Gyermekkoromban nem hittem el,
hogy beszélgetnek az állatok,
s most emberi hangon szól hozzám
a heverő kő, vízparti kagyló, homok,
ha testem kő-, víz-, kagyló-
és homokkorszakára gondolok,
s a lélekben leülepedett
pliocén rétegek felett
súlyos léptekkel rohan
szörnyű pikkelyeivel a
brontoszaurusz-rettegés-roham.
Szelíden nézem szívemet
kihaló állataival.
2019. szeptember 10., kedd
2019. szeptember 8., vasárnap
Biblia
„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ha hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.”
Zsoltárok 139:7–10
Takács Zsuzsa: Születésnap
Harsonák, hideg. Még reménykedő, őrült levelek
– magadnak írod őket –
kopognak az ablakon, rázódnak vadul,
kelletik magukat, mint táncosnők kövér
mellén a gyöngyfűzér szenvedélytől párás,
verítékrágta szemei. Dérmarta levelek,
mielőtt fölenné őket a mindig éhező téli nap,
mivel nem lel gyümölcsöt, száraz lombon,
vértelen bogyókon él és szédeleg az éhségtől
az égen. Késő november.
Betűzd az utolsó, vékony ereket:
élj sokáig! – írják – sok sikert!
légy jobb! légy okosabb!
– Ennél is okosabb? – kínodban fölnevetsz,
s már könnyed folyik a nevetéstől –
ennél is jobb?
Csöngetés. Meleg gyerektestek körülötted,
ajtót nyitni szaladtok. Magassarkú cipőben,
kigyulladt arccal állsz, szállnak a csókok
és ütköznek az előszobában a virágcsokrok,
a vendégsereg a szobába besodor.
És megvan a szoba, ahol az előbb még
terítettetek, ámulva látod, hogy nem vált
jégbarlanggá, ameddig kint voltál,
hogy nem lakják farkasok,
ettől őrült reménykedés fog el,
hogy megvan még az ország, hogy élsz –
Csilingel a jégpohár kezedben, magasra tartod.
Születésnap.
– magadnak írod őket –
kopognak az ablakon, rázódnak vadul,
kelletik magukat, mint táncosnők kövér
mellén a gyöngyfűzér szenvedélytől párás,
verítékrágta szemei. Dérmarta levelek,
mielőtt fölenné őket a mindig éhező téli nap,
mivel nem lel gyümölcsöt, száraz lombon,
vértelen bogyókon él és szédeleg az éhségtől
az égen. Késő november.
Betűzd az utolsó, vékony ereket:
élj sokáig! – írják – sok sikert!
légy jobb! légy okosabb!
– Ennél is okosabb? – kínodban fölnevetsz,
s már könnyed folyik a nevetéstől –
ennél is jobb?
Csöngetés. Meleg gyerektestek körülötted,
ajtót nyitni szaladtok. Magassarkú cipőben,
kigyulladt arccal állsz, szállnak a csókok
és ütköznek az előszobában a virágcsokrok,
a vendégsereg a szobába besodor.
És megvan a szoba, ahol az előbb még
terítettetek, ámulva látod, hogy nem vált
jégbarlanggá, ameddig kint voltál,
hogy nem lakják farkasok,
ettől őrült reménykedés fog el,
hogy megvan még az ország, hogy élsz –
Csilingel a jégpohár kezedben, magasra tartod.
Születésnap.
Aknay Tibor: Március
Nézd a vadgesztenye rügyet!
Szinte remeg a fényben,
és dús nedvétől, mint
drága gyűrű gyémántja
csillog ágának hegyén.
Csordultig telt kelyhét
ősi vágy feszíti szét
s mélyében készül már
ünnepi koronája.
2019. szeptember 7., szombat
Bényei József: Bizonyíték
Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ennél több a másik.
Bényei József: Mozdulat
Hiányzik nagyon a kezed
szürkén hullámzó hajnalokban
Felsír a hű emlékezet
sugárzik arcod valahonnan
Mi őrizte az álomig
Jutalma megkövült magánynak
Az önzés sunyin rávonít
s a Hold árnyéka belesápad
Milyen is volt a mozdulat
arcomra hullott négy-öt ujjad
s a gödrök árkok ó-kutak
dombok nagy csöndjévé simultak
Egyszervolt csókok jóíze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom
Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el Milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan
Már csak az emlék melegít
pihegve reszket tenyeremben
A magány lassan bekerít
s hideg idő szárnyára fekszem
Gyurkovics Tibor - Pongrácz Ágnes
Gyurkovics Tibor: Finis
Az ember végül egyedül
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
kicsinyei porontyai
őrületei gondjai
az egész élete elől
Amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
kicsinyei porontyai
őrületei gondjai
az egész élete elől
Amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!
***
Pongrácz Ágnes: Gyurkovics Tibornak - a Finisre -
azt írta
Az ember végül egyedül
akar meghalni
ma elgondolkodtam ezen
egyszer
régen
betegen
a halál árnyéka
jött elém
és így
éppen így
éreztem én is
egyedül vagyok
és senki sincs velem
se barátok
se család
se semmi
de éppen ekkor
jött az Isten
azt írta
Az ember végül egyedül
én nem
én nem leszek többé egyedül
sohasem
Az ember végül egyedül
akar meghalni
ma elgondolkodtam ezen
egyszer
régen
betegen
a halál árnyéka
jött elém
és így
éppen így
éreztem én is
egyedül vagyok
és senki sincs velem
se barátok
se család
se semmi
de éppen ekkor
jött az Isten
azt írta
Az ember végül egyedül
én nem
én nem leszek többé egyedül
sohasem
2019. szeptember 5., csütörtök
Gyurkovics Tibor: Viszont
Én látom benne azt amit Isten is lát
megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát
amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni
csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Tóth Árpád: Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Petőcz András: A szabadság metaforája
Nemrég indult sorozatunkban az 1989-es rendszerváltás idejében az ország nagy történelmi pillanatával foglalkozó írásokat publikáló szerzőket kértünk arra, hogy 20 évvel később, ma reflektáljanak akkori gondolataikra. Petőcz András '89-es Európa metaforája című verséhez írt kommentárt.
Forrás: litera 2009. április 6.
Petőcz András: Európa metaforája
1.
Pördül egyet, megfordul, majd ismét, mutatja
önmagát, mosolyog, nevet, ismételt fordulás,
pördülés, könnyed kézmozdulat, lebegő vissza-
fordulás, kézmozdulat, ígér és elhárít, szigorú
és fagyos, majd hátat fordít, már-már kétségbe-
esel, de egy pillanat múlva visszanéz, csak úgy,
szinte észrevétlen, a szeme tágranyílik, szem-
bogara kitágul, nevet, rád, csak rád, boldogan
nevet, döbbenten állsz, torkod összeszorul,
távolinak látod és gyönyörűnek, gyönyörűnek
látod és távolinak, mosolyog rád, félrehajtja
a fejét, a haja kicsit az arcába hullik, igaz
és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű, a szíved
összeszorul, gyönyörűnek látod és távolinak.
2.
Hajlamos néha összehúzni magát. Ágyába kuporodik,
fejét a párnájába fúrja, szimatol, szöszmötöl,
tesz-vesz, jelenlétedre nem reagál, szinte eltűnik
a takaró alatt, „villanyoltás!”, mondod, de hiába,
csak vigyorog, mozdulatodra sikít, majd harsányan
nevet, bohóckodik, nem vesz komolyan, komolytalankodik,
várod, hogy feldühödj, nem sikerül, boldogan nevetsz
vele együtt, nem érzed az idő elmúlását, az idő
elmúlását nem érezheted; kecsesen és nagyvonalúan
megengedi, hogy apró kézfejét a kezedbe vedd;
könnyűnek érzed, mint tenmagadat, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, miként a lélegző
test: súlyos és súlytalan is, súlyos és súlytalan.
3.
Futásod is lehetne, akár a rohanásod. Döbbenten
figyeled mozdulataid. Tiszta mezőben, rohanás,
cserjék és bokrok közötti futásod lehetne,
gyönyörű vágtatásod, zihálásod, levegőéhséged-
-szomjazásod, lendületed és megállásod, újólag-
-indulásod, sokszori kifulladásod, önmagadban-
-feladásod, kétségbeesett ökölszorításod,
rohanásod és futásod, szikláról-zuhanásod:
fogcsikorgatásod, pusztulásod. Lelassítod
a mozdulataid. Teleszívod magad friss
levegőéggel, futásod, rohanásod emlékezetedben
, és mosolyogsz. Megszívtad tüdődet
levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen a
nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom.
1989. április
***
Petőcz András: A szabadság metaforája
A szabadság metaforája A 80-as években minden a szabadságról szólt. A szabadság hiányáról. Arról, hogy nem lehet kibeszélni a dolgokat. Ezért aztán mindig mindent ki akartunk beszélni. Arról, hogy nem lehet utazni. Ezért aztán mindig utazni akartunk. Álldogáltunk az IBUSZ-irodában, az akkori Tanács körúton, a Filmmúzeumhoz közel, álltunk a sorban, hogy útlevelet kapjunk. Ez a sorban állás a szabadságról szólt. És az is a szabadságról szólt, hogy egyáltalán eljussunk a sorban állásig, mert az utazáshoz meghívólevél kellett, ami azt igazolta, jogom és lehetőségem is van „Nyugatra” utazni, hiszen rokonom, ismerősöm van ott, aki vállalja ott-tartózkodásom költségeit.
Sport volt ez is: meghívólevelet szerezni és valutát hozzá, ki tudja honnan, és utazni, ha csak egy hónapra is, Amszterdamba, Párizsba, Zürichbe a mindenféle idegen barátokhoz, a soha-nem-volt rokonokhoz, cipelni a hátizsákot, benne konzervet, szalámit, meg sok-sok apróságot a túléléshez a drága Nyugaton.
A versek, ha valaki éppen verset írt, mind a szabadságról szóltak. A 80-as évek avantgárd irodalma, a képversek is erről beszéltek, az is, ahogy ezeket a képverseket mindenféle vidéki művelődési házakban kiállítottuk, úton-útfélen azt bizonygatva, hogy így is lehet, másképp is lehet, mert ez a szabadság, mert mást akarunk, mint ami most van, és mentünk, sohasem egyedül, mindig csoportosan, külünböző felolvasásokra, diaképeket vetítettünk, és azt mondtuk, ez vizuális költészet, és kiabáltuk a verseinket, és azt mondtuk, ez akusztikus költészet, meg borotvahabot fújtunk a saját képünkbe, nyilvánosan, és azt mondtuk, ez performance.
És illegális kiadványok születtek, és azt mondtuk, ez kulturális szamizdat, és összefirkált leveleket küldtünk barátainknak, és azt mondtuk, ez mail-art. És büszkék voltunk minderre, és ez jó volt, ez a büszkeség, és közben nem is sejtettük, hogy megcsináltuk magunknak a szabadságot.
És alig-alig vettük észre, hogy lassanként tényleg változnak a dolgok, még az utazás is könnyebb lett: kaptunk „világútlevelet”, azzal mentem 1988-ban Kelet-Berlinbe, aztán át a „falon” Nyugat-Berlinbe, miközben a kelet-német ismerősömnek visszaintegettem a demarkációs vonalról, aki, persze, nem jöhetett velem.
Mondtam is neki, néhány nap múlva, hogy „ne sajnáld, hogy nem jöhettél, ha majd egyesítik a két Németországot, neked sokkal jobb dolgod lesz, mint nekem”. Persze, mindezt nem gondoltam komolyan. Márminthogy bármikor is egyesülhet a két német állam, és így neki jobb dolga lehetne valamikor is, mint nekem a „világútleveles” Magyarországon.
Végül is, mi az, hogy szabadság? Talán annyi, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass. Mert a szabadság akkor van, ha jól érzed magad a bőrödben. Ehhez persze az is kell, hogy azt csinálj, amit akarsz: ne állítsanak meg határőrök, és meglegyen mindened, ami kell. Hogy ne érezd magad szegény nyomorultnak, Európában.
1989-ben írtam az Európa metaforája című verset. Akkor, amikor írtam, még éppen nem volt szabadság, de már nagyon közel voltunk hozzá. A vers eredeti címe ez volt: A szabadság metaforája. Mert a szabadságról akart szólni ez a vers. Arról, hogy a szabadság az egy érzés. A szorongásmentes létezés maga.
Majdnem banális: láttam valakit, aki maga volt a szabadság. Hogy történetesen nő volt ez a valaki, vagy férfi, az most mindegy. Egyébként nő volt.
Mondom: nagyon banális. Ez a valaki magamra hagyott, elment. Elköszönt előtte, de ne gondoljunk valami szertartásos elköszönést, nem, történetesen valami közösségi térben voltam, egy könyvtárban, ő meg csak éppenhogy elköszönt, de én abban a pillanatban tudtam, hogy nem látom többet. Ez egyébként be is jött: azóta nem láttam. Úgy tudom, valahol New Yorkban él. És, miközben távolodott, egy pillanatra még visszanézett. És a tekintetében ott volt a szabadság. És akkor leírtam ezt a címet: A szabadság metaforája. És próbáltam megfogalmazni, mi is az, hogy szabadság, és azt gondoltam, a szabadság az csak egy visszanézés, egy mozdulat, esetleg valamiféle szaladás, amikor nagyon könnyűnek érzed magad, talán valami ilyesmi.
Aztán a vers címét megváltoztattam, mert úgy éreztem, hogy Európa az maga a szabadság. Hogy akkor leszünk szabadok, ha egyenlőek leszünk az „európaiakkal”, ha azonos jogokkal bírunk, mint a többi európai nemzet.
Ebben a címváltoztatásban nyilván szerepet játszott egy nem sokkal korábbi, 1988-as megaláztatás. 1988-ban autóval mentem Franciaországba. A francia vízum igénylésekor meg kellett jelölnöm, hol, melyik városnál lépek be az országba. Gondos útvonalterv, beírtam, hogy Menton, mert Olaszországból terveztem érkezni. Így is történt. Csak azt nem tudtam, hogy két út is vezet arra: egy autópálya Menton fölött, valamint egy alsóbbrendű, hagyományos kétszer egysávos út, Menton városán keresztül. Én az autópályát választottam.
A francia határőr lezavart a pályáról, mondván, hogy nekem az alsóbbrendű úton kell belépnem az országába, Menton városán keresztül..
Olyan volt, mintha csak a cselédlépcsőn mehetnék fel egy házba. Az Európa Házba. Ezt a történetet megírtam később az Európa rádió, éjszaka című versben.
A vers, Európa metaforája, a rendszerváltás pillanatában, az akkor indult 2000 című folyóirat 1990 januári számában jelent meg. Még abban az évben, az első szabad választások után közvetlenül, júniusban, „az év legszebb versének járó” Robert Graves-díjat kapta. A Graves-díj a korszak egyik legjelentősebb díja volt, amit magyarországi honoráriumaiból - Vajda Miklós javaslatára - maga Graves alapított. Minden évben az év legszebb magyar verséért osztották ki. A díj első kurátorai Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor voltak, amikor én kaptam a díjat, Lator László és Somlyó György voltak a kuratórium tagjai, többek között. Akkor, 1990-ben a díj átadása igazi „médiaesemény” lett: kijött a tévéhíradó, az összes újság beszámolt róla. A Graves-díj a szabadság díja volt, a versem a szabadságról szólt és Európáról, amihez a szabad választásokkal mi is csatlakoztunk. Hogy ne legyünk többet európai cselédek.
Ma már azt mondom, a hangsúly azon van, hogy valóban ne legyünk európai cselédek. Európa a szabadság metaforája: ma is így gondolom. Szabadon, egyenlő jogokkal létezhessek a világban, mint minden más európai polgár. Ne cselédsorban. Ehessek, ihassak, ölelhessek, alhassak: pénzem is legyen, európai pénzem, hogy ne érezzem magam másodrendűnek.
A napokban Rimaszombatban jártam, rokonaimnál. Alig-alig vettem észre, hogy elhagytam a magyar köztársaság területét. Talán csak akkor vettem észre, hogy nem itthon vagyok, amikor a rokonom, Imre, valami miatt kinyitotta a pénztárcáját. Olyan bankókat láttam abban a tárcában, amilyenekkel korábban legfeljebb Párizsbanban találkoztam. És mi? Itt Budapesten? Vajon lehetünk-e végre igazán szabadok?
Petőcz András
Forrás: litera 2009. április 6.
***
1.
Pördül egyet, megfordul, majd ismét, mutatja
önmagát, mosolyog, nevet, ismételt fordulás,
pördülés, könnyed kézmozdulat, lebegő vissza-
fordulás, kézmozdulat, ígér és elhárít, szigorú
és fagyos, majd hátat fordít, már-már kétségbe-
esel, de egy pillanat múlva visszanéz, csak úgy,
szinte észrevétlen, a szeme tágranyílik, szem-
bogara kitágul, nevet, rád, csak rád, boldogan
nevet, döbbenten állsz, torkod összeszorul,
távolinak látod és gyönyörűnek, gyönyörűnek
látod és távolinak, mosolyog rád, félrehajtja
a fejét, a haja kicsit az arcába hullik, igaz
és valószerűtlen, hihetetlen és gyönyörű, a szíved
összeszorul, gyönyörűnek látod és távolinak.
2.
Hajlamos néha összehúzni magát. Ágyába kuporodik,
fejét a párnájába fúrja, szimatol, szöszmötöl,
tesz-vesz, jelenlétedre nem reagál, szinte eltűnik
a takaró alatt, „villanyoltás!”, mondod, de hiába,
csak vigyorog, mozdulatodra sikít, majd harsányan
nevet, bohóckodik, nem vesz komolyan, komolytalankodik,
várod, hogy feldühödj, nem sikerül, boldogan nevetsz
vele együtt, nem érzed az idő elmúlását, az idő
elmúlását nem érezheted; kecsesen és nagyvonalúan
megengedi, hogy apró kézfejét a kezedbe vedd;
könnyűnek érzed, mint tenmagadat, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, mondod, könnyű
a mozdulatod, miként a repülés, miként a lélegző
test: súlyos és súlytalan is, súlyos és súlytalan.
3.
Futásod is lehetne, akár a rohanásod. Döbbenten
figyeled mozdulataid. Tiszta mezőben, rohanás,
cserjék és bokrok közötti futásod lehetne,
gyönyörű vágtatásod, zihálásod, levegőéhséged-
-szomjazásod, lendületed és megállásod, újólag-
-indulásod, sokszori kifulladásod, önmagadban-
-feladásod, kétségbeesett ökölszorításod,
rohanásod és futásod, szikláról-zuhanásod:
fogcsikorgatásod, pusztulásod. Lelassítod
a mozdulataid. Teleszívod magad friss
levegőéggel, futásod, rohanásod emlékezetedben
, és mosolyogsz. Megszívtad tüdődet
levegőéggel, baj már nem érhet, végtelen a
nyugalom benned, végtelen benned a nyugalom.
1989. április
***
Petőcz András: A szabadság metaforája
A szabadság metaforája A 80-as években minden a szabadságról szólt. A szabadság hiányáról. Arról, hogy nem lehet kibeszélni a dolgokat. Ezért aztán mindig mindent ki akartunk beszélni. Arról, hogy nem lehet utazni. Ezért aztán mindig utazni akartunk. Álldogáltunk az IBUSZ-irodában, az akkori Tanács körúton, a Filmmúzeumhoz közel, álltunk a sorban, hogy útlevelet kapjunk. Ez a sorban állás a szabadságról szólt. És az is a szabadságról szólt, hogy egyáltalán eljussunk a sorban állásig, mert az utazáshoz meghívólevél kellett, ami azt igazolta, jogom és lehetőségem is van „Nyugatra” utazni, hiszen rokonom, ismerősöm van ott, aki vállalja ott-tartózkodásom költségeit.
Sport volt ez is: meghívólevelet szerezni és valutát hozzá, ki tudja honnan, és utazni, ha csak egy hónapra is, Amszterdamba, Párizsba, Zürichbe a mindenféle idegen barátokhoz, a soha-nem-volt rokonokhoz, cipelni a hátizsákot, benne konzervet, szalámit, meg sok-sok apróságot a túléléshez a drága Nyugaton.
A versek, ha valaki éppen verset írt, mind a szabadságról szóltak. A 80-as évek avantgárd irodalma, a képversek is erről beszéltek, az is, ahogy ezeket a képverseket mindenféle vidéki művelődési házakban kiállítottuk, úton-útfélen azt bizonygatva, hogy így is lehet, másképp is lehet, mert ez a szabadság, mert mást akarunk, mint ami most van, és mentünk, sohasem egyedül, mindig csoportosan, külünböző felolvasásokra, diaképeket vetítettünk, és azt mondtuk, ez vizuális költészet, és kiabáltuk a verseinket, és azt mondtuk, ez akusztikus költészet, meg borotvahabot fújtunk a saját képünkbe, nyilvánosan, és azt mondtuk, ez performance.
És illegális kiadványok születtek, és azt mondtuk, ez kulturális szamizdat, és összefirkált leveleket küldtünk barátainknak, és azt mondtuk, ez mail-art. És büszkék voltunk minderre, és ez jó volt, ez a büszkeség, és közben nem is sejtettük, hogy megcsináltuk magunknak a szabadságot.
És alig-alig vettük észre, hogy lassanként tényleg változnak a dolgok, még az utazás is könnyebb lett: kaptunk „világútlevelet”, azzal mentem 1988-ban Kelet-Berlinbe, aztán át a „falon” Nyugat-Berlinbe, miközben a kelet-német ismerősömnek visszaintegettem a demarkációs vonalról, aki, persze, nem jöhetett velem.
Mondtam is neki, néhány nap múlva, hogy „ne sajnáld, hogy nem jöhettél, ha majd egyesítik a két Németországot, neked sokkal jobb dolgod lesz, mint nekem”. Persze, mindezt nem gondoltam komolyan. Márminthogy bármikor is egyesülhet a két német állam, és így neki jobb dolga lehetne valamikor is, mint nekem a „világútleveles” Magyarországon.
Végül is, mi az, hogy szabadság? Talán annyi, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass. Mert a szabadság akkor van, ha jól érzed magad a bőrödben. Ehhez persze az is kell, hogy azt csinálj, amit akarsz: ne állítsanak meg határőrök, és meglegyen mindened, ami kell. Hogy ne érezd magad szegény nyomorultnak, Európában.
1989-ben írtam az Európa metaforája című verset. Akkor, amikor írtam, még éppen nem volt szabadság, de már nagyon közel voltunk hozzá. A vers eredeti címe ez volt: A szabadság metaforája. Mert a szabadságról akart szólni ez a vers. Arról, hogy a szabadság az egy érzés. A szorongásmentes létezés maga.
Majdnem banális: láttam valakit, aki maga volt a szabadság. Hogy történetesen nő volt ez a valaki, vagy férfi, az most mindegy. Egyébként nő volt.
Mondom: nagyon banális. Ez a valaki magamra hagyott, elment. Elköszönt előtte, de ne gondoljunk valami szertartásos elköszönést, nem, történetesen valami közösségi térben voltam, egy könyvtárban, ő meg csak éppenhogy elköszönt, de én abban a pillanatban tudtam, hogy nem látom többet. Ez egyébként be is jött: azóta nem láttam. Úgy tudom, valahol New Yorkban él. És, miközben távolodott, egy pillanatra még visszanézett. És a tekintetében ott volt a szabadság. És akkor leírtam ezt a címet: A szabadság metaforája. És próbáltam megfogalmazni, mi is az, hogy szabadság, és azt gondoltam, a szabadság az csak egy visszanézés, egy mozdulat, esetleg valamiféle szaladás, amikor nagyon könnyűnek érzed magad, talán valami ilyesmi.
Aztán a vers címét megváltoztattam, mert úgy éreztem, hogy Európa az maga a szabadság. Hogy akkor leszünk szabadok, ha egyenlőek leszünk az „európaiakkal”, ha azonos jogokkal bírunk, mint a többi európai nemzet.
Ebben a címváltoztatásban nyilván szerepet játszott egy nem sokkal korábbi, 1988-as megaláztatás. 1988-ban autóval mentem Franciaországba. A francia vízum igénylésekor meg kellett jelölnöm, hol, melyik városnál lépek be az országba. Gondos útvonalterv, beírtam, hogy Menton, mert Olaszországból terveztem érkezni. Így is történt. Csak azt nem tudtam, hogy két út is vezet arra: egy autópálya Menton fölött, valamint egy alsóbbrendű, hagyományos kétszer egysávos út, Menton városán keresztül. Én az autópályát választottam.
A francia határőr lezavart a pályáról, mondván, hogy nekem az alsóbbrendű úton kell belépnem az országába, Menton városán keresztül..
Olyan volt, mintha csak a cselédlépcsőn mehetnék fel egy házba. Az Európa Házba. Ezt a történetet megírtam később az Európa rádió, éjszaka című versben.
A vers, Európa metaforája, a rendszerváltás pillanatában, az akkor indult 2000 című folyóirat 1990 januári számában jelent meg. Még abban az évben, az első szabad választások után közvetlenül, júniusban, „az év legszebb versének járó” Robert Graves-díjat kapta. A Graves-díj a korszak egyik legjelentősebb díja volt, amit magyarországi honoráriumaiból - Vajda Miklós javaslatára - maga Graves alapított. Minden évben az év legszebb magyar verséért osztották ki. A díj első kurátorai Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Devecseri Gábor voltak, amikor én kaptam a díjat, Lator László és Somlyó György voltak a kuratórium tagjai, többek között. Akkor, 1990-ben a díj átadása igazi „médiaesemény” lett: kijött a tévéhíradó, az összes újság beszámolt róla. A Graves-díj a szabadság díja volt, a versem a szabadságról szólt és Európáról, amihez a szabad választásokkal mi is csatlakoztunk. Hogy ne legyünk többet európai cselédek.
Ma már azt mondom, a hangsúly azon van, hogy valóban ne legyünk európai cselédek. Európa a szabadság metaforája: ma is így gondolom. Szabadon, egyenlő jogokkal létezhessek a világban, mint minden más európai polgár. Ne cselédsorban. Ehessek, ihassak, ölelhessek, alhassak: pénzem is legyen, európai pénzem, hogy ne érezzem magam másodrendűnek.
A napokban Rimaszombatban jártam, rokonaimnál. Alig-alig vettem észre, hogy elhagytam a magyar köztársaság területét. Talán csak akkor vettem észre, hogy nem itthon vagyok, amikor a rokonom, Imre, valami miatt kinyitotta a pénztárcáját. Olyan bankókat láttam abban a tárcában, amilyenekkel korábban legfeljebb Párizsbanban találkoztam. És mi? Itt Budapesten? Vajon lehetünk-e végre igazán szabadok?
Petőcz András
2019. szeptember 3., kedd
Bartis Ferenc: Szerelmes igék
Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...
Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon
Egy vén révésznek ócska csónakán
Ült hat tudós. És azt beszélgeték,
Hogy nincsen Isten, és hogy hisz a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén: No lám,
Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– »Jaj Istenem!« - kiáltott mind a hat.
Ült hat tudós. És azt beszélgeték,
Hogy nincsen Isten, és hogy hisz a nép!
A csónak roppant. Szólt a vén: No lám,
Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
– »Jaj Istenem!« - kiáltott mind a hat.
Dsida Jenő: Szeptember
Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.
1934
Weöres Sándor: A mai emberről
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábú testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
Kapui Ágota: Nyárutó
A napraforgók épp az égig érnek
ha csenddé törpül veled a világ
és kórók zizzennek a száraz szélben
és szomjas lombjuk zörgetik a fák
a föld tenyerén felszakad a kéreg
és repedésbe surran a bogár
a napraforgók magvai peregnek
és száraz szemmel búcsúzik a nyár
2016
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)