2020. november 27., péntek

Báger Gusztáv: Magasság, mélység




Jézus nem absztrakció. 
Nem eszme, nem vallás: élet. 
Mélybe taszítja vétkeinket, 
s föntről a megváltást hozza el. 
Ő zúzza porrá a kőtáblákat, 
Hogy ne sajnáljuk magunktól a jót. 
Elhordozza helyettünk fájdalmainkat, 
hogy véglegessé tegye a megigazulást, 
egyetemessé a vér tisztító erejét, 
időtlenné a szabadságot, 
igazzá a megbánás emberét, 
örökkévalóvá a hitet. 
Csak ki nem kér, annak nem adatik, 
kinek megadatott, attól nem vehetik el. 

A táblák összetörnek — a Szó megmarad.

Báger Gusztáv: Poetica versus historica

 Ahogy a haszidizmus egy kis szobából 
kirepül a roppant hegyek magányába, 
hogy megtalálja önmagát, úgy a líra is: 
visszatér és mozgalmat alapít, 
friss szellemet pumpál az olvasók lelkébe. 

Az intuíció a költészet kulisszái mögött lobog, 
ahol a legfinomabb fűszerek, aromák és 
parfümök illata puskapor szagával keveredik. 
Nem tehet róla a Jó, hogy szeretnie kell 
a harcot, edződnie, fiatalodnia kell annak, 
ki birtokba akarja venni Őt. 

A történelem egyébként is véget ért, 
vagy a titkos kövek óceánjaként még 
meg sem született istenigazából, 
hogy működni kezdjen. Ám vannak szelídek is, 
akik csodákat látnak madarak magasában. 
Az ő imáikban fog világra jönni 
az igazi história — az elbeszélhetetlen.

2020. november 25., szerda

Gyurkovics Tibor: Veled




Veled veled veled 
ahogy a kenyeret 
szívében megeszi 
a szeretet. 

Villányi László: Közvetítők

                                        Sulyok Elemérnek 

Nem készült a rossz eljövetelére, nem volt hajlandó 
gyötrődni, mi lesz, ha nem csak ujjaiba költözik 
a fájdalom, nem túlozta el az átvirrasztott éjszakai 
órák, a reggeli és esti gyógyszerek jelentőségét. 
Ugyanakkor nem volt kétsége afelől, hogy nap mint 
nap kaphat üzenetet, attól is, aki erről mit se tud, 
folyton várakozott, ne érje váratlanul a találkozás, 
ha megérkezik, időben ismerje fel az angyal tekintetét.

Gyurkovics Tibor: Valaki sír…




Valaki sír az ablakon 
lefolyik a könnye 
ahogy kívülről hallgatom 
nem is tudom hogy könny-e? 

Vagy ez maga a lét vize 
magából az időből 
folyik elő s azt jelzi hogy 
nem kezdhetem elölről.

Villányi László: Egyetlen arc

                             Fernando Pessoának 

Éjnek évadján vagy fények mögé rejtőzve, 
járkálhat egyik életből a másikba, 
engedelmeskedve a félelemnek, követheti 
a költészet játékos parancsát, de reggelente 
csak saját haját moshatja meg, egyetlen 
arcot borotválhat, végtelen ideig 
csak ő várakozik a kórház folyosóján, 
míg szerelme szívébe fölvezetik a katétert. 

Gyurkovics Tibor: A májusi hold…




   A májusi hold mint a kobold 
   ragyog a fekete éjben 
   mutatja hogy az ablakok 
   közül nem menekülök én sem 

   csak bolyongok és ragyogok 
   fekete vitrinében 
   tüzet gyújtok és jelt adok 
   arról hogy valaha éltem.

Szabó Lőrinc: Mint még sohasem

Szeretnélek kibontani 
a hús ruhájából egészen, 
s meglesni, új gyönyörüségben, 
milyenek tested csontjai.  

Mert egész tested szeretem, 
és mind, ami építi kint s bent, 
szeretnék megismerni mindent, 
ami benned oly jó nekem.  

Szeretem a fogaidat 
s az ujjaidat, ízről-ízre, 
csókodban bujdosik az íze 
gerinced csigolyáinak.  

Két lábad futárként hozott, 
csuklóid forogtak, emeltek, 
bordáid kinálták a melled, 
mint az ölelést a karod,  

s ezek a csontok rám hajoltak, 
megszerettek és gyönyörű 
óráknak mindig drága, hű 
szolgái és dajkái voltak:  

hogyne szeretném hát, ami 
csak vagy, s mind, ami láthatatlan, 
ami a külső lét mögött van 
és már isteni rejtelem?  

Szeretnélek kibontani, 
s vigyázva összerakni ujra, 
aztán, ha van, lelkedbe bújva 
álmodni, mint még sohasem.

2020. november 22., vasárnap

József Attila: Mama




Már egy hete csak a mamára 
gondolok mindíg, meg-megállva. 
Nyikorgó kosárral ölében, 
ment a padlásra, ment serényen. 

Én még őszinte ember voltam, 
ordítottam, toporzékoltam. 
Hagyja a dagadt ruhát másra. 
Engem vigyen föl a padlásra. 

Csak ment és teregetett némán, 
nem szidott, nem is nézett énrám 
s a ruhák fényesen, suhogva, 
keringtek, szálltak a magosba. 

Nem nyafognék, de most már késő, 
most látom, milyen óriás ő – 
szürke haja lebben az égen, 
kékítőt old az ég vizében.  

(1934. október )

Takács Zsuzsa: Két szoba

Utána mentem. Duzzadt szájon, égő 
szemhéjon át kifordulva magamból, 
– ölelj át! – kértem – ahogy akarod 
úgy lesz, csak ne kelljen 
döntenem többé, mert tévedhetek újra 
és fájdalmat okozok neked 
anyám-apám-szerelmem, úgy lesz, 
ahogy mondod, ezentúl. 
Szégyeltem magam: mintha csiga 
mászna üveglapon előttük. 
– Majd szépítkezem, mielőtt jössz. 
S ha itt vagy, nem lesznek rossz 
gondolataim sem rólad, sem magamról.
Belesímulok vízszintes tenyeredbe, 
ígérem, nem megyek el többé, várok 
a küszöbön. Ha eljön az idő, 
te úgyis fölemelsz és beviszel, 
megfürdetsz vagy végigdöntesz az ágyon. 
Mintha nedves lepedőn feküdnék, 
vagy vérben, visszafojtott lélegzettel, 
hogy tedd arcomra szétfeszített, símogató 
ujjaidat, bocsáss meg, csak nem tudom, 
miért. Ne tégy le öledből engem, 
ne kelljen megállnom, inkább mosolyodban 
meghúzom magamat csöndesen, 
inkább egyedül a derengő ágyneműbe 
fulladva veled, mint a téli játszótéren, 
az elhasadt jégen, ahova 
ki szoktál vinni 
és otthagysz.

József Attila: Anyám












A bögrét két kezébe fogta, 
úgy estefelé egy vasárnap 
csöndesen elmosolyodott 
s ült egy kicsit a félhomályban – 

Kis lábaskában hazahozta 
kegyelmeséktől vacsoráját, 
lefeküdtünk és eltünődtem, 
hogy ők egész fazékkal esznek – 

Anyám volt, apró, korán meghalt, 
mert a mosónők korán halnak, 
a cipeléstől reszket lábuk 
és fejük fáj a vasalástól – 

S mert hegyvidéknek ott a szennyes! 
Idegnyugtató felhőjáték 
a gőz s levegőváltozásul 
a mosónőnek ott a padlás – 

Látom, megáll a vasalóval. 
Törékeny termetét a tőke 
megtörte, mindig keskenyebb lett – 
gondoljátok meg, proletárok – 

A mosástól kicsit meggörnyedt, 
én nem tudtam, hogy ifjú  asszony, 
álmában tiszta kötényt hordott, 
a postás olyankor köszönt néki –  

(1931. január 6.)

2020. november 21., szombat

Szabó Lőrinc: A miskolci „deszkatemplom”-ban




Sír kint az ég… Sír s anyját temeti 
a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… 
Férfi fáj benne s zokog a gyerek. 
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; 
de ha anyádtól búcsúzik a szív, 
úgy érzed, metszik a gyökereid… 
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. 
A föltétlen szeretet! S a tiéd: 
az nem az volt! S eszedbe sok teher: 
Ő hordta! s te mit vettél róla el? 
S öregedő sóvárgása feléd; 
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, 
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad 
a „deszkatemplom” duc-ege alatt – 
veszítve szeretünk csak igazán, 
döbbenten, mint most én, édesanyám, 
hogy üres a vég s mind hiú a gyász: 
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXXVIII.




Félek, atyám, – úgy sírnak a harangok! 
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… 
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tűkör, te vagy az árny is, a fény is. 

Félek, atyám, – megtörtem a szeretetben 
és éhes tengerekbe ejtem a kardot!… 
Ne félj, fiam, – megtartalak a szeretetben 
s az én karommal emeled égig azt a kardot. 

Mit ér az ember, mit ér a könny meg a bánat, 
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… 
Ne félj, fiam, – az a könny, az a kín, az a bánat 
téged tisztít kacagó mennyé a viharban!

Jakus Ágnes: Testben válaszolta meg









Fagyos téli nap volt. A nyitott sír körül álltunk, meleg pára gőzölgött a gallérok mögül, ahogy halkan elmondtuk: „hiszem a test feltámadását.” A testét… Megrökönyödve álltam. Hiszem én ezt? Erre a kérdésre választ kell adnom.  

Mit jelent testté lenni? Ha lélekben, fejben élem az életet, akkor nem élek igazán. Van-e akkor mit veszíteni? Van-e súlya az életemnek?  

Ha nincsen test, élet sincsen ezen a földön.  

Ha van test, akkor viszont halál is van.  

Már idén tavasszal meglegyintett a szele mindannyiunkat. Amikor a járvány elérte az országot, nagyot fordult velünk a világ: kiderült, mennyi láthatatlan ember valójában nélkülözhetetlen, saját biztosnak hitt helyünk pedig hirtelen elveszett, talán mert a veszélyeztettek közé sorolódtunk.  

Visszagondolva örülök, hogy akkor tarthattunk főpróbát. Meg kellett vívnunk az aggodalom, a pánik, a szembesülés, a rémület harcát. Lassan felfogtuk és megértettük: csak a mai nap a miénk. Hiába tervezgetünk, a járvány keresztülhúzhat bármit. Aztán kezdtünk lassan rákapni az ízére, milyen, amikor nem a tervezésnek-szervezésnek-újratervezésnek élünk, hanem egyszerűen csak: élünk.  

Megajándékozottak lettünk: saját földi jelenünkkel. A lelassulás felüdített, de idővel a zsigereinkben éreztük: az élet élni akar, tenni, pezsdülni, a keretek pedig nem mindig voltak elegendők ehhez. A fáradtság a munka után esik csak jól, a csend pedig akkor szólal meg, ha nem süket.  

Vártuk a végét. Nem is olyan rossz dolog az, hogy a dolgoknak van vége.  

Nem gondoltunk a jövőre – szándékosan nem. Akkor még csak sejteni lehetett, hogy az ősz nem hoz fellélegzést, a nagyobb járványhullám még hátravan. De akkor nem lehetett lélekben előreszaladni, ott volt szükség a lelkierőre, ahol a test van.  

Most viszont itt vagyunk.  

Halottak napjával kezdődött a november, ez a gyász hónapja. Nem lehetett feltartóztatni, elkerülni, mint ahogy a halált sem lehet. Most újra zsigereinkben érezzük, hogy elveszíthetünk lehetőségeket, munkát, találkozást, örömöt, a nagycsaládos ünnepet is – de a legrosszabb, hogy a szeretteinket vagy a saját életünket is.  

Ködként gomolyog körülöttünk, ami éltet. A saját lélegzetünket hallgatjuk a ránk boruló csöndben. Élünk. Élünk?  

„ Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.”  

A halál eddig is közel volt hozzánk – csak éppen egy világjárvány kellett, hogy ráébredjünk erre. Benne lenni, megállni, mély levegőt venni, bízni, keresni a tágasságot nemcsak ezen kívül, hanem idebent – lehetőség. Kézbe venni, olvasni, ízlelni Isten szavát, amelynek nem akadály néhány ezer év távolság. Kézbe venni, ízlelni a kenyeret, Krisztus testét – lehetőség, úgy, ahogy még soha. Nem puszta átmenet ez, ide érdemes visszatérni, ez az élet.  

Beletekinthetünk a valóságba: mindannyian meghalunk, ezzel együtt legvégső sorban nem a halálnak vagyunk kiszolgáltatva, hanem Istennek. Mindezt addig nem éljük át igazán, amíg nem a saját bőrünkön tapasztaljuk, amíg nem érezzük testünk korlátait.  

Ezt a szorongató helyzetet nem vágyjuk, de tény, hogy sújt minket – adatik, és megmutatja a kegyelmi időt. Isten szeretetében adatott meg, amely magában foglal és meghalad minden tragédiát. Egy nap mindez láthatóvá válik. Az emberré lett Isten eljött értünk ebbe a megtört világba. Egyszer Ő fog minden betegségből meggyógyítani, és minden könnyet letörölni az arcunkról. 

Ami történik körülöttünk, még a hiányokon és korlátokon keresztül is megmutatja valódi szükségleteinket – azt, amire teremtettünk. Testben élünk, szükségünk van a testi jelenlétre. Most távolságot kell tartani, valaki mégis kell, hogy bekösse az infúziót, enni-inni adjon, kinyissa az ablakot, szóljon egy jó szót, imádkozzon értünk. Távolságot kell tartani saját aggodalmainktól, de szomjazunk is a reményre. Szükségünk van egymásra. Szükségünk van Istenre.

Halottak napjával kezdődött a november. Advent első vasárnapjával ér véget. A gyász elvezet a várakozáshoz. Arra, akiért sóvárog a szívünk. Aki értünk sóvárog. Féltő szeretete fog körbe betegágyastul, védőruhástul, gyászunkban, félelmünkben.   

Nem így szoktunk közeledni hozzá, megszoktuk, hogy felöltözzük a jóságot, a szépséget, a hitet. De most vágyott önmagunk helyett valódi önmagunkat adhatjuk neki: fáradtan, nyúzottan, elcsigázva.   

Ahogy elérkezik az advent, a várakozás elkülönített – szent – ideje, idő az elkülönített tér mellé, sok minden lefoszlik majd rólunk. Elveszítjük díszeinket, illúzióinkat és álmainkat, és ha a kegyelem kísér, koldusként érkezünk meg a betlehemi jászolhoz. De így tudunk csak letérdelni, és élhetjük át az el- és befogadást, a szívünket pedig megnyitni a kisded előtt. Erre van szükségünk. 

Rá van szükségünk.  Rá, aki megszületett, hogy értünk haljon meg ereje teljében. Krisztus fuldokolva halt meg a kereszten, sebezhetőségben vitte végbe megváltásunkat. Az ő halála nem volt értelmetlen – minden szenvedés ebbe foglaltatik bele.  

 „…akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”     

Most kell átélnünk, mert most átélhetjük: Isten szeret minket, és előttünk jár életben, halálban, feltámadásban. Mit jelent szeretni? Ki is az az Isten, akivel néha igazian, néha vallásos maszkban kapcsolódunk? Kapcsolatban lehetünk Istennel most is. Megvallhatjuk magunkat, a bűnbánatunkat, a hitünket. Azt, amik valójában vagyunk, ha éppen félünk, akkor azt. A valóság beismerése az első lépés Isten felé, akinek a közelségében észrevétlen változunk.   

Itt és most leszámolhatunk hazugságokkal, tetteinket szavainkhoz hangolhatjuk, szavainkat valódi érzéseinkhez. Nem kell valami újat produkálnunk, csak együttműködhetünk Isten Szentlelkével, hogy végre levegőhöz jusson és láthatóvá váljon az új ember. A naptár előtt állva már nem csak a gyász juthat eszünkbe, hanem ezt is láthatjuk a szóban: november. Vigasztalásunk örömre fordul.     

Vajon el lehet-e raktározni a hitet jobb napokra? Nem tudom, de az biztos, hogy a ma megélt hit formál minket. Más emberek leszünk napról napra, közeledünk az Istenhez. Így már másként éljük meg a próbatételt is, ha az elkövetkezik, ráadásul nem leszünk benne egyedül. Isten közel jön hozzánk. Kiárasztja ránk a kegyelmét ott és akkor. Erre nincs ráhatásunk előre, az életünket azonban ma átadhatjuk Istennek. A kezébe engedhetjük magunkat.  

Az Istennel való kapcsolat mindig is az életet munkálta. Egészségtől és betegségtől függetlenül. Nem tudjuk, meddig tart ez a kiszolgáltatottság. Nem tudjuk, meddig tart az élet. De az Élet örök és megtart bennünket.     

Elmenekülhetnénk ebből a helyzetből, de ne tegyük. A hit kérdését csak testben válaszolhatjuk meg, ahogy feltámadásunk kérdését Krisztus is testben válaszolta meg.  

Hiszem a test feltámadását. Ha nem hiszem, nincs értelme a kereszténységnek.  

Az élet ura számon tartja a szenvedőt. Az, aki feltámaszt, a halálnál is nagyobb úr.

Forrás: parokia.hu

2020. november 18., szerda

József Attila: Talán eltünök hirtelen…




Talán eltünök hirtelen, 
akár az erdőben a vadnyom. 
Elpazaroltam mindenem, 
amiről számot kéne adnom. 

Már bimbós gyermek-testemet 
szem-maró füstön száritottam. 
Bánat szedi szét eszemet, 
ha megtudom, mire jutottam. 

Korán vájta belém fogát 
a vágy, mely idegenbe tévedt. 
Most rezge megbánás fog át: 
várhattam volna még tiz évet. 

Dacból se fogtam föl soha 
értelmét az anyai szónak. 
Majd árva lettem, mostoha 
s kiröhögtem az oktatómat. 

Ifjuságom, e zöld vadont 
szabadnak hittem és öröknek 
és most könnyezve hallgatom, 
a száraz ágak hogy zörögnek.