azonnal meghalnál.


Mindenét fölteszi

Sem a vak lázadásra, sem a felejtésre,
mindenét fölteszi a széttört egészre.

Pilinszky János: Miféle földalatti harc












Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap? 

2019. április 6., szombat

Pilinszky János: Merre, hogyan?




Mit tudom én.

Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.