Füle Lajos: Eljön az idő

 Eljön az idő, 

amikor a magunk tettei 

eltörpülnek, semmivé válnak, 

és nem marad semmi más kincsünk, 

csupán ISTEN nagy tettei 

múltunkra nézve is, 

jövőnkre nézve is.

Parancs János: Források és elágazások

Római napló, 1992. szept. 28 - okt. 9.  

Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.           

*

Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.           

*

Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.           

*

Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.           

*

az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak           

*

ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán           

*

micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?           

*

a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok           

*

Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.           

*

Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.           

*

Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.           

*

A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.           

*

Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.           

*

Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.

Sebestény-Jáger Orsolya : A csillagok

Ha már e földi küldetés sem marasztal 

égi kincseid elviszem magammal. 

Amit adtál megszámlálhatatlan: 

a szívnek látható. A szemnek láthatatlan. 

S bár vissza nem térünk, kapudon átlépve, 

tán visszatükröződünk csillagként az égre.

Márai Sándor: Felelni

 Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.

Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre

                    Csoóri Sándornak 

vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanvan hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyket prüszkölve
inal anyjához

korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák

alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul

Kolozsvár, 1980. december 

Dr. Sándor Balázs: Az eset

" A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.” (1Móz 3,1-7)   

Mi alakít bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, leszünk? Mitől viselkedünk úgy, ahogyan viselkedünk? Mi tesz valakit jóvá, és mitől lesz valaki rossz, gonosz? Lehet egyáltalán ezt tudni? Meg lehet ezt előre mondani? Vagy itt is mindig utólag lehetünk csak okosak…         

Az első emberpár bűnbe esésének történetét leíró bibliai szakasz ebből a szempontból is tanulságos. Gyakorlatilag ez egy találkozás története. A minden mezei állatnál ravaszabb kígyó találkozik az asszonnyal. Beszélgetnek. Nem is gondolnánk, hogy mennyire számít életünk alakulásában az, hogy kikkel találkozunk, kikkel beszélgetünk, kikre hallgatunk! Hányszor hallani: rossz társaságba kerültem, s tudjuk, hogy „jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok” … Máskor azt mondja valaki: nem lennék itt, ha akkor nem találkozom vele… A találkozásaink formálnak minket!

De a bűneset nem csak a Sátánnal való találkozásról szól, hanem a bűnnel való találkozásról is. Az Isten közelében, ártatlanságban, szentségben, jóságban élő ember csak a jót ismerte. A Sátán pedig elé hozta most a rosszat, a bűnt, az engedetlenséget, a gonoszságot. Isten nem riogatta a „patás ördöggel” az embert. Nem elriasztani akarta a rossztól. Hanem óvta minden bajtól és gonoszságtól. Elhalmozta az embert a jóval, hogy azt ismerje, szeresse, becsülje – és ne akarjon mást… Gyönyörködjön a jóban, élvezze Isten jelenlétét.

A Sátán ismeretlent kínált Évának. Bizonytalant mutatott neki, de csábítónak állította be (kedves a szemnek, kívánatos). Lehazudta az ítéletet (nem haltok meg), bölcsességnek mutatta a legnagyobb ostobaságot (a jó mellett meg kell ismerni a rosszat is). A Hazugság Atyja hozta a formáját, nem tagadta meg magát. Tőrbe csalta Évát, aki magával rántotta Ádámot is.

Mégsem lehet az egész ősbűnt a Sátán nyakába varrni. Hiszen a döntést mégiscsak az ember hozta meg. A Sátán csak felkínálta a lehetőséget, csapdát állított az embernek, ösztönözte az engedetlenségre. Éva és Ádám (mert nem lehet itt csak Éváról beszélni) maga döntött úgy, hogy eszik a tiltott fa gyümölcséből. Nem más evett helyettük. Nem úgy tették eléjük, mintha az más lenne. Nagyon jól tudták, hogy melyik fának a gyümölcsét eszik. Tetszik, vagy nem – ez a történet nem pusztán két régen élt ősünkről szól, hanem rólunk, mindannyiunkról. Mi is magunk döntünk, amikor Istennek engedetlenek vagyunk. Mi is szembefordulunk szándékosan, és tudatosan az Úr akaratával.

Figyeljünk hát arra, kikkel kerülünk kapcsolatba. De még jobban arra, hogy miként döntünk a nekünk felkínált lehetőségekre válaszolva. E világ fejedelme minket is halálos méreggel kínál, miközben mosolyog és egy jobb életről beszél… Ragaszkodjunk Isten szavához. Ne térjünk le az Ő útjáról sem jobbra, sem balra!

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Dr. Sándor Balázs: Szentségtörés, vagy felségsértés

 „Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél?” (1Móz 3,13a) 

Mikor szembesül Éva és Ádám azzal, hogy mit követtek el Istennel szemben? Amikor észreveszik, hogy mezítelenek (1Móz 3,7)? Vagy amikor meghallják az Úr közeledtét (1Móz 3,8)? Vagy csak az ítéletben (1Móz 3,14-24)? A válasz az, hogy fokozatosan értik meg, hogy mi is történt valójában. Először annyit látnak, hogy védtelenek, kiszolgáltatottak; majd a Szent közeledtére ráeszmélnek hűtlenségük, engedetlenségük, bűnük, gonoszságuk mibenlétére. S az ítéletben érthetik meg tettük súlyát, következményét, terhét… Nincs ez másként ma sem. Mi is apránként értjük meg, hogy mit is tettünk. Vannak elítélt bűnözők, akiknek évtizedek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán felfogják, mit is tettek, s az miért rossz… De még szomorúbb, amikor a családban, baráti körben látjuk, hogy nem érti az egyik, hogy amit tett, az miért fáj a másiknak…

 Mi történt valójában az Éden kertjében? Mi ez az ősbűn? Biztos, hogy engedetlenség: nem teljesítették Isten parancsát. Nem azért, mert elfelejtették, hiszen a kígyónak szó szerint elmondja Éva a parancsot (1Móz 3,3), mielőtt megszegi azt. Az sem kétséges, hogy elfordulás Istentől, s ebben benne van a Gonoszhoz való odafordulás is. Ha pedig Istentől való elfordulás, akkor hűtlenség is. A hitszegés pedig, mint minden vétek lázadás Isten uralma és szentsége ellen. Ott a szándék: kikerülni Isten gyámkodása alól, s szabadon dönteni jó és rossz között – ha ez egyáltalán lehetséges. S ott a tény: az ember továbbra is Isten ítélő hatalma alatt marad, de magában és a rábízott világban Isten szentségének jelenlétét megtörte: így lett semmivé istenképűsége, így hozta be a halált és pusztulást az eredetileg az élettől túláradó teremtett mindenségbe. Ezt kell nekünk is megértenünk saját bűneseteink kapcsán. Minden vétekkel Isten szentségét, jelenlétét romboljuk – ezért kell ettől megszabadulnunk: bűnbánattal a Krisztus keresztjébe kapaszkodva! 

Az első emberpár vétke az áldás elveszítése, és az átok elszabadítása. Minden, ami Isten jelenlétében természetes volt, az most bizonytalanná vált, megkérdőjeleződött. Akár egészségről, akár boldogságról, akár kegyességről, akár az élet teljességéről legyen szó – ez mind csak Isten jelenlétében természetes. Nélküle ezeknek a hiánya jelentkezik. Minden, ami jó volt rosszra fordul. Isten elvesztése, minden jó elvesztése! A rossz választása – rossz választás volt, és az ma is. De az ember nem képes önmagától mást cselekedni. Szükségünk van Isten segítségére, az Ő szabadítására! Ne szokjunk hozzá a mindent átható rosszhoz, maradjon meg bennünk a vágy a jó után!

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Parancs János: Buta öregember kérdezi

úgy látszik, tényleg öregszem,
mostanában hétköznapi és banális
fölfedezésekre fecsérlem időm,
például a naplementét nézem,
gyöngülő, egyre pókhálósabb szemmel,
és tapasztalati úton rájövök arra,
amit mindenki tudhat, akár én is:
nem nyugaton, a látóhatárnak mindig
más és más pontján, naponta változó
helyén bukik alá a nap közönnyel,
és az időpont is változik naponta,
mindez, úgy vélem, könnyen kiszámítható,
miért rendülök meg mégis naponta tőle?
mire figyelmeztet baljósan ez engem?

Szabó T. Anna: Örökmúlás

 hidd el, már rég tudom,
hogy jó tempóban haladok
a megkezdett úton,
mert testem eszköz, munkagép,
s a hangom a zeném,
az tart meg csak a szakadék
imbolygó peremén,
vigyázok, le nem zuhanok,
élek, amíg lehet,
mert vagyok az, aki vagyok,
szeret, aki szeret,

egyszerre óvott s kitakart
valóság és csoda,
láttam, az ember hova tart,
de azt is, kicsoda,
szemembe nézz, mert nem zavar,
hogy bántasz vagy dicsérsz,
mert aki tudja, mit akar,
az tudja, mennyit érsz,
és bármilyen mély kútba nézz,
lent látni az eget,
ha tudod, hogy a rész egész,
semmi sem hiteget,

de fényes minden pillanat,
és lélegzik a csend,
a föld felett, az ég alatt,
távol és idebent,
mert minden lélegzet zene,
ha mélyén vér lobog,
ha az örökét üteme
a testen átdobog,
nem hangszer vagyok: muzsika,
én játszom magamon –

ne mondd, hogy meg sosem halok:
legjobban én tudom.

William Henry Davies: A tél szépsége

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh-, s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy markunkban ireg-forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Szabó Lőrinc fordítása

Radnóti Miklós: Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy ily korán meghaltál… Apám!

Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam…
Elgondolom, hogy milyen kár…
Hogy nem vagy velem… Apám!

Ha az élet zajgó tengerén –
Irányitó, erős kéz kellene…
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár…
Hogy árván hagytál – Apám!

Parancs János: A látvány

Az alkonyati teraszról 

olyan ez a park nyáron, 

mintha álomban látnám. 

Madárfüttyökkel, trillákkal 

idegnyugtató káprázat: 

tündöklő kristálypohár 

aranysárga borral töltve, 

a lebukó Nap tüzébe mártva. 

Az áhított harmónia képe, 

az üdvösség sajgó igézete.

Parancs János: Az ősz kezdetén

Korán sötétedik.
Elmúlt a nyár,
az ötvennegyedik.
Ki tudhatná,
még hány követi.
Ha egyáltalán
lesz még számomra,
akárcsak egy is?
Jobb nem firtatni,
és nem remélni.
Folytatni mégis
a kezdett utat,
mintha már holnap
vége szakadna.
Olyan igénnyel.
Ennél többet
úgy sem tehetek.
Ajándék volt már
az ötvennégy is:
valaki kockázata.
Ezt kéne valahogy,
ha jut rá még idő,
illendő formában
megköszönni.

Parancs János: Breton úr a teremtésről

Kezdjük újra el.
Ez itt a koponya.
Ez itt a keze-lába.
Ez itt a holnap mi lesz velem.
Ez itt a szándék és téboly.
Ez itt a vissza soha.
Ez itt a dadogás.
Ez itt az ideges és mohó.
Ez itt a gonosz vagyok és parázna.
Ez itt a leköpdösött.
Ez itt a Károlyi kert.
Ez itt a gyanakvó.
Ez itt a siránkozó.
Ez itt a csonkig szítt cigaretta.
Ez itt a tündöklő lüktetés.
Ez itt az aranylábú fiúk.
Ez itt C. S. leomlott oltárfala.
Ez itt Párizs éjjel.
Ez az álarc és az álszakáll.
Az itt a szorongás fogsora.

Anna Ahmatova: Utolsó énekem

Nem hallgat senki már a dal szavára:
a megjósolt idő elérkezett.
Utolsó énekem, hallgass, te árva.
a föld kihűlt. Ne sajgasd szívemet.

Röptöd nem is rég fecskeként cikázott,
szelte a friss reggeli levegőt.
Most, éhes koldus, járod a világot
és ácsorogsz bezárt kapuk előtt.

Rab Zsuzsa fordítása

1916. január