Nagy Gáspár: A szerelem ideje

Hajnaltájban megfogtalak, 

reggelre nyakamra kötötted a rétet, 

délre a tóba húztál, 

harangkondulásra elvesztettelek, érzem.  

Tegnapelőtt és azelőtt tudom a nádba, 

holnapra fehérebb lettem a hónál, 

tegnap mindenütt kereslek, 

holnaputánra sehol se voltál.

Kányádi Sándor: Még süt a Nap…

Még süt a Nap, még sütöget, 

csak reggelente van hideg, 

csak estelente kéldegél 

újra és újra föl a szél. 

Csak az éjszakák, csak azok 

hűvösek, mint a csillagok. 

Napközben meleg van, meleg. 

Sütkéreznek a verebek. 

Duruzsolnak a darazsak. 

Napfényben fürdik a patak. 

Gúnárok, gácsérok, tojók 

élvezik még az úsztatót. 

De a reggeli hideget 

feledni többé nem lehet, 

sem az esték, sem a sötét 

éjszakák csillag-hűvösét; 

tudják mindezt a levelek, 

s a fáknak búcsút intenek.

Szabolcsi Zsóka: Változatok a csendre

Valaki megszólalt, és a csend 

apró szilánkokra hullott.                    

Most óvatosan lépkedünk, 

Nehogy megsebezzenek 

az éles szavak.                                       

*  

Napfény, ne nézz rám, 

szellő, ne simogass, 

patak, ne dalolj nekem... 

ma néma vagyok,                          

csendem keresem...     

*  

Néma tisztaság. 

Betűk helye papíron: 

Fehéren fehér.     

*  

.... s belémhasít a némaság. 

Tört szív reccsen fagyos éjben. 

Ki nem mondott szavak szállnak 

örökké tétova égen.

Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb 

mint bárki mások csendje, 

a mi csendünk az olyan mintha                  

folyton csendesedne, 

s mennél halkabb annál jobban 

lehet hallani, 

és úgy üvölt, hogy néha már 

ki kell mondani.   

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam 

kidobni nem vitt rá a lélek 

maradok hát gyógyíthatatlan 

szentimentális amíg élek    

a tusfürdődet félretettem 

törülköztem a törülköződdel 

a konyakmeggyet is megettem 

nem maradt végül semmi bűnjel                                

de hova rejthetném a testem 

titkolni hogy te átkaroltad 

a lelkem hogy fertőtlenítsem 

amely nem tud nem tudni rólad    

csak a tárgyak törékenyek 

de tömör az emlékezet

Ilze Bindemane-Klava: Haiku

ősztől nem kérek 

csupán napfényes reggelt 

az én lelkemben...   

Káliz Endre ford.

Szabó Lőrinc: Két ország határán

Ha még megkívánsz, 

megkívánlak érte, 

kevés már a kedvem 

földi jóra, szépre, 

kezdek öltözködni 

jégbe, hófehérbe.   

Nem érek rá többé 

könnyű ölelésre, 

ha nagyon szeretsz, 

hálás leszek érte, 

ha nem csábítasz el, 

magad vesztesége.   

Én már csak az égre 

nézek fel maholnap, 

két ország határán 

lábaim topognak, 

az is csak búcsú, ha 

szívedbe botolnak.  

 Ha még itt marasztalsz, 

hálás leszek érte, 

nagyon nehéz az út 

az őszbe, a télbe, 

nem kísérhet oda 

nyarad édessége.   

Megyek mégis. Kell a 

béke tisztasága, 

nem tudom, mit ér, 

de ma még fáj az ára; 

várjak, most, miattad, 

várjak, utoljára?   

Sírva így búcsúzom, 

régi életemtől, 

ha nem húzom is ki 

kezed a kezemből: 

nincs út visszafelé 

e szomorú percből.   

Öltöztet az idő 

jégbe, hófehérbe, 

két országban járok, 

mindegyiktől félve; 

akármit választasz, 

megszenvedek érte.

   

Képes Géza: Balatoni éj

Ős csöndbe burkolózom be, hogy jobban halljalak,

homályba burkolózom, hogy jobban lássalak.
Hűs szélben hajladoznak a vadrezedák,
árnyak közül fehéren pislog a mécsvirág.
Hullámzik, ring a nádas, de egy helyben marad:
s beszél, rólad beszél a tömör-sötét csapat.          
Csillagfényben suhognak a karcsú jegenyék:
érzem remegő tested delejes melegét.
Látlak: kigyúlsz lobogva s a láng belém harap…
Meg-megcsobbannak a fénylő ezüst halak:
halk, csókos csobbanások...elvillanó mosoly –
Mindenhol itt lebegsz, és nem vagy itt sehol.

Zelk Zoltán: Jelen!

Álmomban hallom a nevem – 

ocsúdva, még fél-éberen 

fölkiáltok: Jelen!

Ágai Ágnes: Töprengés

Egész életünk imitált valóság. 

Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka 

Az idegvégződések billenttyűzetén. 

Az álom is megélhető valóság, 

A különbség csak viszonylagos. 

Életem filmje több síkon pereg. 

Addig vagyok én, ameddig 

El tudok számolni önmagammal. 

Bomlásom terméke nem egyenlő velem. 

Csak mások halálához van közöm. 

Azokba belepusztulok.   

Garai Gábor: Galamb és varjú

A templomtéren miért a galambok 

tanyáznak - s mért a Vérmezőn a varjak? 

Ki tudja? A galambot etetik tán 

a hívek, nem hívek. . . A varjú meg 

eszi, amit talál. Töppedt, fagyos hó 

alól szemelgeti - rigókkal, verebekkel 

együtt - amire lel. De mire lel 

e gyümölcstelen téli sivatagban? 

S mégis Északról, úgy november végén 

hozzánk költözik és itt kitelel 

fényes feketén, bús csőrrel, kövéren, 

s büszkén jár kutyák, gyermekek között, 

senkit se bánt, pockot se, egeret se, 

de öntudattal jár - és meg se rebben 

(mint a galamb) - ha közelébe lépek; 

csak amikor már minusz tíz alá száll, 

a hideg, akkor szól lázongva: kár, kár! 

Kár, hogy nem röpült még délebbre le? 

De itt telel — s ki törődik vele.

Túrmezei Erzsébet: Ősz

Uram, búcsúzik az élet,

mert a gyümölcsök megértek,

meleg nyárnak vége lett.

Elszáll a vándormadár is,

és megborzong a virág is.

Hullanak a levelek

aranyszínű szemfödélnek.

Egyre csendesebb az ének.

De borongós ég alatt

most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,

és elémírod az égen

vándormadarak jelét,

hogy mélyen szívembe rejtsem,

vándorvoltom ne felejtsem,

vándoroljak Tefeléd.

Mind korábban itt az este.

Megért a szőlő gerezdje.

Hadd mondjak, Uram, neked,

mindezért dícséretet.

Köszönetet a ködért is,

a lehulló levélért is,

minden gyümölcsért a fán.

Röptéért vándormadárnak.

Hirdessétek, könnyű szárnyak,

hogy van melegebb hazám!

Át a ködön, át az éjen

édes zengéssel kísérjen

dérbelepte réteken

őszi hálaénekem!

A nap gondolata

Mielőtt feladnád, gondold végig, miért tartottál ki eddig.

Grecsó Krisztián: Én már nem tudom

     

     Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin. 

     Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni. Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról. Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit. 

     És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb. 

     Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem. 

     Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet. 

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott? 

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket? 

     Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk. 

Ön tudta ezt?   

Charles Bukowski: Megszabadulni a vekkertől

(Throwing Away the Alarm Clock)  

apám mindig azt mondta: „ki korán kel, 

s korán is lefekszik, aranyat lel, bölcs lesz,  

nem betegszik.”  

lámpaoltás volt este nyolckor nálunk 

és már hajnalban felébredtünk a 

kávé, a frissen sült szalonna és a rántotta  

illatára.  

apámnak ez volt a rutinja 

egész életében, mégis fiatalon halt meg, csórón, 

és szerintem nem is valami  

bölcsen.  

épp ezért a tanácsát se fogadtam meg, ezért 

lett az én utam a későn fekvés és a későn  

kelés.  

nos, nem állítom, hogy meghódítottam 

a világot, de megúsztam 

számtalan reggeli dugót, elkerültem néhány 

átlagos hibát, 

és találkoztam néhány különös, varázslatos 

emberrel,  

egyikük 

én magam 

voltam – akit az apám 

soha 

nem ismert.   

Csősz Gergő fordítása