Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel. 

Horváth Imre

" A vízesés csodája, hogy megőrzi a méltóságát, mikor zuhan."

Truman Capote

" Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni..."

Ágai Ágnes: Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.

Egy kis mosoly

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Fecske Csaba: Hely

az eget habos felhőivel
mintha álmából keltve
festette volna valaki
szép és bizonytalan
még nem lelte meg valódi színét
határát a hajnali pára hálóingében
pihen a szemérmes vidék
az ismerős otthonos táj
ahol mintha téged szólítana néven
minden ösvény poros gyalogút
a szélben doromboló görbe hátú domb

Sebestény-Jáger Orsolya: Ábrahám

(1Móz 17) 

Csak adnád meg nekünk Ábrahám hitét
e szétforgácsolt, szilánkos ég alatt,
ki lovak s tevék szusszanásinak
ősidők óta ismerője vagy.

Csak rejtenéd áldott kezeddel
mások elől legbensőbb szobánk,
így kósza utakra kóborló álmaink,
el, csak a tűnődő égnek mondanánk.

Csak adnád meg nekünk Ábrahám hitét,
oly egyszerű volna, erős és szelíd,
mint vihar után a júliusi ég,
ha szél fújja felhők tincseit.

Szekeres Mária: A porszem tanítása

Egyszer, hogy lássak, nőni akartam.
Nőni, hogy már én legyek te, és ti mind,
belétek áradni, tudva birtokolni sorsokat,
élni bennetek és helyettetek.
Uralni létet és halált…
Ahogy nőttem szorongva, egy apró porszem
rám kiált: Isten végtelen pereméig,
határtalanságához hiába vágysz.
Nézd, én létem birtokolva
milliárd magammal Benne nyugszom el.
Békéje kicsinységem ringatója, hatalmas
csak Ő maga. Benne van létünk
egyetlen biztos otthona…
s rám nevetett az ég millió ragyogó csillaga.

A nap gondolata

Minél több időt és energiát szánsz a hitedre, annál erősebb lesz. Minden alkalommal, amikor félsz ugyan megtenni valamit, mégis megteszed, újraprogramozod a hozzáállásodat. Másként fogalmazva: amikor félelmet érzel, az nem azt jelenti, hogy állj meg, hanem azt, hogy indulj; nem azt jelenti, hogy add fel, hanem azt, hogy küzdj még jobban!

Oláh András: didergéseink

vacog a kezedben a telefon
– maroknyi fuldokló remény –
a szavak elakadnak hamar: az a másik
semmit sem értett meg belőled
– érzi azt az ember amikor nincs tovább –
itt kint másképp esik az árnyék
a mindent felélő bolond szorgalom
miatt elfogytak a feladványok
a nyitva hagyott kérdések
de a megfejtés-mező mégis üres maradt
és üres vagy te is amikor fojtva elköszönsz
s ha pár másodperc múlva halk búgással
remegni kezd zsebedben a készülék
– nem számít már: úgysem veszed fel

Áprily Lajos: Őszelő, I.

Szeretnél napfényben ragyogni még? 

Késő. Ma gyászba öltözött az ég. 

Madárraj sír a nyírfán: őszapók, 

s a réteket beszőtte mind a pók.  

Jékely Zoltán: Imádság

Egyre mélyebb a kút, amelyből estelente 

felhúznám az imák enyhetadó vizét; 

se esti anya-csók, se égi tente-tente – 

Nincs, mi eloltaná napi poklom tüzet…

Áprily Lajos: Csend, I.

 Nem húz az égen több vadlúdcsapat, 

szél sem rezzenti künn a bús határt. 

Halkan feszül a néma pillanat, 

s nézd: száll a hó. Az első. Csendre várt. 

Áprily Lajos: Csend, II.

Gyertyán és bükk. Alattok

őz járt: az érre ment.

Egy titkos fejsze csattog

az erdőn, messze, bent.

Megálltam és figyeltem:

megállt és megpihent.

Csupa csend volt a lelkem,

s az erdő csupa csend.

Pilinszky János: Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedül érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.