A nap gondolata

Mielőtt feladnád, gondold végig, miért tartottál ki eddig.

Grecsó Krisztián: Én már nem tudom

     

     Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin. 

     Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni. Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról. Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit. 

     És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb. 

     Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem. 

     Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet. 

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? 

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket? 

     Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk. 

Ön tudta ezt?   

Charles Bukowski: Megszabadulni a vekkertől

(Throwing Away the Alarm Clock)  

apám mindig azt mondta: „ki korán kel, 

s korán is lefekszik, aranyat lel, bölcs lesz,  

nem betegszik.”  

lámpaoltás volt este nyolckor nálunk 

és már hajnalban felébredtünk a 

kávé, a frissen sült szalonna és a rántotta  

illatára.  

apámnak ez volt a rutinja 

egész életében, mégis fiatalon halt meg, csórón, 

és szerintem nem is valami  

bölcsen.  

épp ezért a tanácsát se fogadtam meg, ezért 

lett az én utam a későn fekvés és a későn  

kelés.  

nos, nem állítom, hogy meghódítottam 

a világot, de megúsztam 

számtalan reggeli dugót, elkerültem néhány 

átlagos hibát, 

és találkoztam néhány különös, varázslatos 

emberrel,  

egyikük 

én magam 

voltam – akit az apám 

soha 

nem ismert.   

Csősz Gergő fordítása

Dsida Jenő: Csend van

Egy dal ma újra elszökött. 

Lábainál ültem valakinek 

gitárral a kezemben 

s szívemben ezeregy éjszakával.     

Egy dal ma újra elszökött. 

A gitár panaszosan bongott, 

a tölgyfák suhogtak a szélben 

s én néma maradtam.     

Most csönd van. mérhetetlen éj, 

a királynő pihegve alszik. 

És úgy félek, hogy visszatér a dal 

és fölriasztja őt.

*

Gary Moore: Still Got the Blues

Petőcz András: Valahogy minden

Valahogy minden annyira, 

amennyire, 

és nem tudom megmondani, 

miért.  

Másképpen vannak a dolgok, 

másképpen, 

nincsenek úgy, ahogyan régen, 

nincsenek.  

A deszkaföld felül van, ma már 

tudom, 

itt, a magasban, felül, ahol nincs 

levegő.  

Valahogy annyira minden!, 

végérvényesen, 

és nem lehet megmondani, 

miért is így.

Jatzkó Béla: Újjászületés

Csak te tudod, milyen vagyok, 

csak én tudom, milyen vagy, 

mikor a lázunk fellobog 

s a józanságunk elhagy;     

engem nem látott senkisem 

s téged sem láthatott még 

olyannak, mint mikor kiver 

a kéjtől a verejték;     

ki is sejthetné azt, amit 

eddig magunk se tudtunk, 

vágyunk új vallomásait, 

sok gyönyörűszép titkunk? 

Újjászületünk, éjre nap: 

te általam, én általad. 

Kun Erzsébet

 

 " Akit igazán és mélyen szeretünk, azt rongyos papucsban is szeretjük, meg elrongyolódott lélekkel, azaz betegen. Sőt, ha szakadozik a lelke, épp mi foltozzuk be, s ha a betegsége eltorzítja a külsejét, nekünk akkor is gyönyörű, mert szeretjük."  

Dr. Kereskényi Sándor: Erős vagyok, vagy erőtlen?

" Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős." 

(2Kor 12,10)     

     Pál apostol, meghökkentő kijelentésével - „ amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” - azt állítja, hogy: amikor azt hiszem, mindenre képtelen vagyok, akkor válok hitelessé. Akkor működik rajtam, bennem, általam az Isten! Akkor, amikor én azt hinném, hogy: „ Így nem tud használni!”  

     Mit NEM mondott Pál? NEM kérte számon Istent: De, hát tudod, hogy hiszek benned; tudod, mennyire szeretlek téged Jézus, miért pont’ nekem kell szenvednem ebben a betegségben? Miért pont’ engem állítasz le a fájdalommal? Háromszor imádkozott, utána meghallva Isten válaszát, belátta, hogy éppen ezzel a nyavalyájával együtt válik alkalmassá arra, és annyira, amit és amennyit vele akar elvégeztetni Krisztus. Ha nem lenne beteg, akkor önhitt, elbizakodott, beképzelt keresztyén válna belőle. Attól, azoktól pedig Isten óvja meg a világot! Többet ártott volna Jézus ügyének, mint amennyit addig használt.  

     Hogy vagy testvérem? Hogy vagy így, húsz, negyven, hetven, nyolcvan évesen? Minden rendben? Vagy fáj: valami?  

     Az Igét hallgatva, a Szentlélek téged átölelő, igeolvasó hangulatában újra gondolod, elfogadod azt a kellemetlen bajt, amitől nem tudsz szabadulni, együtt kell élned vele? Gondolkozol azon, hogy isteni oka van annak, amit próbálsz gyógyszerekkel, életstílus váltással, étkezési szokások bevezetésével gyógyítani? Megengeded, hogy Isten, ma hallott Igéje új irányba terelje a gondolataidat?  

     Nem azért van-e rajtad, benned az, amitől annyira szeretnél megszabadulni, mert Isten akar megóvni valamitől? Attól, hogy nevetségessé tedd saját hitvallásodat; attól, hogy lerombold az ő gyermekeire jellemző képet; attól, hogy ne a saját dicsőséged miatt valld magad keresztyénnek, hanem azért, mert tényleg Krisztus, igaz követője vagy! 

Forrás: Napi Ige és gondolat

Szécsi Margit: Körülötted bolyongok

Belső zsebedbe bújva  

lehetne élni szépen 

dobogós boldogságban 

halálig szívverésben.

Kiss Ottó: Kedvenc évszakom

Kedvenc évszakom 

a tavasz, a nyár, az ősz és a tél.

Farkas István: Alkony

A lenyugvó nap  

fényét vérbíbor színű  

víz hozza felém.

Farkas István: Utak

Hosszú, poros út  

fekszik előttem. Az én  

utam bennem van.

Radnóti Miklós: " És szólt és beszélt vala Káin Ábellel" - Mózes I. 4:8.

G. D.-nek, bátyámnak.  

Ábel, testvérem, tegnap fölkeltett az ősi bűn, 

megöltem hófehér álmaidat és hajszoltam magam 

kárhozottan a hiábavalóság éjjeli útján, fagyott 

szomorú fáknak glédája között a reggel elébe.  

Napszagú földjeim párázva sirtak utánam, 

kiűzött testem lihegő éji sebekkel világitotta 

arcomra a megbánás piros rózsáit és koldulón 

hívtalak átokbontó, nagy találkozásra.  

Te szent voltál és a fölajánlás áhitata lengett 

amikor megszülettél; az én régi napomon terhesen 

zengett az ég, gyilkos nehezen szakadtam le 

mint első levél az átkotnyögő keserű fáról.  

És lettem Káin, domború mellemen kelt fel a nap 

és térdeim fáradtsága hozta az alkonyt amikor 

öltem s amikor szórtad utánam kergetőszavú 

fájdalmaid és elémdöntötted éji futásom őreit 

a fagyott, szomorú fákat.  

Megbotoltam, felhasadt a húsom a gáton és 

elestem s ujra futottam feketén, bibliáson: 

Káin vagyok és tegnap fölkeltett az ősi bűn, 

Káin vagyok és te vagy az Ábel!

Ijjas Tamás: A világ legjobb bátyója

Nekem van a világon a legjobb bátyóm, mert amikor 

azt mondja, hogy megesz, és sikítozva elfutok előle, 

akkor amikor elkap, nem harap belém, csak csattogtatja 

a fogát, és hozzászorítja a száját a kezemhez, és azt 

mondja, hogy hami-nyami, meg azt, hogy finom étel 

vagyok. Meg azért is ő a legjobb, mert megengedi, 

hogy szombaton meg vasárnap csak az enyém lehessen 

Titok, az új kutyusunk, mert akkor nem kell oviba 

menni, és egész nap szaladgálhatok Titokkal a kertben, 

dobálhatok neki faágakat, és megijeszthetem, hogy 

most megzabálom, mire úgy fut, hogy lobog a bundája, 

persze hogy nem eszem meg, csak szeretgetem, 

mert Titok az nekem, ami bátyómnak én vagyok.

Vlagyimir Viszockij: Farkashajsza

Rohanok, inam majd beleszakad, 

De ma megint, akárcsak tegnap, 

Tőrbe csaltak minket, tőrbe csaltak! 

A kordon felé hajtanak!     

Dupla csővel a fák mögül lőnek, 

A vadászok árnyékban rejtőznek, 

A hóban farkasok hemperegnek, 

Üvöltő-mozgó céltáblák lettek.     

Farkashajsza folyik, szürke ragadozókra, 

szopós kölykökre és anyafarkasokra, 

Ordít a sok hajtó, tombolnak a kutyák, 

Az erdő szélén vér ömlik a hóra.     

Nem adnak semmi esélyt a farkasnak, 

A vadászkéz még meg sem remeg! 

Szabadságunk az erdőszélig tart csak, 

Biztos kézzel leterítenek.     

A farkas nem szeghet meg hagyományt, 

Kölyökkorunkban vakok vagyunk, 

Még farkasanyánk nevelte belénk: 

A fákon túl mind meghalunk.     

Lábaink és állkapcsaink gyorsak, 

Felelj falkavezér, mondd meg hát, 

A puskacsövek elé űznek minket, 

Miért nem törünk ki a tiloson át?     

A farkas sem szabad, nem tehet mást, 

Már én is érzem, hogy itt a vég, 

Akinek én jutottam, elvigyorodik, 

És csendben rám fogja fegyverét.     

Rohanok, inam majd beleszakad, 

Ahogyan tegnap volt, úgy lesz ma is, 

Tőrbe csaltak engem, tőrbe csaltak! 

De üres marad a vadász marka is!     

Földes László  fordítása