2024. november 1., péntek

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit 
ma már tudok, 
ha tudtam volna, hogy az élet 
milyen mocsok,  

nem fütyörésznék most az uccán 
ilyen vigan: 
valószínűleg felkötöttem 
volna magam.  

Régen, mint az álmok tékozló 
más fiai,  
azt hittem, lehet a világon  
segíteni,  

azt hittem, szép szó vagy erőszak 
ér valamit  
s az élet, ha sokan akarjuk, 
megváltozik.  

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, 
fiatalon, 
de, hálistennek, egyre csökken  
az undorom,  

egyre jobban bírom az évek  
förtelmeit, 
és az idő és a közöny már  
fertőtlenít.  

Mert fátylát sorra dobta minden, 
egymásután, 
s harminchárom évem ma átlát 
minden szitán:  

látom, sokkal több a mocsok, mint 
az ifjukor 
sejteni bírta volna bennem 
valamikor,  

látom milyen rútúl becsapják  
a baleket, 
s hogy a balek azért balek, mert 
mást nem tehet,  

s hogy az ész az érdek rimája, 
és hogy magát 
sugaras hőssé a bitang is 
hogy költi át,  

s ha van is, kézen-közön elvész 
az ideál, 
és hogy nem hozhat egyetértést,  
csak a halál, -  

s mert mindez mégcsak nem is aljas, 
nem szomorú, 
a minden dolog apja valóban 
a háború:  

úgy nézzem elszánt nyugalommal,  
az életet, 
mint reménytelen lepratábort 
vagy harcteret.  

Ha egyszerre tudok meg mindent,  
hogy itt mi van, 
egész biztosan felkötöttem 
volna magam.  

De valamit a sors, úgy látszik, 
akart velem: 
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:  

különbékét ezért kötöttem 
a semmivel,  
ezért van, hogy csinálom, amit 
csinálni kell,  

ezért becsülök úgy egy-egy jó 
pillanatot, 
ezért van, hogy a háborúban 
verset irok  

s a leprások közt fütyörészek 
és nevetek 
s egyre jobban kezdem szeretni 
a gyerekeket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése