Ady Endre: Az elsőség jósága

Ha jó vagyok, hátam mögött 

Jár valaki s azért vagyok. 

S ha rossz vagyok, 

Valaki elébem szökött.  

Csak ez az egy: a rettenet, 

Hogy elém vághat valaki, 

Hős valaki 

S megkettőzöm a léptemet.  

Élet kerülget vagy Halál? 

Mindegy, de amig én megyek 

Elől megyek 

S mindenki csak nyomomba jár.  

Ha nem igaz, hát hazudom, 

Hogy még mindig első vagyok, 

Magam vagyok 

Szabad mezőn, szűzi uton.  

S én alamizsnás nem leszek, 

Én sohse leszek második. 

Bus második, 

Mert a jóság-szándék vezet.  

S óh jaj nekem, ha elporoz 

Mellettem győztesek hada, 

Vig, gyors hada, 

Mert rut leszek, nagyon gonosz. 

 Jaj lesz, ha életben kapom 

Halálomat, a győzetést, 

Legyőzetést, 

Mert kigyullad a homlokom.  

S akkor majd látják mindenek, 

Hogy minden szép ut balga ut, 

Hiába-ut 

S megáll az isteni menet.

Szécsényi Barbara: ott lesz meleg

egyszer elvesztem magam 

eloldom fékeim 

s az erdő nyugtalan 

fáihoz futok     

megölelem a telet     

fürtjeimbe szánkázó napot 

fonok: 

simulok  

ott lesz meleg 

oldalán a fáknak  

a visszacsókolt fellegek 

megáldnak  

ott lesz meleg     

(ha fázlak)

Szécsényi Barbara: Világra jön

Míg élünk, addig kellene 

feltartóztatni a távolságot; 

a közénk furakvó időt. 

Amíg lehet, életben tartani 

a bocsánatok ki-kihagyó szívét; 

a keményre gyúrt szavak helyén 

könnyű levegőkkel 

tovalépni játszva. 

Feltartott karú béke kell 

- mielőtt a halál 

jön engesztelhetetlenül 

világra.

Szécsényi Barbara: Az ősz ölében

Elosont a nyár. Az út-széli fák 

sorfalat állnak. Csupasz ág-bogokkal 

feszülnek az égnek - sóhajt a táj - 

elmúlásunk szelei kaszálnak.  

Az erdők öles magányán csillan 

még gombányi pír, pár zöld moha; 

s az avarrá hamvadt koronák 

közt reszket a harmatok mosolya.  

Varázsos az ősz. Illatos szőnyeget 

terít a földre halk szavú esők nyomán, 

kápráztat még nyár-meleg reményeket - 

ám telet dajkál hűs ölén a holdsugár.

Kutasi László: Ketten

Álltunk némán, kéz a kézben, 

hideg estén, szürke város 

jég szívében. 

Mi, akik már nem vagyunk 

fiatalok, bohók,   

iskolában kedvesre várók.    

Mi, kiknek felnőtt már gyermeke, 

feledve elszállt időt, poros éveket, 

melynek termése arcunkon vet 

apró barázdát, 

egymásra találtunk.    

A város, mely koszos volt, és hideg 

bánatát hordozta magában,    

könnyezve fölénk hajolt. 

Magamhoz húztalak. 

Szád égőn, forrón csókolt, 

eggyé váltunk.   

Szép szemed, lángoló ajkaid 

egy pillanatra feledtettek időt, 

teret, mint ahogy 

remegésed vágyam növelte. 

Szerelmesen átfontalak, éreztelek.  

Holnap újra látlak, újraélesszük 

magunkban a vágyat, 

szerelmes csókkal, virággal, bókkal, 

újra csodálva az életet.

Kiss Dénes: Időző

Meg kell fejtenem, ki vagy,
mit akarsz velem,
mennyi benned az áhitat,
a barátság, a szerelem?
Visz-e szorongás
napfényes utcákon át
az élesre csiszolt őszben,
hol mint kristályrácsok
villantják puszta fakoronák
a Nap cserepeit,
s pókháló ejti csapdába
az időtlent.

Meg kellene fejtenem e nagy
szelidgesztenyék alatt
vonásaid keresztrejtvényét,
csönd-kondító pillantásodat,
s ki vagyok neked,
te nekem ki vagy?
Hadd tudjam meg
e tiszta szavú őszben,
amiért e végtelen pillanat
ragyogó tisztásán
elidőztem.

Boda Magdolna: Mindig elkerüljük egymást

Amikor nem vagy itt,
mélyebben létezel bennem,
mint legmélyebb
csöndben a csönd.
Én ilyenkor
csak vándorolok,
magamból is kivetve,
árván, száműzetve, -
és keresem a dalt
és a reményt,
hogy egy napon
majd találkozunk
mi ketten
a metafizikai létezés
sűrű hálóján
túl,
az itt és ott
kereszteződésében
és felismersz a
csalogány énekében.

Ady Endre: Volt egy Jézus

Szent elgondolás: volt egy Jézus, 

Ki Krisztus volt és lehetett 

És szerette az embereket.  

Ő mondta: fegyvert a fegyverrel 

Győzni s legyőzni nem szabad: 

Jézus volt, Krisztus: legigazabb.  

Az emberek úgy elrosszultak 

(Hiszen nem voltak soha jók): 

Most Krisztus-hitünket csufolók.  

Pedig ma is élhet. Föltámadt, 

Ki Krisztus és nagyon nagy úr, 

De él másképpen és igazul.  

Járj köztünk, drága Isten-Ember, 

Tavasz van, nőnek a gazok 

S kevesek az igaz igazok.  

Ugy látlak, ahogy kigondoltak: 

Egy kicsit véres a szived, 

De én-szivem egészen tied.

Markó Béla: Retinopatia diabetica

Olyan ködös az idő nálunk mostanában, 

ismételgette egyre gyakrabban apám, 

amikor kezdett megvakulni, 

kinézett az ablakon, 

és rám emelte nedves, 

katángkék szemét: 

ugye, fiam, párás most is a levegő, 

kinéztem én is, 

igen, apám, van egy kis köd megint, 

azt mondják, változik az éghajlat itt is, 

régebben egész nyáron tiszta volt az idő, 

és hol vannak 

azok a meleg, hólyagos esők, 

és utána mennyit ugráltunk mezítláb a pocsolyában, 

kibuggyant a puha sár 

a lábujjaink között, 

és sziporkáztak az esőcseppek a villanydróton, 

hát igen, egyre több a homály, 

egyre több a párás nap errefelé, 

köd van, ugye, fiam, köd van? 

kérdezte csapott vállú, 

tétován lépkedő apám kétségbeesve, 

mint akinek csak egyetlen reménye maradt még, 

hogy nem ő romlik, hanem a világ, 

tehetetlenül figyeltem, 

hogy a katáng szirmai egymásba csúsznak, 

és középről eltűnik a pupilla, 

sehol sincs már az én katángkék szemű apám, 

és mind messzebb van zománckék szemű anyám is, 

micsoda esélyt kaptam, 

micsoda testamentum ez, 

micsoda perverz gyönyörűség, 

micsoda hatalmas remény, 

hinni, hogy bennem csupa ragyogás, 

és körülöttem mind teljesebb sötét, 

abban bízni, hogy nem én, 

hanem a világ, 

és örülni ennek!

.kaktusz

Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?  

Azt, hogy lássál,  

Hogy a sötétben is lásd a fényt,  

Hogy a háborgó világ ellenére is  

béke lakjon a szívedben.  

Hogy egyedül se legyél magányos,  

Hogy tudjál örülni a vannak,  

Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,  

Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,  

Hogy ne sirasd az időt,  

Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,  

Hogy a csendben,  

a benned levő csendben  

meghalljad a lelked szavát.  

Bölcsességet kívánok,  

sok-sok bölcsességet,  

Hogy felismerd,  

Hogyan helyes lépned,  

Mit érdemes meglátnod,  

Mit kell megtenned,  

Mit kell szólnod,  

Hova kell eljutnod.  

Hogy soha semmit ne kelljen 

megbánnod. 

Földeáki-Horváth Anna: Falak

Falat emelsz emberséged köré 

titkolni, mi van legbelül. 

A falak állnak és szilárdak, 

köztük ott vagy te, egyedül.

Földeáki-Horváth Anna: Koldus

Koldult szeretet

lyukas tenyérbe hullva

semmivé csorog.    

Földeáki-Horváth Anna: Hallasz?

Az, hogy nem hallod hangom, 

nem azt jelenti, 

hogy nem szólok. 

Annyit jelez csupán, 

hogy füled 

bizonyos rezgéseket 

nem érzékel. 

(hozzászokott talán az általad keltett 

túl nagy zajhoz)

Földeáki-Horváth Anna: Megnyitott ajtó

Vágyaim és érzékeim örökre lezártnak vélt ajtaján bekopogtál. 

Évek óta vártam érkezésed, most mégis megrémített jelenléted 

kézzelfoghatósága. 

Kinyissam a kaput, beengedjelek? 

Bizonytalan, érzékiségemet már félig felkeltett félelmemben annyit feleltem 

elváltoztatott hangon, hogy akiért jöttél, nincs itthon, 

de minden valószínűség szerint meg fog érkezni. 

Te hitted is meg nem is, tétováztál, s végül továbbmentél. 

Most várom, mikor kopogsz ismét, 

hogy immár saját hangomon válaszolva 

kinyissam neked az ajtót. 

Kezem már a kilincsen.

Földeáki-Horváth Anna: Az én magányos oldalam

I. 

Kevés dolog van, 

mi tökéletesebb lehet, 

mint 

a magány. 

II. 

A magány 

a legellentmondásosabb érzés: 

felemelően gyönyörű és 

letaglózóan fájó. 

III. 

A magány 

csendes 

csoda, 

mely tartalmas, 

talányos 

(néha bár halálos)