Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok. 

Ott ily regényes dolgok nem történnek. 

A társaságnak úri tagjai 

Szekérre ültek és azon menének. 

Szekéren mentek, de ökörszekéren. 

Két pár ökör tevé a fogatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Világos éj volt. A hold fenn vala; 

Halványan járt a megszakadt felhőkben, 

Miként a bús hölgy, aki férjinek 

Sírhalmát keresi a temetőben. 

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön. 

S vett a füvektől édes illatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

A társaságban én is ott valék, 

S valék szomszédja épen Erzsikének, 

A társaságnak többi tagjai 

Beszélgetének s énekelgetének. 

Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: 

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. 

"A csillag vissza fog vezetni majd 

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket." 

S választottunk magunknak csillagot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között

Biblia

" Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban."

Róma 8.38-39

Podmaniczky Szilárd: Szerelmes vers

Az elég öreg halak 

Egy pillanattal korábban megérzik 

Ha oxigénben szegényebb területre értek 

Ha nincs tápanyag azon a környéken 

Vagy ha háló közelít feléjük.  

A növények érzelmei ennél sokkal kifinomultabbak 

Mert egy helyben állva van idejük a részletes elemzésre. 

A legszebb gondolataik abból az élményből fakadnak 

Hogy ők az egyetlen kapcsolat ég és föld között 

Ők képesek az univerzumból áradó energiát 

Életük fejlődésére fordítani.  

Az ember látja ezt 

És úgy oldódik föl csodálatukban 

Mint egy kanál cukor 

A halak hátán hullámzó vízben.   

Markó Béla: Szánalom

Sáros ruhában ül az élelmiszerbolt előtt 

a lépcső alján, mint egy hatalmas, 

lassan morzsolódó homokkődarab, 

és amikor meglát, már messziről kiáltja: 

– Na, holnap elvisznek engem! – 

Olyan ez, mint valami népdal. 

– Hova? – kérdem meglepetten Annától, 

mármint a sokszor versbe foglalt 

hajléktalan asszonytól. 

– Hát a szanatóriumba – mondja, majd 

hozzáteszi: – valahova Nagyvárad mellé. 

Már nem bírtam, én kértem, 

hogy vigyenek el. Az egy bolondokháza. 

Ugye bolondokháza? – néz rám 

valószerűtlenül kék szemével. 

Egyedül a szeme nem piszkos: 

– Már voltam ott. Azok bolondok, igaz-e? 

– Bolondok mindenütt vannak – vigasztalom 

esetlenül. – Igen, csakhogy az bolondokháza. 

De legalább jó volt az étel. Nagyon jó. 

Maguk hogy vannak? A fia hazajött-e? 

– Még nem. Csak a jövő héten. 

– A felesége jól van? – Jól, persze. 

– Rég nem láttam. Mondja meg neki, 

hogy még találkozunk. Vagy az is lehet – 

megáll egy pillanatra –, hogy 

nem találkozunk. – Megmondom. 

Vigyázzon magára! – búcsúzkodom. 

Másnap aztán már tényleg 

nincsen ott. Szinte hiányzik. 

Néhány perc szánalommal ismét 

kevesebb. Nem tolakszik be 

a helyére semmi. Csak az üresség.

Bee Gees: I Started a Joke

I Started a Joke

I started a joke, 

Which started the whole world crying. 

But I didn't see, oh no 

That the joke was on me 

Oh no.   

I started to cry, 

Which started the whole world laughing. 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes. 

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.  

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes.

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.   

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was one me. 

Oh no, that the joke was on me.

Takács Zsuzsa: Vonatút

Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij 

a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel 

és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút, 

csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét 

a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty 

szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk 

a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott, 

romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja 

elé, amikor a gróf legénykori kicsapongásainak 

naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja 

mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk 

szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem 

teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre. 

Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem 

ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve 

egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz 

ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon 

behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya-

udvaron egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –

Takács Zsuzsa: Panasz

Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan
fába. Hüvelykünk tenyerünk alá-
fordul, vállköpenyünk  beszakad, az álló-
munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk
– mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
Szolgánkat a testet nagyon szerettük.
Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
és szemeink sírtak az örömtől látva
az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.

Ladányi Mihály: Nem tudom

Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik 

vagy csak ágyam magányáról beszéljek 

Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban 

vagy az éhséget a szerelemre 

Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt 

hogy meg ne sértsem ezt az ágat 

ami átnőtt a keserű vadbozóton     

Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik 

Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet 

ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt 

levélereiben a remegéssel 

vagy csak illúziókkal etessem őket

mint önmagam most amikor reád csodálkozom 

és azt gondolom hogy amit eddig éltem 

csak piszkozata volt annak ami jön     

Bármiről beszélek végül is ugyanaz keríti be érzelmeinket 

Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón

ha ők szeretik egymást én legyintek 

Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon 

összefekszik őszi kétségeinkkel 

És én nem tudom többé miről beszéljek 

szemed színéről-e vagy éhségemről utánad 

vagy arról a sötét huzatos folyosóról 

amin csak vonul mint a vak 

tapogatózva és fényt kergetve az ember.

Guillaume Apollinaire: Annie

Texasi partvidéken Mobile s Galveston közt található 

Egy nagy kert csupa rózsa benne 

Közepén villa látható 

Mintha maga is rózsa lenne    

Egy nőt a rózsakertben egyedül 

Sétálni gyakran láthatok 

S hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok 

Egymásra nézünk   

Mivelhogy mennonita ez a nő 

Gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit 

Kabátomról is kettő hiányzik 

Kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő      

Kálnoky László fordítása

Margaret Atwood: Sejt

Gondolj bele. El kell 

ismerned, hogy a rákos sejt gyönyörű. 

Ha virág lenne, azt mondanád, milyen szép,  

a mályvaszín közepével és a rózsaszín szirmaival,  

vagy mintha egy retro sci-fi magazin 

borítója lenne, milyen különös, 

mint egy jól sikerült földönkívüli; 

csupa lila szem, kocsonyás csáp 

és tüske, vagy kopoltyúk lennének, 

kúszik a szemcsés, marsbéli porban, 

amely vörös, akár belülről a test,  

mígnem lágy falai 

kitágulnak és felszakadnak, a spórák 

szétszóródnak, gyökeret eresztve, akár a pénz, 

sodródva, mint a fikció vagy a miazma, ki-be járnak az ember 

agyán, buzgón beágyazzák magukat. A labortechnikus  

azt mondja, ez a sejt elfelejtette, 

hogyan kell elpusztulni. De minek 

emlékezni? Csak még több amnéziát 

akar. Hosszabb életet és nagyobb bőséget. Többet 

elvenni. Többet elnyelni. Szaporodni. Mindezt 

örökké csinálni. Nem ismeretlen 

vágyak. Nézz tükörbe.  

Bordás Máté fordítása

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.  

Ez az én két vén szemem 

Habár sok szépet látott, 

Mosolygós öregúrként 

Nem látja a világot.

  

Nem fogok bocsánattal, 

Víg arccal tündökölni 

S fiatal vétkek fölött 

Pálcát tréfásan törni.  

Emlékezni se fogok 

Kedvesen zsörtölődve, 

Ősz hajjal, piros arccal 

A régi jó időkre.  

Heves, ál ifjusággal, 

Óh, ezerszer jaj nékem, 

Megöltem jövő magam, 

Az én szép öregségem.  

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.

Ároni áldás

" Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!  Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!  Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

(4 Mózes 6, 24-26)

*

Áldjon meg téged az Úr

Szabó Magda: Program

Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, 

ami szertehullt, odalett! 

Ne sírj, majd sírnak helyettünk az 

érzékeny fellegek. 

Kemény légy, mint a jogtalanság, 

vágj, mint a sás, 

ne sírj! Kisérjen, mint az eb, 

a hallgatás. 

Úgy hallgass, mint aki szerelmes, 

részegen, józanul, 

úgy hallgass, mint aki utódra vágyik 

s egy másik testbe hull. 

A hallgatás. Az tartson össze, 

ha minden meglazul.

Parti Nagy Lajos: Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez, 

mint brummogó, halk őszi hangot, 

idomítgassa a kezéhez, 

gyúrjon belőle kis harangot, 

csigát, lovat, s ne kérje számon, 

a búanyag rém furcsa jószág, 

egy formátlan szomorúságon 

cseppet sem segít a valóság. 

De hogyha átöleli szépen, 

megdédelgeti az ölében, 

s csinál a búból búbabát, 

tükörbe néz a hülye bánat, 

s mert a bánat egy hiú állat, 

elvigyorogja tán magát.

Szabó Lőrinc: Lóci meg számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci 

épp aludni ment, toll, füzet 

s könyv feküdt mellette. – Ma este 

mesélsz, ugye? – örvendezett.  

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt 

a Szun Vu Kung majomkirályt! –  

– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor 

kurtábbat… – addig kunyorált  

s alkudozott, mig belementem: 

– Hát jól van, játsszunk valamit, 

csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én 

csüggedten folytattam: – De mit? –  

– Az ám: mit? – vette át a szót ő 

vidáman, s elhelyezkedett, 

én meg sóhajtva mellé ültem, 

útálva az életemet,  

útálva a mát, amely elmult, 

és ami jön, a holnapot, 

az örök játékot, amelynek 

neve kenyéradó robot  

s amely precíz s okos lehet, de 

rég nincsenek tündérei… 

S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit? 

Taníts meg engem osztani. –  

– Osztani? – Igen. – És a játék? – 

– Ez a játék. – Te, mi bajod? – 

néztem rá gyanakodva. – Semmi, 

csak hát jó volna tudni, hogy  

például 865-ben 

hányszor van meg a 15, 

mert, mondom neked, hogy titok van 

mindenféle számok között.–  

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta 

Lóci, – mese ez, igazi, 

titok, és mint a keresztrejtvényt, 

ezt is meg lehet fejteni.  

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe – 

mint a keresztrejtvényt, igen! – 

S elővettük a számtankönyvet 

és egyszerre tündérien  

izgalmas lett a téli este 

és körénk szállt a túlvilág: 

számok nőttek elő a földből 

és bujkáltak egymáson át,  

szám-törpék, -óriások, -erdők, 

önműködő varázslatok, 

s mi, mint két vadölő detektív, 

fejtettük, gyilkoltuk a sok  

titkot, csodát, az iskolában 

még ismeretlen tizedes- 

törteket mind kiszámítottuk 

s úgy találtuk, hogy érdekes,  

minden érdekes a világon 

s a tündér nem fogy ki soha… 

Féltízig eltartott a játék, 

aztán Lóci ásitva a  

fal felé fordult. – Köszönöm, hogy 

meséltél, apu! – mondta még 

és elaludt… Szerettem volna 

belűlről látni a fejét.