2021. október 20., szerda

Zelk Zoltán: Zuzmara



Mikor az első zuzmara 
megül a rózsafákon, 
töpreng az ember, mit tegyen, 
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.     

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni, 
az ész végülis megadja magát, 
ha majd a szív nem s nem akar feledni.     

Mert zuzmara a rózsafán, 
mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. - 
A nyári tücsökcirpelés 
most ér a csillagokba.

Keresztury Dezső: Lábadozó

1

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e  
a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől  
az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg  
peng...Izlelted-e a hó csipke-pelyheit 
szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen  
seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?  
Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján  
láttál-e röpködő fényt hullni bútorok  
elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág  
tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz  
havas mezők közt, úttalan uton a nyár  
termését őrző présházak felé: meleg  
tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort  
izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,  
gazdag s magával azonos, mint egy virág?   

2   

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható  
elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:  
másként e kopár fény sem élő, sem halott  
magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy  
s havas táj dermed benned is, nem mozduló  
élet egyhangu síkja, úttalan világ, 
melynek áttetsző, hályogos ködös egén  
sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit  
a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint  
lassúdva járó szivemet az elmúlás  
sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.  
A mozdulatlan éj ölén a képzelet  
szurdokba bukva csak a szűkülő teret  
érzi - vergődik bár s szorong, halkulva fáj  
szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.   

3   

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék  
libegnek válladon: érzem, hajamra is 
rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,  
a hó megrokkan: könnye csorduló patak:  
az áttelelt rügyek fakadnak: újuló  
szivemmel érzem: újítja magát ideg,  
velő, sejt bennem is. Mivégre? Még  
tovább kell türve próbálnunk az éveket,  
miket túlélni s új sebekre élni túl  
sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,  
madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,  
vágy s helytállás guzsában is olyan futás  
körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-  
ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: - 
és elaludni könnyü karjaid között.   

2021. október 18., hétfő

Heltai Jenő: Ősz










Nyomon kisér az éjszakában 
Valami halk, sejtelmes ének. 
A csöndességben az öreg fák 
Egymásnak titkokat mesélnek. 

Szelíden egymáshoz simúlnak 
A mesemondó, karcsú ágak 
És mintha mindnek lelke volna, 
Suttognak, sírnak, muzsikálnak. 

Majd elhallgatnak. Bántja őket 
Az őszi éjjel szörnyű csendje 
S reszketve, félve összebújnak, 
Mintha a lelkük dideregne. 

A szél suhogva vág közéjük, 
A sok levél sóhajtva rezdül – 
A hervadás fehér tündére 
Most megy az éjszakán keresztül.   

Rakovszky Zsuzsa: Megjöttek

Mióta csak az eszemet tudom, 
őket vártuk! Örökké 
rájuk gondoltunk, amikor ezek 
bezáratták az összes templomunkat, 
a magisztrátusból elmozdították 
a mieinket: józan életű, 
tisztes polgárokat, és részeges, 
tanulatlan csizmadiákat és 
cserzővargákat tettek a helyükre, 
mikor kiöntették velünk a teljes évi 
bortermésünket, valamilyen új, 
eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet 
alig két napja hoztak a tanácsban! 
Amikor kémeik hiúz szemmel figyelték, 
ha felkerestük egymást otthonunkban, 
nem titkos istentiszteletre jött-e össze
az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett 
gyanús látogatója idegen városokból, 
s vajon az új vagy a régi naptár szerint 
tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt… 
Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben 
volt valami erő: ahogy egymásra néztünk – 
némán, mert a falnak is füle volt –, 
szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik: 
rájuk, akik ott valahol 
a messzeségben, szélben és sötétben, 
idegen városok alatt, 
folyón átúsztatva, hágókon át, 
legördülő sziklák és síkos vízmosások 
veszélyes útjain hozzák felénk 
fényes kardjukat, mellyel majd kivívják 
– mert egy napon kivívják biztosan! – 
az igazság ügyét, a mi ügyünket! 
És most itt vannak. Végre! 
Éljenzés, és sírásba belefáradt 
szemünk örömkönnye fogadta őket! 
Harangzúgás a visszafoglalt templomokban, 
virágeső az utcán. Életünk 
legszebbik napja volt ez! 
Ahogy a városkapun át 
belovagoltak, elgyötört szívünk 
csaknem kiugrott örömében. 
S munkához látni nem is késlekedtek! 
Kipiszkálták nyomorúságos 
rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták 
a részeges és korrupt magisztrátus 
összes tagját (kivéve azt a párat,
akik még idejében megneszelték 
a változást, és titokban, követek útján 
jó kapcsolatot ápoltak velük, 
vagy lakomára invitálták 
pár főemberüket, míg a közkatonák 
házról házra jártak, és a lisztesdobozba, 
párnacihába rejtett 
arany után kutattak, vagy a sovány baromfit 
fogdosták össze a külvárosokban). 
Lusta, cifrálkodó 
asszonyaikat megerőszakolták 
(meg néha a miénket is – olyankor 
kioldalogtunk a szobából, 
vagy égő arccal félrenéztünk). 
Most a mi őreink járkálnak éjjelente, 
figyelve éberen, hogy ha öten-hatan 
összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, 
mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint 
tartják meg a húsvétot s a karácsonyt. 
Sötét hajnalokon a városkapunál 
mi túrjuk fel a szénásszekeret 
a nagykabátba burkolt csecsemőért, 
akit keresztelni visznek titokban 
az erdei kápolnába, ahol 
valami száműzött papjuk misézik. 
Most ők köszönnek mélyen meghajolva, 
a bátrabbja komor arccal, a gyávák 
alázatos mosolygással, miközben 
mi látjuk az ő szemükben, amit 
ők láthattak korábban a miénkben: 
a meghunyászkodással leplezett 
gyűlöletet, igen, de nemcsak azt, 
hanem – és ez a szörnyű! – 
valami fényes, győztes csillogást is, 
a vesztes diadalmas örömét, 
akinek a világ most hirtelen 
egyszerű lett: fehér és fekete, 
a boldog bizonyosságot, hogy Isten 
mellettük áll, hogy az ő ügyüket 
karolja fel, hogy náluk az igazság, 
amely mindig az áldozatoké – 
mivel fordult a kocka …és hogy jaj, jaj nekünk!   

2021. október 17., vasárnap

Shane Kimbrough: Good Night Budapest!


Budapest éjjel


Fotó: Shane Kimbrough 
NASA  űrfelvétel

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.
Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

Bartalos Mária: Fény




...átcikázott arcodon a fehér fény... 
játszadozott száddal majd szemedhez ért 
...ezüstösen verte vissza pupillád... 
a szerető lelked tiszta mosolyát...   

Fodor Ákos

A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság. 
A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság. 
A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság. 
A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság. 
A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság.  
A határtalanság: erő. A határoltság: hatalom.  
A hatalom kézzelfogható és múlandó, az erő megfoghatatlan és örök.

Szabolcsi Erzsébet: Gyertyák




    És könnyek újra. 
    Mert van még miért sírni 
    gyertyás éjeken.

2021. október 15., péntek

Illyés Gyula: Szerelem




Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam 
szerelmedbe és úgy sodortatom magam. 
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten 
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.     

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és 
aki köré a bor egy régi nyárt igéz, 
nem állanék meg, ha tekintetemtől e 
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.     

Járok habok gyanánt futó finom havon, 
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom 
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, 
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban 
Nem követtek semmi elvet, 
Az erősebb a gyengétől 
Amit elvehetett, elvett. 

Most nem úgy van. A világot 
Értekezlet igazgatja: 
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
 Összeűl és - helybehagyja.  

(1877 után.)

Tóth Árpád: Megváltozik...




Megváltozik szép lassan a világ, 
Szelíden, halkan elsötétül, 
Maholnap semmi se marad, 
Sok színéből, bolond tüzébül.     

Nem vonz már semmi messzeség, 
Nem szédít semminő magasság...     

Nem akarnak sírni a szemeim...

Áprily Lajos: Apámra gondolok

Kövön ülök az esti hűsre várva, 
a nyúló árnyékot figyelgetem. 
Visszagondolok rég-halott apámra, 
kinek korához már közeledem.   

Így ült, talán az árnyékot figyelve, 
a városvégen, korhadó padon. 
Megcsillapodva, sorssal nem perelve 
el-eltűnődött múlton, holtakon.     

Csodálkozott - mert nyolcvan volt az éve - 
az aggastyánná őszült gyermeken. 
És néha úgy nézett a messzeségbe, 
mint aki túlnéz már az életen.

Marina Cvetajeva: Egy az utunk

Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,
fegyveres őr. A sorsod egy velem.
Egy az utunk a pusztaságban,
a puszta semmiben.

Tudod: már rég megcsendesedtem,
szememben sem látod a vad tüzet.
Csak addig a fenyőig oldj el engem!
Csak addig - nélküled!

Rab Zsuzsa fordítása

Szabó Katalin: Az igazán fontos emberek




      Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak..., elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan, a legjobb időben érkezett biztatást.     

      Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg, vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek más csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már.     

      Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert már senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk.     

      De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm!     

De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.