Az Isten szeretet. Úgy tudunk vele
találkozni, ha találkozunk a szeretettel.
Rokon, barát, testvér vagy bárki ismeretlen
révén. És aki nem találkozik a szeretettel,
mintha nem találkozott volna Istennel.
Persze szeretetet adni úgy is lehet,
ha valaki nem Isten nevében teszi,
attól az még szeretet marad, a mélyén
figyelmes szem felfedezi az Istent.
Ha gyakorolni akarom a szeretetet,
jobb, ha lerombolok magamban
egypár falat. Például a fene nagy
önérzetet, ha valaki valamit jobban
tud nálam. Vagy rosszabbul, de erőszakos.
Miért kéne nyernem ilyen piti kis vitákban,
ha cserébe feláldozom a szeretetet?
Nem arról van szó, hogy mindent hagyjak
rá a másikra, elmondhatom csendesen
a véleményemet, védhetem a határaimat,
de ha kiborulok, ha beszállok a licitbe,
akkor nyakig a pöcegödörben találom magam,
és csodálkozom, miért bűzlök még napokig.
Ha viszont eldöntöm, hogy engem nem lehet
megsérteni, ha kíváncsi vagyok, mi zajlik
a másikban mélyen, miközben belém gázol,
ha észreveszem sebzettségét, tekintetében
az űzött vadat, akkor nyert ügyem van.
Elég átadni magam a szeretetnek,
ő intézi a többit helyettem is.
Csővé változom, és Isten áramlik rajtam át,
ő szereti általam azt, akit én önerőből
talán nem is tudnék.
Csak így lesz teljes öröm bennem,
máskülönben hamar elfogy a patron.
Ahogy a teve eltárolja púpjában a vizet,
úgy kell nekem is feltankolni Isten
szeretetéből a sivatagi időkre.
Menni a töltőállomásra, templomba,
vízpartra, imaszobába, rétre,
és megnyitni magamat.
Hogy legyen. áradjon, bőségben,
tudjak úgy adni magamból, mint egy kút,
frissen, önkéntelenül, végtelenül.
