2019. december 18., szerda

Csoóri Sándor: Szeptemberi gyónás




 Sarkunkban újra szeptember hava, 
csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, 
kirepül.   

A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda! 
Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném- 
sötéthúsú szilvát harapok inkább ketté.   

A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az! 
Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.   

Dehát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül, 
birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő- 
tüzet, 
hogy tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

2019. december 17., kedd

Káli László: Tudod, Kedves




 Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, 
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét 
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, 
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. 
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe 
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, 
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. 
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér 
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. 
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, 
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan 
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. 

Füle Lajos: Ne hidd!

– Lajos fiamnak –  

Te már talán idegen bolygón
pihenheted ki évi negyven
munkaheted, elsőosztályú
rakétán szállva, csillagok közt,
álmaiddal azonosulva.
De azt ne hidd, hogy ott leled meg
a boldogság kulcsát, ne gondold,
hogy technika, sebesség-mámor,
űrrandevú, utópiáknak
hétköznapi valóraválta
betöltheti a lelkedet, mely
az űrben is oly nyugtalan lesz,
mint itt, a tér szűkebb honában.

Mindaddig, míg fénnyel, Igével
eléri a MEGVÁLTÓ ISTEN
s fészket találsz szívén örökre. 

Füle Lajos: Fiatal és vén napraforgók









Hetykén a Napba néznek,
fiatalok,
duzzad bennük az élet;
visszaragyog ifjúságuk az égre,
fénylő sárga a kékre.

Állnak, alig emelve csak fejüket
barnán, magokkal telve
az öregek,
adósai a Napnak,
s fő-hajtva – úgy maradnak.

Füle Lajos: Mikor már semmi sem marad...

Mikor már semmi sem marad
az ifjúkori lendületből,
érett kori fogadkozásból:
marad pár jó szó, jó imádság
azokért, akik nem szeretnek,
azokért, akik nem kívánják,
de akikért egy életen át
őrt kellett volna állni, hordván
terheiket (könnyebb lett volna
úgy s akkor a magunk keresztje),
szóval pár jó szó, jó imádság
értelmet adhat életünknek
mikor már semmi sem marad
s amikor mégis gazdagabbak
leszünk, mint bármikor korábban,
mert fontos lesz az üdvösségünk,
a magunké, s a másoké is.

2019. december 16., hétfő

Kántor Péter: Apámhoz



Apámhoz 

A Hohe Salvéra csak egyszemélyes, kopott,
öreg ülőszékes lift vezet.
Ég és föld között a kopár csúcs felé,
mintha a semmibe, feléd megyek.

A Mittelstationnál még jól láttalak,
aztán a szomszédos, szeles tetőn
annyifele mutattak a nyilak,
eltűntél a szemem elől.

Gyors vagyok, de nem elég gyors, mire
leértem, útban voltál felfelé,
nézted a sziklacsipkés hegyeket,
indultam fel, te le, te fel, le én.

Süt a nap, vágytalanul, süketen
ülsz a magasban - ha kiáltanék,
nem hallanád, semmit se hallanál,
csak Bach d-moll zongoraversenyét.

Süt a nap, útban vagyok felfelé,
nézem a sziklacsipkés hegyeket,
minden csak emlék, legyen bárkié,
porzó hó, döngetni való terepek.

Kántor Péter: Mutass nekem

Mutass nekem egy olyan utcát,
egy olyan utcát vagy teret,
ahol harminchat évesen
sétálhatok megint veled.

Mutass nekem, mutass nekem
száz métert, vagy csak hatvanat,
ahol úgy futok, mint a szélvész,
s mögöttem mindenki elmarad.

Mutasd nekem, mutasd nekem
anyám ahogy rám mosolyog,
évek telnek el, évtizedek,
és én még mindig álmodozok.

Mutass nekem egy széles folyót,
azt a széles folyót, amit úgy ismerek,
ül a partján egy ősöreg ember,
ül a partján egy kisgyerek.

Irlanda Kristóf: Zárszó










 Megmondtam neki, hogy gyűlölöm.
Arca se rezdült, némán tűrte.
Egyenesen a szemébe mondtam,
hogy végig ott voltam mögötte,
én voltam, aki alig pár évesen
gödörbe lökte és onnan kihúzta,
hogy legszívesebben arcon törölném,
de nem akarom bemocskolni a kezem.
Hiába van, hogy szeretnem kéne,
nem tudom mi végre, de elmondtam neki,
rábíztam, mint fiókra papírt, íratlan titkaim.
Elsírtam magam, előtte mertem egyedül,
mert mindig azt akartam, ha elém került.
Végre elmondtam neki, eddig tartogattam,
ami iszapig húzta, én kavartam azt az örvényt,
szemen köptem, aztán bezártam a tükrös szekrényt.

Kántor Péter: A cirkusz

A nagymama is szerette a cirkuszt.
Márta mindig elvitte,
az első sorba.
Egyszer a zsonglőr is odajött.
Jössz a nagymamához? – kérdezte a nagymama.
A zsonglőr fiatal volt, és orosz, és oroszul mondta,
hogy a nagymama nyújtsa ki az ujját,
és a tányér pörögni fog rajta.
És hiába nem hitte a nagymama, hogy pörögni fog rajta,
azért kinyújtotta az ujját,
és megtapsolták.
Babits állítólag a dobot szerette a cirkuszban,
Fellini a bohócokat.
Vannak illuzionisták,
szelídített vadállatok és született szelíd állatok,
légtornászok, erőművészek, idomárok,
és vannak lovak,
és a lovak patái felverik a homokot,
a nagymama szemébe, a szemüveg alá verik a homokszemeket,
és a nagymama
boldog.
Ostorok pattognak, dobok peregnek,
tüzes karikák vakítják a szemet, zenekar húzza,
selyem, bársony, tüll, csillám,
világítás, elsötétítés, világítás,
és a porondon izmos lábú nők, hajlékony biciklisták,
bűvészek, artisták, majmok és oroszlánok,
egy majom cintányérozik,
egy bűvész galambot varázsol elő a mellényéből,
és az oroszlánok helyet cserélnek a majmokkal,
és a majmok helyet cserélnek az oroszlánokkal,
és a Világszépe helyet cserél a Világszépével,
és megizzadnak a nézők,
és jön két bohóc, és leöntik egymást vízzel,
ragyogó réz trombitából, vödörből, kannából,
és csurog a víz a fejükről, a kabátujjukból és a nadrágszárukból,
kockás és csíkos nadrágjuk van, pöttyös cipőjük,
piros szemük és szájuk, és csak kacagnak,
nekünk kacagnak, és közben szomorú képet vágnak,
és aztán a nézők hazamennek, és hazamegy a nagymama is
valahova az Izabella utcába a Mártával,
és otthon még hosszan törölgeti a szemüvegét,
és dörzsöli a szemét, és ingatja a fejét,
és csak pörög és pörög a tányér az ujján. 

Bertók László: Feltűnően világos

Két férfi is ült ott. Ahhoz képest,
ahol bejött, balra, a szomszéd
szobában. Hangjukat nem hallotta,
de a mozdulataikból látszott, hogy
erősen beszélgetnek. A nyitott
ajtón át nézte őket. Antik bútorok,
rend, tisztaság. A fény a háta mögül
ömlött. Feltűnően világos volt.
S egyszer csak jobbról, a sarokból,
de lehet, hogy a nagy fehér ajtón
belépett a régi kedvese.
S mintha nagyon várta volna már,
széles mosollyal jött oda hozzá.
Áradt belőle a szó, mindent egyszerre
akart elmondani, hallani.
Később balról egy másik nő is ott volt.
Hármasban, hang nélkül beszélgettek.
Talán ezért feledte el, hogy miről.
Csak az örömre, az önfeledt
kitárulkozásra (odaadásra?) emlékszik.
De a nyitott ajtón keresztül
megint meglátta a két férfit.
„Azok ott mindent hallanak" - hajolt
közelebb és suttogni kezdett. „Azok?
Kicsodák? - nevetett a két nő. - Az nem
ajtó, hanem tükör." Erre ébredt föl.
Valaki éppen becsapta a ház kapuját.

2019. december 15., vasárnap

Advent 2019




Advent harmadik vasárnapja.

Trausch Liza: Vigasztaló




  "Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek." Ézsaiás 40,1  

Nagyon szeretem az adventet, Jézus várásának idejét. Olyan jó olvasni: "Vigasztaljátok népemet." Isten gyermekeinek, Isten népének nagyon nagy szüksége van a vigasztalásra. Az Ige megmondja, hogy miért. "Kétszeresen sújtotta őt az Úr minden bûneiért." Belsőleg és külsőleg is. Abban a pillanatban, amikor vétkeztem, belül ott van a szomorúság, az örömtelenség, az elveszett mennyország. Külsőleg is megvannak a következményei. Az ember sokféleképpen akar vigasztalódni. Szórakozással, utazással, munkával. Figyelmét megpróbálja elterelni hogy ne gondoljon arra, ami fáj és ami nyugtalanítja. Isten nem így vigasztal. Az ő vigasztalása megoldás. Nem csillapító, hanem egy életreszóló megoldás. Azt a vigasztalást, Akit ő küldött erre a földre, úgy hívják, hogy Jézus. Vele akar vigasztalni bennünket. Nem is csak vigasztalni - megvigasztalni. Rajtunk semmi más nem segít, csak Isten szava. Emberi szó semmit nem ér. Amikor embereknél keres valaki vigasztalást, úgy jön vissza: rosszabb, mint volt. A samáriai asszony is embereknél keresett vigasztalást. Élete akkor oldódott meg, amikor kimondta: "Tudom, hogy Messiás jő... mikor az eljő, megjelent nékünk mindent" (Jn 4,25). Amikor igazán hozzád ér Jézus, akkor a legelső, amit tesz, hogy megjelent néked mindent. Jelenné teszi a múltat. Eszedbe jutnak dolgok, amiket cselekedtél. Egyszer csak ott van előtted, amit rég elfelejtettél. Jézus azt mondja az asszonynak: "Én vagyok az, aki veled beszélek." Engedd, hadd beszéljen veled is, hogy igazi karácsonyod lehessen.

Forrás: Trausch Liza: Áhítatok minden napra     

2019. december 13., péntek

Rácz Sándor




Ugye jól áll nekünk a csönd -
Mintha ránk öntötték volna...

Németh Erzsébet: Úgy viselem...

Úgy viselem arcom,
mint ruhám:
nem tudva
színét, fazonját
ki tervezte rám.
Sorsom, szüleim,
esetleg
égi kéz
formázta?
Majd hirtelen
azt mondta:
kész?

Németh Erzsébet: Krisztust dajkálsz szívedben



Krisztust dajkálsz szívedben,
egy lényt, aki tán szeret.
S a karácsonyi fehér zuhogásban
makacsul mormolsz egy nevet.