2023. november 27., hétfő

Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen    
   - az is a múlt, álöltözetben.    
   Rozsdás lavór a még levéltelen    
   bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben    
   fölszárnyaló papírzacskó, az égbe    
   kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,    
   földmélyi ikreik, a gyökerek lenn -    
   ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:    
   soha nem múlik el, amit szerettem.  

B:De az idő, mint nyaktiló, lesújt.    
   Múlt és jelen közt ott a vérben    
   sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,    
   s most ott hever az orgonabokor tövében,    
   nem röppen vissza a kötélre újra.    
   S ha valaki cigarettára gyújt a    
   szivárgó gázcső közelében,    
   a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,    
   két külön kontinens a "már nem" és a "még nem".  

A:Ahogy az akna negyven éven át    
   ott vár a sűrű gazban    
   a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,    
   ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,    
   jéglapba zárva évtizedeket    
   kivár a gyűlölet, a szeretet,    
   amíg új kés sajog a régi sebben:    
   soha nem múlik el a szeretet,    
   ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.  

B:Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.    
   De ez nem az a por, és nem az a diófa.    
   A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád    
   falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,    
   ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.    
   Halott anyád a gének semmilyen cselvetése    
   nem hozza vissza, legfeljebb az álom.    
   Amit egynek mutat az érzések sötétje,    
   idegen és sokféle napvilágon.  

A:De ami napvilágnál idegen,    
   ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.    
   Kinn habzik, elforr az idő, de benn    
   valami nem bír megváltozni mégsem    
   soha. A vénkor udvara felett    
   a gyermekkor holdja mind fényesebb,    
   nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:    
   soha nem gyógyul be a régi seb.    
   Azt szeretem, akit mindig szerettem.

2023. november 25., szombat

Pablo Neruda: Egy himnusz az élethez



lassan meghal az,
aki soha nem megy útra,
aki nem olvas,
aki nem hallgat zenét,
aki nem tudja megtalálni a maga bocsánatát

lassan meghal az,
aki elvesztette önszeretetét,
aki nem fogadja más segítségét

lassan szokásainak rabja lett,
aki mindig ugyanazt az utat járja,
aki soha nem változtat támaszpontot,
aki nem meri öltözete színét cserélni
vagy soha sem beszél ismeretlenekkel

lassan meghal az,
aki elkerüli a szenvedélyt
és az izgalom örvénylését,
amely a szeme fényét gyújtja
és gyógyítja a szív sebeit

lassan meghal az,
aki nem tudja célpontját változtatni
mikor boldogtalan
a munkában vagy szerelmében,
aki nem mer veszélyt vállalni                
az álmai megvalósítására,

élj most!
légy merész ma!
cselekedj mindjárt!

Ne hagyd magad lassan meghalni!
Ne vond magadtól meg a boldogságot!

Somlyó György fordítása

Illyés Gyula: Hű tükör

Megsimogattam arcod. 
Legyen tenyerem tükröd. 
Lehet sokat kell türnöd, 
sok ránc-hozó kudarcot. 
Arcod bőrével nézzed: 
épen él ifjú képed 
és szebben, egyre szebben 
szótartó tenyeremben.

Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dala












A szikla-tetőn 
Tompa csönd. 
Elhal remegőn 
Odafönt 
A szél lehellete is. 
Madárka se rebben a fák bogára, 
Várj, nemsokára 
Pihensz te is.  

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

Uram, fáradtan lihegek, 
lerogynék már a porba 
s Te mégis hajszolsz, szivemet 
olykor marokra fogva, 
parancsolod s futok tovább, 
viszem a hírt, hogy élnek 
törvényeid, hogy ostobák, 
kik, megtagadva téged, 
teszik, miként az állatok, 
mit testük tenni rendel 
és hogy csupán megváratod 
őket itéleteddel. 

Parancsolod s én hirdetem: 
az anyag puszta váz csak 
s Te töltöd azt be szüntelen, 
ki örök lobogás vagy, 
Tenélküled nincs semmisem 
Örökké csak Te voltál! 
Ezért szolgállak: Hű szívem, 
tüdőm, míg bírja, szolgál, 
s hogy meddig bírja, jól tudod, 
hiszen mindenttudó vagy. 
Ezért te is csak sarkalod 
szegény kengyelfutódat. 

2023. november 22., szerda

Károlyi Amy: Szabadulás












A szoba szorongatott, 
nagy ívben betörtem az ablakot. 
A cserepek visszahullottak 
a mértékre, a szépre – 
szabálytalanra szabdalva 
kiléptem az égbe.

Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

Ez a tél még megváltatlan, 
nincs rá mentség: fehér paplan, 
se hó, se hold nem világol – 
amíg fölragyog a jászol  

hordjuk szívünk szakadatlan, 
kormos arcot száz darabban, 
nincs ajándék, semmi tömjén – 
rí Boldizsár, Menyhért meg én.  

Az indul el akaratlan 
kinek angyala jelen van, 
hótalan a hegyek inge – 
el kell érnünk Betlehembe!

Weöres Sándor: A tündér




Bóbita Bóbita táncol, 
körben az angyalok ülnek, 
béka-hadak fuvoláznak, 
sáska-hadak hegedülnek.  

Bóbita Bóbita játszik, 
szárnyat igéz a malacra, 
ráül, igér neki csókot, 
röpteti és kikacagja.  

Bóbita Bóbita épít, 
hajnali köd-fal a vára, 
termeiben sok a vendég, 
törpe-király fia-lánya.  

Bóbita Bóbita álmos, 
elpihen őszi levélen, 
két csiga őrzi az álmát, 
szunnyad az ág sürüjében.

(Illusztráció: Hincz Gyula)

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll, 
szelek szűnnek, vizek apadnak. 
Hiába hosszú, vége lesz 
az éjszakai sivatagnak.  

Sívó, sötét homok felett 
a hajnalszél kibontja szárnyát 
s elmenekül a puszta-rém, 
a bíboros ruháju skárlát.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Reggel felé elszáll a láz is, 
reggelre enyhülés fogad, 
forrásvizes, hűvös oázis.  

Új fénnyel csillogó utunk 
riasztó árnyékkal nem állja, 
sem orgonálva nem kisér 
a bú alattomos sakálja.  

Ne félj, az óra meg nem áll. 
Mint valami fekete várrom, 
a gond komor pirámisa 
elmarad a látóhatáron.  

Nézd, gyöngyházfény az ablakon, 
a köd csak egypár szürke foszlány, 
s azt is széttépi most a nap: 
sörényes, büszke hímoroszlán!

Juhász Gyula: Októberi éj




Ezüstös kék lett az egész világ, 
Halovány fénye, mint a köd, dereng, 
Alvó kísértetek a kerti fák, 
Haldokló hold virraszt a csönd felett.  

Mintha megállott volna az idő, 
Tán Csipkerózsa kertje ez, 
A hallgatás már szinte rémitő. 
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?  

Elnémultak a szűkölő kutyák, 
És nem szólnak a harsány kakasok, 
Nem jár egy ember és nem mozdul ág, 
És alszik hálójában is a pók.  

Oly gyönyörű ez és félelmetes, 
Egy hangot kérek tőled, ó, világ, 
Már azt hiszem, a végítéletes 
Angyal próbálja majd a trombitát.  

(1934)

Dsida Jenő: Mi lesz?

Uram, Te láttad: 
Homlokom tele kőzúzással, vérrel, 
kis lelkek köve milliószor ért el, 
de sohse dobtam mással vissza őket, 
mint édes, puha, krisztusi kenyérrel.  

Uram, Te láttad: 
Foszlós-belű volt, fehér és igaz, 
haragviszonzás s békét lehelt mégis, 
meleg illata csupa ős-poézis, 
s az őrjöngőnek fékező vigasz.  

Uram, most kérdem: 
a világon torz gyűlölet arat. 
Állok ostoros kőzápor alatt, 
de hogy töltsem be akkor majd igédet, 
ha – énnekem már kenyér sem marad?…  

(Szatmár, 1926. február)

Pilinszky János: Király és királynő




Birodalmunkban sok-sok ember él, 
de mi, akár a szarvasok, 
keressük egymást éjszakánként.

Szabó Magda: Állj köztem s a világ között

Boldog bolyongó, hogy bolyongtam 
a tiszántúli homokon! 
Itt léptem első léptemet, 
nézd, felveszem, neked adom 
a hajdani talp gyönge rajzát; 
tedd el, tehozzád vitt a lábam, 
keressük eltűnt útjaim 
szülőföldem fodros porában.  

A szabadság vad erdeje 
ritkul, az országút kivillan. 
Hogy bújnám még a fák között, 
rejtőzném barlangban, odúkban! 
Segíts, ha itthagyom az erdőm, 
s nem véd szelíd vadállat, ág, 
s megint elér az emberi 
embertelen világ.  

A nyár, dússzirmú napraforgó, 
arra fordult, amerre léptél. 
Álltam sír mellett, nem riasztott,
hiszen te életet igértél. 
Vívott a páros szenvedély, 
és szikra szállt, hogy ütközött: 
ősz van. A hegyek komorulnak. 
Állj köztem s a világ között!

Szabó Lőrinc: A tél rajzai


A tél rajzolt. Száz fehér-fekete 
vázlatán a bokrok szerkezete 
s a nagy fák sok törékeny ág-boga 
oly gyönyörű volt, hó és zuzmara 
olyan dús dísz, hogy szemem-szám elállt. 
Próbáltam utánozni a csodát, 
a gondos művészetet, amivel 
szépségeiket fedeztette fel; 
de a ceruzám ügyetlen maradt. 
Hány árnyalatot, hány új vonalat 
kapott egy dőlt kerítés! És milyen 
tisztán mutatta, mily érzékenyen 
a hó a cinkék s varjak lábnyomát, 
s ahol meggyűlt, a szél örvényeit! 
Szép volt a táj, a szó, hogy: „ Havazik!”, 
még ünnep, s volt szenünk, fűteni, fánk, 
mégis borzadtam tőle: emberek 
fagytak meg télen s éhes verebek.

Sík Sándor: Győzöd-e még?













**

Cudar felhők gomolyognak, 
Elkormozzák az eget. 
Jeges eső fenyeget. 
Esztendeim komolyodnak.  

Komolyodnak, feketednek, 
Fogy a piros, fogy a kék, 
Öreg legény, van-e még 
Olajod a kerekeknek?  

Győzöd-e még ezt a beste, 
Ördöghasból kivágott 
Haramia világot 
Megáldani minden este!  

Meddig győzöd egymagadban: 
Emberesre mosdani 
Képedet a mostani 
Szennyektől a csepp patakban,  

Az imádság patakában! 
Az sem a szép régi már: 
Zavaros is, el-eláll, 
(Dögöt görget mostanában).  

Meddig győzöd türelemmel 
Az Úristen türelmét? 
Futja-e még kis elméd, 
Hogy az ember mégis ember!  

Hinnél-e a Hitetőnek? 
Avagy állod: az a jó, 
Amit az Isten kiró 
Akkordmunkát az időnek?  

Érted-e még, hogy nem érted 
Ami nem is értelem, - 
De ami van idelenn, 
Mégsincs másért, csak teérted!  

(1942. augusztus)