A szoba szorongatott,
nagy ívben betörtem az ablakot.
A cserepek visszahullottak
a mértékre, a szépre –
szabálytalanra szabdalva
kiléptem az égbe.
2023. november 22., szerda
Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge
Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség: fehér paplan,
se hó, se hold nem világol –
amíg fölragyog a jászol
hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén –
rí Boldizsár, Menyhért meg én.
Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!
Weöres Sándor: A tündér
Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.
Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.
Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.
Bóbita Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.
(Illusztráció: Hincz Gyula)
Áprily Lajos: Vigasztaló vers
Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.
Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.
Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.
Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.
Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!
Juhász Gyula: Októberi éj
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.
Mintha megállott volna az idő,
Tán Csipkerózsa kertje ez,
A hallgatás már szinte rémitő.
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?
Elnémultak a szűkölő kutyák,
És nem szólnak a harsány kakasok,
Nem jár egy ember és nem mozdul ág,
És alszik hálójában is a pók.
Oly gyönyörű ez és félelmetes,
Egy hangot kérek tőled, ó, világ,
Már azt hiszem, a végítéletes
Angyal próbálja majd a trombitát.
(1934)
Dsida Jenő: Mi lesz?
Uram, Te láttad:
Homlokom tele kőzúzással, vérrel,
kis lelkek köve milliószor ért el,
de sohse dobtam mással vissza őket,
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.
Uram, Te láttad:
Foszlós-belű volt, fehér és igaz,
haragviszonzás s békét lehelt mégis,
meleg illata csupa ős-poézis,
s az őrjöngőnek fékező vigasz.
Uram, most kérdem:
a világon torz gyűlölet arat.
Állok ostoros kőzápor alatt,
de hogy töltsem be akkor majd igédet,
ha – énnekem már kenyér sem marad?…
(Szatmár, 1926. február)
Pilinszky János: Király és királynő
.jpg)
Birodalmunkban sok-sok ember él,
de mi, akár a szarvasok,
keressük egymást éjszakánként.
Szabó Magda: Állj köztem s a világ között
Boldog bolyongó, hogy bolyongtam
a tiszántúli homokon!
Itt léptem első léptemet,
nézd, felveszem, neked adom
a hajdani talp gyönge rajzát;
tedd el, tehozzád vitt a lábam,
keressük eltűnt útjaim
szülőföldem fodros porában.
A szabadság vad erdeje
ritkul, az országút kivillan.
Hogy bújnám még a fák között,
rejtőzném barlangban, odúkban!
Segíts, ha itthagyom az erdőm,
s nem véd szelíd vadállat, ág,
s megint elér az emberi
embertelen világ.
A nyár, dússzirmú napraforgó,
arra fordult, amerre léptél.
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél.
Vívott a páros szenvedély,
és szikra szállt, hogy ütközött:
ősz van. A hegyek komorulnak.
Állj köztem s a világ között!
Szabó Lőrinc: A tél rajzai
vázlatán a bokrok szerkezete
s a nagy fák sok törékeny ág-boga
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt.
Próbáltam utánozni a csodát,
a gondos művészetet, amivel
szépségeiket fedeztette fel;
de a ceruzám ügyetlen maradt.
Hány árnyalatot, hány új vonalat
kapott egy dőlt kerítés! És milyen
tisztán mutatta, mily érzékenyen
a hó a cinkék s varjak lábnyomát,
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit!
Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”,
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk,
mégis borzadtam tőle: emberek
fagytak meg télen s éhes verebek.
Sík Sándor: Győzöd-e még?
**
Elkormozzák az eget.
Jeges eső fenyeget.
Esztendeim komolyodnak.
Komolyodnak, feketednek,
Fogy a piros, fogy a kék,
Öreg legény, van-e még
Olajod a kerekeknek?
Győzöd-e még ezt a beste,
Ördöghasból kivágott
Haramia világot
Megáldani minden este!
Meddig győzöd egymagadban:
Emberesre mosdani
Képedet a mostani
Szennyektől a csepp patakban,
Az imádság patakában!
Az sem a szép régi már:
Zavaros is, el-eláll,
(Dögöt görget mostanában).
Meddig győzöd türelemmel
Az Úristen türelmét?
Futja-e még kis elméd,
Hogy az ember mégis ember!
Hinnél-e a Hitetőnek?
Avagy állod: az a jó,
Amit az Isten kiró
Akkordmunkát az időnek?
Érted-e még, hogy nem érted
Ami nem is értelem, -
De ami van idelenn,
Mégsincs másért, csak teérted!
(1942. augusztus)
Károlyi Amy: Gyertyák
Megsokszorozza önmagát a gyertya,
tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán.
Egy élete vagy több élete van tán?
Megsokszorozza önmagát a gyertya.
Közöttük imbolyog az emberélet,
tegnap még valóság, ma gyertyafény lett.
Megsokszorozza önmagát a gyertya,
életünk gyertyaláng, mi emberré lett.
2023. november 20., hétfő
Szabolcsi Erzsébet: Kezedben alszik...
kezemben őrzöm illatod.
Holnapról álmodik szobám,
s bekopognak a tegnapok.
Ködöt termett reggel a tél,
zúzmarát szült a pillanat.
Húzd magadra álomlepled,
örülj, hogy ennyi megmaradt.
Petőcz András: Mikéntha pakk
Cambridge-be, O-nak
Becsomagol. A fájdalom.
Mikéntha pakkot kapnál valahonnan.
Így mondták régen. És az, ami van,
nem múlik el soha. Lehetne halálos
seb – vér ömlik belőle.
A fájdalom beburkol, lassan.
Magad is csomaggá alakulsz.
És falevél-szomorúságod
arról beszél, hogy vesztessé
lettél – valami háborúban.
Felveszem csonthideg kabátomat.
Petőfi Sándor: Az árva lyány
Csak egy lénnyel van kevesebb,
Mint tennap volt,
S nekem ugy tetszik: az egész
Világ kiholt.
Meghalt anyám, le is tevék
A sírba őt:
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.
Anyám, miért nem vitted el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?
Te nap valál, én sugarad.
Itt mért hagyál?
Hisz sugarát elviszi a
Nap, ha leszáll.
Beszélek hozzád; hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.
Itt állok, ahol rajtad a
Sír halma kél.
S messzebb vagy mégis a világ
Legvéginél.
Midőn koporsód szögezék,
Ezt rebegém:
" Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!"
Fölkelt-e a föltámadás
Majd tégedet,
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?!
2
Virasztánk kínosan
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.
Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem soká közénk
Egy vendég érkezék...
Jött a halál.
Anyácskám, édesem,
Jó szívedet
Keze megérinté,
S verése szűnt belé
S hidegedett.
Midőn közel vala
A szörnyü vég,
Mint hervadt fára le
Az ősz esős köde
Rád borulék.
Beléd akartam én
En éltemet
Csókolni... s oh szülém,
Te csókolád belém
A tiedet!
3
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.
Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:
" Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rosz ember nem lehet;
A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.
Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága."
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből, anyám,
Tekintesz-e rája?
Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?
Pest, 1847. március
2023. november 16., csütörtök
A nap gondolata
A szeretet nem valami olyan dolog, amit érezni kell; nem is valami,
amit mondani kell; hanem valami, amit meg kell tenni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)