Reményik Sándor

"... - ha egyszer minden elhagyott, 

S nyitott lelkeddel magadra maradsz, 

Magadra, mint a nyitott Biblia, 

Magas polcon és olvasatlanul: 

Szövétnek légy, ki ég,

Önmagának elég -

S egyedül lenni Istentől tanul."

Bajtai András: Nyugodtan nézni szembe

ez már nem szerelem,  

csak tétova tapogatózás, akár  

egy üres és idegen lakásban,  

hallgatunk, de mégis mintha  

mondani kéne valamit,  

ahogyan ülünk egymás nehéz  

pillantásai közé szorulva,  

bevallani, amit már mindketten  

régóta sejtünk, amiről nem  

akarunk tudomást venni,  

bármily nyilvánvaló is,  

behunyt szemmel gyengéden  

magyarázni, hogy mit és hol  

rontottunk el, halkan bizonygatni  

hogy nem a másik a hibás, 

nyugodtan nézni szembe  

régi önmagunkkal, mintha  

már tudnánk, bárhogy is lesz  

ezután, valami biztosan  

tovább gyűrűzik bennünk, mint  

a vízbe dobott, halkan csobbanó  

kavics után a hullámok,  

mintha még makacsul hinnénk,  

hogy mindent jóvá tehetünk  

egyetlen mosollyal vagy érintéssel,  

pedig mostantól csak mélyebbre  

és távolabbra húzódunk  

egymásban, mint öreg katona  

testében a valamikori gránát  

repeszei és szilánkjai   

A nap gondolata

Leginkább akkor, amikor minden szétesik körülötted és Isten olyan, mintha sehol sem lenne, tapasztalod azokat a helyzeteket, amik leginkább próbára teszik hitedet.   

Dsida Jenő: Panasz gyengülő gyökerekről

Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen, 

mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen, 

dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.   

Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék. 

Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték 

zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.   

Szálltak az égből angyalok is seregestül, 

üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül 

s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.   

- S íme - ma lelked lassu halálra menendő, 

gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő 

kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,   

s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal 

véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal 

csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

Trine Andersen: Tisztában vagy azzal hogy milyen szép lehettem volna

tisztában vagy azzal hogy milyen szép lehettem volna
lehettek volna dámszarvas-szemeim
kígyózó tincseim - hattyúnyakam
darázsderekam - gazellalábam
vizsla-szimatom
madártollam és birkagyapjam
lehetett volna gyöngyöző nevetésem
ragályos mosolyom és mérgezett nyíl
a tekintetem

és milyen jó ember lehettem volna
önzetlen
bőkezű nagylelkű
mindig jó tanácsokat osztogató
ne járj a síneken
ne menj át a folyón
ne menj be az erdőbe
ez nehéz dolog

határtalanul okos lehettem volna
minden könyvet elolvashattam volna,
minden tudásra szert tehettem volna
6-szor 6 az 36
7-szer 7 az több

Próbáld csak meg elképzelni hogy milyen okos lehettem volna
szinte beleszédül az ember
tudhattam volna valamit az aerodinamikáról
nehéz helyzetben
idézhettem volna Shakespeare-t
feltalálhattam volna valamit az emberiség javára
és nagyon is tisztában vagy azzal hogy milyen gazdag lehettem volna
tisztában vagy azzal hogy mennyire fiatal lehettem volna
mennyire ismert és mennyire közkedvelt
tudod hogy milyen karcsú lehettem volna
jól tudod
milyen karcsú lehettem volna olyan karcsú olyan karcsú
mint a legkarcsúbb
karcsú
karcsúság

Dabi Istvámn fordítása

Pilinszky János: Fáradtság

csendes a nap ma 

lassan vánszorog 

egyetlen csillagom                                 

úgy érzem   

egy padon ülök a téren 

vállamra madár száll 

fejemben millió vágy és álom 

lassan álomra hajtja fejét   

a cigaretta lassan elég 

az ujjaim között 

és már nem emlékszem 

szemed színére 

a hajad illatára 

nem emlékszem 

szerettelek-e valaha is   

lassú az út hazafelé 

hosszú út síneken 

buszokon és utakon 

de nem tudok 

úgy akár egy métert is megtenni 

hogy ne gondoljak arra a napra 

mikor először átöleltél 

és szívemet befontad   

a gondok és bánat 

jégbe mártja a lelkem 

hol vagy most nem tudom 

de ez a nap is 

lassan véget ér nélküled   

nincs ami felvidítson 

mondják 

ne csüggedj 

nem csüggedek   

fáradt vagyok 

végtelenül fáradt 

tükörbe nézek 

és látom 

„a világ tenyerébe kalapált szeg, 

holtsápadt, 

csurom vér vagyok.”   

Gömöri György: Azok a délutánok...

Azok a lomha, forró nyári délutánok 

amikor csakis fagylaltozni volt kedve 

a ráérős fiúnak, aki el-elballagott 

egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból 

újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise 

vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger 

míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon 

– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre 

hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?” 

– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk 

a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben 

meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ 

és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések 

mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Áprily Lajos: Gyönyörű napok

Sugár-özön, 

a friss szellőt is átitatja fénnyel. 

A fácán minden reggel átköszön; 

"Gyönyörű nap. Hogy aludtál az éjjel?"

Nagy István Attila: Szimfónia

Hiányoztál. 

Mindenütt kerestelek. 

A fák mögött, a felhők haragjában. 

A szemlehunyás ólmos fáradtsága 

eltakart. 

Pedig milyen jó lett volna, 

ha a hangodba burkolózom, 

s megtelik zenével a lelkem, 

szimfónia zeng, ha rád 

gondolok.

Somlyó György: Nyárvégi ég

Nem lehet igaz. 

Hogy olyan messze vannak. 

Ezek a csillagok.

Somlyó György: Ajánlás

(Herceg nincs is mért panaszkodnom) 

(Nem is panaszkodom) 

(Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam) 

Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg 

Az ember akárhol is születik 

Az élet általában eltelik

Somlyó György: Zeitgedicht

Mit kapni húsz forintért Budapesten 

(Kilencvenegy március idusán) 

(Egy jatt egy tankolás benzin után) 

Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem 

Két sárga villamosjegyet jutány- 

Osan – ha most még sietve beszerzem 

Egy kávét eszpresszóban közepesben 

Egy feleset itt a sarkon talán 

No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan – 

Ott hol eleink ültek a New Yorkban 

Kibámulva álmaik ablakán 

(Ott ahol a hatos – most is – megáll) 

Két percig nézheted ahogy a boxban 

Ezét-amazát riszálja a lány 

(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán) 

Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan? 

Mert itt van már eljött a Kánaán

Szentmártoni János: A másik apa

Apa! – szólít lányom, Anna. 

Tessék? – fordulok felé nyíltan. 

Nem te – int le értetlenül –, 

a másik apámat hívtam.    

S játszik tovább, rajzol, énekel, 

mintha mi sem történt volna; 

én meg csak ülök, görbén, és 

homlokom csodálkozás-kotta.    

Szellemek, szeretők kizárva – 

akkor ki lehet az a másik? 

Bort töltök, és elszívom 

cigarettám az utolsó szálig,    

de nem jövök rá, ki lehet, 

hol tartózkodik most éppen, 

itt ül köztünk láthatatlan?, 

vagy eltévedt az emlékeimben?,    

hogy nézhet ki?, és egyáltalán 

van-e némi fogalmam róla?; 

kezd dühíteni a dolog, 

már hívnám bunyózni hóra,    

ismeretlen is felpofozom, 

hiszen mit képzel magáról?, 

mintha már grabancát tépném, 

tombolok, égek a vágytól…    

de sehol senkit nem lelek, 

pedig már éjfél is elmúlt, 

mindenki alszik, csak én 

virrasztok, s rakosgatom feldúlt    

szívem darabjait e lapon… 

nem adom fel mégsem, soha, 

hiszen nem voltam s nem 

lehetek annyira ostoba,    

hogy legalább szagról, ízről, 

tapintásról meg ne állapítsam, 

kiről is van szó, ki a 

főszereplő ebben a kínban.    

Szememet behunyom, 

s elindulok a töksötét lakásban, 

kilincsek, tárgyak, falak, 

megállok e tengermorajlásban    

csempére tapasztott füllel 

hallgatózom, gyufa lobban, 

hátranézek, valaki 

cigarettázik a konyhasarokban,    

csak a parazsat látom tisztán, 

körötte elmosódott alak, 

– Na megállj, te szaros – kiáltok 

s indulok –, most megfogtalak!,    

ütnék, de megbotlom, csörömpölve 

átzuhanok egy konyhaszéken, 

s riadtan lámpát kapcsol 

cigarettázó feleségem,    

– Te mit csinálsz? – segít fel 

csodálkozva a földről. – Adj innom, 

kérlek! – mintha csak vízért jöttem 

volna ki, megőrzöm titkom.    

Hajnalig nem tudok aludni, 

forgolódom, a plafont nézem, 

és e plafon-filmben hosszú, 

hajnalig tartó temetésem…    

aztán egy illat, egy mozdulat, 

ahogyan Anna fölé hajol… 

hogy kicsoda? nem tudom, egy 

ember, valaki, valahol,    

oly közelről nézi álmát, hogy 

lélegzését is hallani, 

szelíd, szótalan, szeretném 

még így sokáig tartani…    

de fordul, kabátja lobban, 

s átugrik az álom kerítésén. 

Ébredek, Anna kezemet 

ringatja csónakos térdén,    

megnyugszom, átölelem, 

mégiscsak én lehetek az a másik?, 

csupán túl közelre néztem, s nem 

láttam el feltámadásáig?  

Reményik Sándor: Világ világossága

Magas állványon nyitott Biblia - 

Mögötte szikár gyertyaláng lobog. 

Ember sehol. 

Ez az Ige - 

Akit talán mindenki elhagyott. 

Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. - 

Ez az Ige - 

Világ végén talán, 

Vagy kezdetén. 

Úgy érzem most: 

Világ végén talán. 

Ez az Ige: 

Társtalan Fölség, fölséges Magány. 

Ki bírja ki? 

Ember nem bírja ki. 

Poéta ki nem bírja. 

Ezt a magányt. - - 

Csak a Világ Költője, 

Ki verseit a végtelenbe írja. 

Ez az Ige. 

Nem a megszokott kép. 

Nincsen gyülekezet. 

A családi kör nem üli körül. 

Nézd, be szikáran lángol, 

Félelmesen világol. 

Önmagának örül. 

Világok tornyosodtak fel Öléből 

S vissza világok hullanak Ölébe. 

S nézd, mily magára van: 

Még egy szerzetes sem hajol fölébe.   

Költő, - ha egyszer minden elhagyott, 

S nyitott lelkeddel magadra maradsz, 

Magadra, mint a nyitott Biblia, 

Magas polcon és olvasatlanul: 

Szövétnek légy, ki ég, Önmagának elég - 

S egyedül lenni Istentől tanul.   

1935 január 5  

Nagy István Attila: Mennyi halállal

               

             Albinoni: Adagio  

Mennyi halállal halsz, 

amíg eljutsz a végső menedékig, 

a semmitlen semmi partjain túlra, 

ahonnan visszatérni se kíván az ember. 

Mennyi vággyal vágyik az ember, 

amíg arccal bukik a folyó vizébe, 

s nem kínozza a szomjúság, 

sem az esztelen alámerülés, 

nem gondol a megadásra.  

Mennyi halállal halsz, 

amíg kifényesül a lelked, 

s magad leszel a büszke folyam, 

amelyben mások megmerülnek, 

szótlan szóval esengenek, 

te leszel a befogadó tenger,

megtelsz nagy-nagy szeretettel. 

Nem gondolsz többé a múltra, 

hogy mennyi halállal hal az ember, 

amíg eljut a végső menedékig, 

sem arra, mit ér, ha a vágy mégis 

visszatér.

*

Albinoni: Adagio