Kovács Daniela: Tanulnom kellene...

Tanulnom kellene a tiszavirágtól, 

mily illanó az élet szépsége, 

a pillanatnak élni ezen túl 

és kézen fogva lépni közös révbe.  

Tanulnom kellene, mit mesél a szél, 

érteni a szavát a hajnali csendnek, 

ó mily kín a vágy, annak aki él 

szemem smaragdjában álmok rezegnek.  

Tanulnom kellene a ragyogó naptól, 

hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek

s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol 

izzó hamvaiból erőt merítsek.  

Tanulnom kellene a magányos holdtól 

hogy van titok, mit senkivel sem osztok 

s hogy nem leszek már sosem egyedül 

még akkor sem, ha magam maradok.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Reményik Sándor: Szivárvány

              

       

I.  

A párában, a vízesés felett, 

Halványan, mint egy álom, 

És testetlenül, mint egy lehelet: 

Az örökifjú szivárvány lebeg.  

Megrokkannak a sziklák, a hegyek, 

A kő mállik, az erdők sírba térnek, 

Új medret tör a patak magának, 

S a régit testálja a feledésnek. 

Megőszül a világ.  

De a szivárvány mindíg egy marad 

S színei meg nem fakuló csodák. 

Örökifjan és egyformán lebeg, 

Halványan, mint egy álom 

És testetlenül, mint egy lehelet.  

Mint a művészet az élet felett.    

II.  

Minden lélekben van egy kis szivárvány, 

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, 

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – 

Ennek a hídnak hídpillére nincsen, 

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. 

Az Isten, aki a szívekbe lát.

Weöres Sándor: Az új évezred szelleme

Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – 

hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember! 

Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: "ilyet és ilyet 

akarok, megfelelsz-e?" hanem azzal: "milyen vagy? mert 

olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy." 

Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az 

csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: " és 

saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz." 

Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, 

vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet – 

Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – 

ó hogy ezt adod nekem!

Babits Mihály: Két nővér

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: 

az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat." 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."  

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók, 

tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy: 

a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók, 

és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.  

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói 

vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy 

Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói 

Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.  

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak, 

a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy, 

Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak 

és csókol a Bánat, és harap a Vágy.  

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad 

s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat". 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".

A nap gondolata

Mindig nagy utat kell megtenni saját elképzeléseinktől Isten akaratának teljesítéséig. Felszámolni, elengedni, amihez ragaszkodunk; megvallani rossz döntéseinket, bűneinket; és minden szégyenünkkel együtt Isten elé állni...

Barna Júlia: aki nem tud

aki nem tud másoknak megbocsátani 

akinek nincsenek kedves szavai 

és a tekintete kikerüli 

ha az utcán jön szembe 

aki gőgje tornyában ül 

és nem mozdul a lelke 

aki úgy néz át az embereken 

mint az ablaküvegen 

nem látja meg bennük a szépet 

aki azt hiszi hogy mindenki más téved 

aki nem sír nem nevet 

nem csalódik nem szeret 

idegen mind nem fontos nekem 

nem gondolok róluk semmit sem   

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. 

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. 

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. 

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. 

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. 

Oltsd ki lángjaid -a szerelem legyél te magad. 

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. 

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. 

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. 

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Puszta Sándor: Orvosi lelet

hiányod 

égetett 

rajtam 

égési sebet

Bodás János: Elveszíthetetlen öröm

Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen, 

sok öröm van, elveszíthetetlen. 

Van öröm, amely mindörökre tart, 

nem árt neki szó, se tűz, se kard, 

se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor, 

mitől a világ oly sokszor komor. 

Van öröm, amely soha nem apad, 

s ez az öröm: add másoknak magad! 

Míg élsz, magadat mindig adhatod. 

Adj szót, vigaszt, ha van falatot, 

derűt, tudást, vagy békítő kezet, 

mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted, 

hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, 

s meggazdagítva lelked asztalát. 

Csoda történik: minél többet adsz, 

Te magad annál gazdagabb maradsz.

Trausch Liza: Nagy vacsora

"Jertek el, mert immár minden kész!" 

Lukács 14,17b  

        A "nagy vacsoráról" szóló példázatot Jézus annak az embernek válaszolja, aki azt mondja: " Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában." Tudjuk, hogy az örök életben nem eszünk már kenyeret. A Biblia azt mondja: "Az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm " (Rm 14,17). Ezen a földön lehet a mennyországban élni. Lehet, hogy neked egy szép lakás, család vagy autó a mennyország. Mennyi mindentől vártad már talán a boldogságot, ami soha nem lett számodra igazi boldogság. Isten üzenete ma nagyon egyszerű: " Jertek el, mert immár minden kész!" Azt jelenti, hogy a megváltás megtörtént, Jézus a kereszten kimondta: " Elvégeztetett!" A bűn nem lehet többé akadály, a múltad sem akadály, bármi van is a hátad mögött. Jézus mindenkinek minden tartozását kifizette. A jövőd sem lehet akadály, mert Isten adja az Ő Szentlelkét azoknak, akik Néki engednek. Pünkösdkor elküldte hozzád Szentlelkét, Aki erőt ad neked egy tiszta élethez, és megtanít mindenre, ami az Úr követéséhez szükséges. Minden kész! Múltad rendezve, jövőd Isten kezében, már csak egy dolog hiányzik: jönnöd kell, hiszen hivatalos vagy! Isten mindent elkészített. Nem tudsz hozzátenni semmit. Ne kezdd magad mentegetni, mint ahogyan azt a példázatbeli hivatalosok tették. A mentegetőzés alapállása az embernek. A bűneinket is mentegetjük, mindig van valami, amiért nem tehetek róla. Ne mentegesd tovább magad. Jöjj, és kapaszkodj bele abba a kézbe, amelyik a mennyből lenyúlt érted egészen a Golgotáig. Ez a kéz soha nem ejtett még el senkit.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Bak Rita: Emlékek

Úgy érzem, 

nem megy, nem tudok 

több halottal 

megbirkózni, 

ahogy eltűnnek, 

kikopnak, elveszítem őket, 

életem eddigi szereplőit, 

színtereit. 

Változik minden, 

nem szeretném, 

állandó helyszínt, 

díszleteket és szereplőket szerettem volna. 

Felfal a halál. 

Már alig érek el az élethez.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom, 

hogy ne szeresselek nagyon. 

Félelmesek a viharok, 

s én romló törzsü fa vagyok. 

S minden nagy érzés új gyökér, 

mely földbe köt, ha mélyet ér. 

Magam hullásra készitem, 

gyökereimet gyengitem: 

Ha a viharban dőlni kell, 

fogódzás nélkül dőljek el.

Somlyó György: Mese a másik szobáról

Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül. 

És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas 

neszeit… 

…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők 

csak előbb kezdik egy kicsit mindnyájunk közös 

árvaságát. 

Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják

távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépe- 

síti a jobbravárás ezer titkos nesze. 

Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában 

most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi

korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják

a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas ne- 

szeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szen- 

vedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájáva

szűkülő idejükben s a körülöttük fenyegetően 

dongó reménykedések hálójában, a jobb-már- 

nem lehet remény-nélküli légszomjával 

ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.