Fodor Ákos: Halottak

 képeik falnak   

fordultak felőlünk és  

a hátuk: tükör

Szentmihályi Szabó Péter: Magad köré poklot

Ha Istent egy éjjel ellopod,
állíts helyére oszlopot,
fakassz vizet vad gépeiddel,
építs hidat, mely égre ível,

ha Isten nevét elveszed,
állíts helyébe szellemet,
ha Isten parancsát megszeged,
állíts helyébe elveket.

Ha Istent már likvidáltad,
üres leszel, akár az állat,
ha mennyed reményét lerontod
magad köré teremtesz poklot!

Szentmihályi Szabó Péter : Reggeli imádság

Köszönöm, hogy ép-egészen
Megértem e szép napot,
Köszönöm, hogy szenvedésem
Reménységben meghagyott.

Köszönöm a kétkedésem,
Hogy Véletlen játszadoz
Velem itt a sötétségben,
Rettegvén, hogy meghalok.

Köszönöm, hogy ma is éltem,
Bár vetésem elfagyott,
S hogy ebben a Nagy Egészben
Egy test s lélek rám jutott.

Fodor Ákos: Határok

Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ                                           
                                   – még az sem
változtathatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
hogy megsértettük:
magunkban.

Fodor Ákos: Hálaérzet

mikor az ember

tudja, hogy mi baja nincs

Csoóri Sándor: Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy vízalatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden
turistái:
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger
s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig
gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

Gyurkovics Tibor

„ Nem félek a haláltól. 

Megállok vele szemben. 

De amikor lesújt rám, 

Isten, ölelj meg engem.” 

Petőcz András: Az idegen pillantása

Lépések. Valahonnan. És csend.
Aztán megint. Cipők kopogása,
lefelé a lépcsőn. Megy, lassan
halkul a kopogás, távolodik. 

Elnyugszik a csendre. A szív
még dobog, dübörög a szív
az izgalomtól, de a lélegzet
már szabadabban áramlik. 

Aztán újból! Hallani, ahogyan jön,
lépeget felfelé a lépcsőn, igen,
jön vissza, visszatér, kopog
a cipő a lépcső márvány erezetén, 

kopog, már-már dübörög, szinte,
ott dobog és dübörög az agyban,
egyre közelebb: itt van az ajtó előtt!
Lélegzetfojtva áll a túlsó oldalon. 

Csenget. Ajtót kell nyitni.
Kis ablak ki, nyikorog a kilincs,
tekintet a tekintetben:
a szemébe néz az idegen. 

Kérdő a pillantása. Számonkérő.
Ő meg hallgat. A szája remeg:
csupán a szája árulkodik. Arról,
hogy mennyire fél.

Bella István: Metamorfózis

Utálkozom? 

Itélkezem!

Pethes Mária: Tűnődés

Őrzi egy csokor virág 

vázámban az ünnep mosolyát 

Az ablakon üveggyöngyök 

pergő esőcseppek 

Pedig csak én siratom 

múló életemet

Pethes Mária: Virágvasárnap

Tudom ezen az úton 

hol most ünneplő tömeg 

sorfala közt kocogok 

riadt szamáron 

és éljenzők virágzó olajágat 

lengetnek felém 

egy hét múlva 

már nem a Megváltó 

csak a három közül egy leszek 

Gúnyos szavakban 

cafatokra ütlegelt ingben 

háromszor esem el 

a halálomat követelők köpésébe 

töviskoszorúzott homlokkal 

és lábam nyomában 

hervadó virágok jajonganak 

Tudom ez az út 

a Golgotára vezet 

én mégis töretlenül megyek 

életem adni bűneitekért

Mai Ige: Ott van a neved a könyvben?

 „… csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jelenések 21:27) 

1912 egy éjszakáján a Titanic, a világ legnagyobb tengerjáró hajója, melyet sokan elsüllyeszthetetlennek tartottak, jéghegynek ütközött és elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Sok ember meghalt. A katasztrófát követően Liverpoolban a White Star Lines irodája előtt aggasztó és gyászos jelenetek játszódtak le, ahogy a szerencsétlenül jártak rokonai és barátai az épület előtt tolongtak. A főbejárat két oldalán hirdetmények voltak kiragasztva. Az egyikre ez volt írva: „A MEGMENEKÜLTEK”, a másikra ez: „AZ ELVESZETTEK”. Időről időre a vállalat egy embere kijött egy darab papírral, melyen valamelyik utas neve állt. Amikor az alkalmazott felemelte a cédulát, a tömeg hirtelen elcsendesült, és a hozzátartozók feszülten figyelték, melyik oldalra kerül az új név. 

 Jézus keresztre feszítésének napján Isten lenézett a mennyből, és ráírta a keresztre: „A MEGMENEKÜLTEK”, és elkezdett neveket írni „a Bárány életkönyvébe”. A kereszten az üzenet máig sem változott. Nem kell teológiai tudósnak lenned ahhoz, hogy megértsd. Sőt, a legtöbb ember, aki Krisztushoz jön, nem is tud sokat a Bibliáról. Csak annyit tudnak, hogy szükségük van egy Megmentőre, és tudják, hogy Isten szereti őket. Ahhoz, hogy elnyerd az örök életet, csak annyit kell tenned, hogy megbánod a bűneidet, és bizalmadat Jézusba veted. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszed, Isten beírja a nevedet „a Bárány életkönyvébe”, ezzel bekerülsz Isten családjába, és garantált helyed lesz a mennyben. Ez akár ma is megtörténhet.

Forrás: Mai Ige

Pethes Mária: Add a kezed

Mielőtt elsodornának a hétköznapok 

Mielőtt mindennapos kis háborúinkban 

egymáson újabb sebeket ejtenénk 

Add a kezed 

Mielőtt rádöbbensz 

milyen kiábrándítóan 

én is csak nő vagyok 

Add a kezed 

Mielőtt elillan életünk 

mint nagyanyám süteményének 

mindent belengő fahéj illata 

Add a kezed 

Mielőtt a simogatás mozdulatát 

feledné kezünk 

és csak ökölbe szorított ujjaink 

merednek nyirkos tenyerünkbe 

Add a kezed 

S az éjszakák 

azok a borzalmas éjszakák 

mikor partra vetett sima testű 

delfinként szomjazunk a csókra 

és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt 

az elmaradt ölelés mozdulatában 

lelkünk sírva egymásért remeg 

Add a kezed

Pethes Mária: Délután

Ebben a kora őszi hervadásban is 

szikrázó napsugárral teli 

mosollyal követellek 

kihívón akár egy párduc 

elnyúlva az ágyon 

karodra várva 

érett körte aranyló fényével 

hajamban 

Mezítelen testeden puhán 

megpihen a szökevény nyár 

De szemedben vadóc vágy 

csillan mint pohár alján 

hagyott búcsúkorty 

Kint kesernyés illatokkal 

tolakszik szeptember 

én meg rendíthetetlen' 

ébresztgetem 

szívedben a még megmaradt 

alkonyba forduló nyarat

Márai Sándor: Ég és föld

És mégis, ma is, így is, örökké, mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.