József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)

Az én szívem sokat csatangolt, 

de most már okul és tanul. 

Aki halandó, csak halandót 

szerethet halhatatlanul.

Jónás Tamás: Apokrif

Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. 

Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, 

úri hűségéről tanúskodó kincset 

hagyott maga után: rá való reményünk. 

Nyarakat felszívó hideg falainkat 

okos kutyaként őrzi ugató hiánya, 

és távolmaradása sincsen hiába: 

új reményeket szül, más bölcsőket ringat.  

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, 

ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, 

ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket 

tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. 

Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. 

Feloldódott vízben, levegőben, földben. 

Lángoló testünk tüze nem fog rajta, 

lángok közt hamvadunk egyre többen.  

Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. 

Templomaink füstjét soha nem szagolja. 

Porral telítődő lábnyomaink csendje 

nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. 

Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. 

Útra küldött minket, nem hazudott semmit. 

Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. 

S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.  

Márai Sándor: Luminal

Ez már a csend. A szív jár még, dadog.; 

Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. 

A szív, e lomha nehezék, levontat. 

Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat? 

Lebuksz a századokba, hamarabb 

Mint álma kötélhágcsóján a rab. 

Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény. 

Neved felitta a sár és a fény. 

Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves 

Fehér karja a vak sötétben repdes. 

Agyad lehúz, mint a hullát a kő, 

A földnél mélyebb ez a temető. 

S mint múmiát az évezred magánya, 

Begöngyöl az álom vak mosolyába, 

Már mosolyogsz te is. Ez az egész? 

Semminél is alig több zizzenés, 

Míg felkáprázik e marék világ itt… 

(Ez már csak egy ideg, ami világít.)  

Gazdag Erzsi: Ifjúság, te vagy a csillagunk

       

Október 23. emlékére 

Mondd, meddig él, ki soká élhet? 

Pár évtized az élete. 

Tesz-vesz, nyüglődik, forgolódik 

S lejár, mint óra kereke. 

Hallgass, te szent, tüzes igékre! 

Fejed felett a csillagok. 

Itt börtönödnek bársony éje. 

Lámpásod odafent ragyog.. 

Lámpásod: e szó Szabadság! 

S ez a szó a te csillagod, 

Verembe lépsz, sírod gödrébe, 

Ha lámpásodat elhagyod. 

Ó szabadság! Teérted halni! 

Ha élni nem lehet veled! 

Hagyd börtönöd, s szaladj az égre! 

S örökké tart majd életed. 

Ez volt a hited, a szent, a nagy eszme, 

Te sokat vádolt ifjúság.

Ezért nyílott ki meleg véred, 

Mint frissen bomló rózsaág. 

Fent lobogsz már a csillagokban 

S örök fényeddel üzened: 

Örökké él a hősök népe, 

Örökké él majd nemzeted. 

Faludy György: 1956 Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton. 

Az elsőn állt egy szőke kapitány. 

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben, 

kezében cekker. Görbén sántikál. 

A tankokat nem látja és nem hallja, 

de a kapitány jelt ad megállásra, 

mert elgázolnák. Aztán figyeli 

az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne: 

„ Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel.” 

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel 

és eltűnik balról egy kapuban. 

Az oroszok nagyon türelmesek. 

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul. 

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik 

a háztömböt, honnét a néni jött.  

Zelk Zoltán: Micsoda madár

Jaj, a szelek drótsövénye 

szét ne szedje már, 

földet érjen, megpihenjen 

ez a zöld madár. 

Előbb ágra száll, 

aztán gyöpre száll, 

zöld erdőben, zöld mezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

fűhegyen megáll. 

Idegen a táj, 

tovább menne már, 

véres még a bóbitája, 

tolla csupa sár. 

Ne menj el, madár, 

kilobban a nyár, 

sárga pernye hull a fákról, 

füstöl a határ. 

Nem megy a madár, 

marad a madár, 

sűrű eső lesz a rácsa, 

ketrece a táj. 

Holnap őszre vál, 

aztán télre jár, 

fehér fák közt, hómezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

dér gyöngyén megáll.  

Eörsi István: Ha én mondok

Ha lefekszem 

én fekszem le 

én kelek fel 

ha felkelek 

Saját kezemet 

nyújtom kézfogásra 

a saját számmal 

nevetek 

Ha hajlongnék hát 

én nem hajlok 

én gyilkolnék 

ha kést fenek 

Ha ént mondok 

azt én mondom 

én megyek el 

ha elmegyek.  

Bob Gass: Nekünk tulajdonított igazság

" De nem egyedül érte van megírva, hogy »beszámította neki igazságul«, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja... ” 

(Róma 4:23–24) 

Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent a nekünk beszámított igazság, gondolj az egyik számláról a másikra történő pénzátutalásra. Ez egy mindennapos banki tranzakció.  

Képzeld el, hogy teljesen le vagy rongyolódva, és nem tudod fizetni az adósságaidat. Ekkor egy elképesztő kegyelmi cselekedettel valaki átvállalja az összes tartozásodat, és egyúttal akkora összeget utal a számládra, hogy soha többé nem kell dolgoznod.  

Ez történt a kereszten, amikor Isten minden bűnödet Krisztus számlájára írta, és az ő minden igazságát beszámította a te számládon.  

Észbontó, igaz? Tiltakoznál ellene így: „Nem engedhetem, hogy az összes adósságot egyedül fizesd ki, ezért igyekszem bebizonyítani, hogy méltó vagyok kegyelmedre!”? Ezt akkor tesszük, amikor „hozzáadjuk” jó cselekedeteinket Krisztus elvégzett munkájához.  

Az üdvösség olyan, mint az egészséges élelmiszer: „mesterségesen előállított adalékanyagot nem tartalmaz”. Pál azt írta, hogy Isten „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Korinthus 5:21). Ahogy Isten „bűnné tette” Jézust, aki soha nem vétkezett; téged, aki soha nem lehetsz eléggé igaz, „igazzá tett”, és ekként tekint rád.  

„ De hatalmas bűntudatot érzek, amikor vétkezem” – mondod. Kell is, hogy érezd! De amikor Krisztus elvette minden bűnödet, elvette minden büntetésedet és kárhoztatásodat is.  

A mardosó lelkiismeret egy belső konfliktus. Újjászületett lelked figyelmeztet, hogy nem engedhetsz a bűnnek; te már nem ez vagy! Miért intézte Isten így? Mert minden igazság, amelyet elérhetnénk, messze elmarad attól, amit ő igényel.  

Örülj, mert Isten Krisztus igazságába öltöztetve lát téged, ezért mindig szeret és elfogad.

Forrás: www.maiige.hu

Csomós Mariann: Az én csendem

Az én csendem nem szürke némaság, 

Nem feszül bezárt falak közé, 

Fölösleges szó pora nem lepi útját, 

Szabadon, hallhatóan száll fölé.     

Az én csendem szélfútta hárfadal, 

Hegyek visszhangja, nádi beszédek, 

Tücskök hegedűje, égtájak harsonája, 

Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.     

Az én csendem nem szótlan, nem kopár, 

Nem bújik a hallgatás ölébe, 

Napfényen és holdsugáron jár, 

Ott van az őszi hajnalok ködében.     

Az én csendem madarak kórusa, 

Ég és föld viharban csattanó csókja, 

Vizek parttól-partig locsogása, 

Ezer virág hallgatag bókja.

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara 

megül a rózsafákon, 

töpreng az ember, mit tegyen, 

hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.     

De tudja, fájni fog soká,

mert büntetlenül nem lehet szeretni, 

az ész végülis megadja magát, 

ha majd a szív nem s nem akar feledni.     

Mert zuzmara a rózsafán, 

mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. - 

A nyári tücsökcirpelés 

most ér a csillagokba.

Keresztury Dezső: Lábadozó

1

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e  

a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől  

az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg  

peng...Izlelted-e a hó csipke-pelyheit 

szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen  

seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?  

Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján  

láttál-e röpködő fényt hullni bútorok  

elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág  

tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz  

havas mezők közt, úttalan uton a nyár  

termését őrző présházak felé: meleg  

tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort  

izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,  

gazdag s magával azonos, mint egy virág?   

2   

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható  

elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:  

másként e kopár fény sem élő, sem halott  

magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy  

s havas táj dermed benned is, nem mozduló  

élet egyhangu síkja, úttalan világ, 

melynek áttetsző, hályogos ködös egén  

sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit  

a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint  

lassúdva járó szivemet az elmúlás  

sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.  

A mozdulatlan éj ölén a képzelet  

szurdokba bukva csak a szűkülő teret  

érzi - vergődik bár s szorong, halkulva fáj  

szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.   

3   

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék  

libegnek válladon: érzem, hajamra is 

rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,  

a hó megrokkan: könnye csorduló patak:  

az áttelelt rügyek fakadnak: újuló  

szivemmel érzem: újítja magát ideg,  

velő, sejt bennem is. Mivégre? Még  

tovább kell türve próbálnunk az éveket,  

miket túlélni s új sebekre élni túl  

sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,  

madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,  

vágy s helytállás guzsában is olyan futás  

körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-  

ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: - 

és elaludni könnyü karjaid között.   

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kisér az éjszakában 

Valami halk, sejtelmes ének. 

A csöndességben az öreg fák 

Egymásnak titkokat mesélnek. 

Szelíden egymáshoz simúlnak 

A mesemondó, karcsú ágak 

És mintha mindnek lelke volna, 

Suttognak, sírnak, muzsikálnak. 

Majd elhallgatnak. Bántja őket 

Az őszi éjjel szörnyű csendje 

S reszketve, félve összebújnak, 

Mintha a lelkük dideregne. 

A szél suhogva vág közéjük, 

A sok levél sóhajtva rezdül – 

A hervadás fehér tündére 

Most megy az éjszakán keresztül.   

Rakovszky Zsuzsa: Megjöttek

Mióta csak az eszemet tudom, 

őket vártuk! Örökké 

rájuk gondoltunk, amikor ezek 

bezáratták az összes templomunkat, 

a magisztrátusból elmozdították 

a mieinket: józan életű, 

tisztes polgárokat, és részeges, 

tanulatlan csizmadiákat és 

cserzővargákat tettek a helyükre, 

mikor kiöntették velünk a teljes évi 

bortermésünket, valamilyen új, 

eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet 

alig két napja hoztak a tanácsban! 

Amikor kémeik hiúz szemmel figyelték, 

ha felkerestük egymást otthonunkban, 

nem titkos istentiszteletre jött-e össze

az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett 

gyanús látogatója idegen városokból, 

s vajon az új vagy a régi naptár szerint 

tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt… 

Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben 

volt valami erő: ahogy egymásra néztünk – 

némán, mert a falnak is füle volt –, 

szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik: 

rájuk, akik ott valahol 

a messzeségben, szélben és sötétben, 

idegen városok alatt, 

folyón átúsztatva, hágókon át, 

legördülő sziklák és síkos vízmosások 

veszélyes útjain hozzák felénk 

fényes kardjukat, mellyel majd kivívják 

– mert egy napon kivívják biztosan! – 

az igazság ügyét, a mi ügyünket! 

És most itt vannak. Végre! 

Éljenzés, és sírásba belefáradt 

szemünk örömkönnye fogadta őket! 

Harangzúgás a visszafoglalt templomokban, 

virágeső az utcán. Életünk 

legszebbik napja volt ez! 

Ahogy a városkapun át 

belovagoltak, elgyötört szívünk 

csaknem kiugrott örömében. 

S munkához látni nem is késlekedtek! 

Kipiszkálták nyomorúságos 

rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták 

a részeges és korrupt magisztrátus 

összes tagját (kivéve azt a párat,

akik még idejében megneszelték 

a változást, és titokban, követek útján 

jó kapcsolatot ápoltak velük, 

vagy lakomára invitálták 

pár főemberüket, míg a közkatonák 

házról házra jártak, és a lisztesdobozba, 

párnacihába rejtett 

arany után kutattak, vagy a sovány baromfit 

fogdosták össze a külvárosokban). 

Lusta, cifrálkodó 

asszonyaikat megerőszakolták 

(meg néha a miénket is – olyankor 

kioldalogtunk a szobából, 

vagy égő arccal félrenéztünk). 

Most a mi őreink járkálnak éjjelente, 

figyelve éberen, hogy ha öten-hatan 

összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, 

mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint 

tartják meg a húsvétot s a karácsonyt. 

Sötét hajnalokon a városkapunál 

mi túrjuk fel a szénásszekeret 

a nagykabátba burkolt csecsemőért, 

akit keresztelni visznek titokban 

az erdei kápolnába, ahol 

valami száműzött papjuk misézik. 

Most ők köszönnek mélyen meghajolva, 

a bátrabbja komor arccal, a gyávák 

alázatos mosolygással, miközben 

mi látjuk az ő szemükben, amit 

ők láthattak korábban a miénkben: 

a meghunyászkodással leplezett 

gyűlöletet, igen, de nemcsak azt, 

hanem – és ez a szörnyű! – 

valami fényes, győztes csillogást is, 

a vesztes diadalmas örömét, 

akinek a világ most hirtelen 

egyszerű lett: fehér és fekete, 

a boldog bizonyosságot, hogy Isten 

mellettük áll, hogy az ő ügyüket 

karolja fel, hogy náluk az igazság, 

amely mindig az áldozatoké – 

mivel fordult a kocka …és hogy jaj, jaj nekünk!   

Shane Kimbrough: Good Night Budapest!

Budapest éjjel

Fotó: Shane Kimbrough 

NASA  űrfelvétel

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.

Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.