Christina Georgina Rossetti: Emlékezz (1830-1894)

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze 

a hallgatag országba érkezem, 

s nem foghatod meg többet a kezem, 

és nem fordulhatok el tévedezve. 

Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te, 

s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen: 

csak emlékezz és értsd meg, kedvesem, 

késő tanács, imádság, minden eszme. 

De ha felejtesz, s aztán valahogy 

emlékezel reám, ne búslakodj, 

mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt 

nem ölte meg, mely hajdan bennem élt, 

százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts, 

semmint emlékezz és egy könnyet ejts.                                                                                 

Kosztolányi Dezső fordítása

Musza Jagub: Egy húron...

Egy dallamot őriz a szívem féltve, 

Le nem írom soha ezt a dallamot. 

Se barát, se ellenség meg ne értse, 

Le nem írom soha ezt a dallamot.   

A forrást, a tűzhelyt senki sem látja, 

Csak enyém a vize, lobogó lángja, 

Jaj, hamu ne hulljon a parazsára, 

Le nem írom soha ezt a dallamot.   

Mint a gyöngy, mi tenger mélyén tölt sok évet, 

Mint könnycsepp, mit elhullajtani félek, 

Mint hattyúdal, egyszer zendül csak ének. 

Le nem írom soha ezt a dallamot.  

Dabi István fordítása

Ady Endre: Vajjon milyennek láttál?

Nagy és derűs kópéságom 

Véletlen, napos mezében 

Jobb szerettél volna látni?  

Csupán egyszer látni engem 

Gondolod, hogy szívig-láttál 

S hitted-e, hogy híven láthatsz? 

Minden vagyok, amit vártál, 

Minden vagyok, amit nem sejtsz, 

Minden vagyok, mi lehetnék.  

S minden vagy, mi lehetséges, 

Minden lehetsz, mire vágyok, 

Talán semmi, talán minden.

Túrmezei Erzsébet: A néma vád

Holdfényes éjjel… Halvány Krisztus-arc…   

Rajt szívet tépő, szelíd fájdalom…   

A várost nézi… És Őt nézem én…   

Hónapok óta… Hűvös hajnalon,   

Ha ébredek, és hideg éjszakán,   

A nap zajának, hogyha vége lett,   

Mert itt sugárzik sápadt csendesen   

Szobám falán s az életem felett.       

Sokszor szíven talált a néma vád,   

S hitetlenül harcoltam ellene.   

Tudom, hogy miattam vagy szomorú,   

Tudom, Uram, hogy másként kellene!   

Valahol mélyen elszakadt a húr,   

Nem zengi tisztán a Te éneked…   

De a szakadt húr felujjong-e még,   

Ha fájó könnyed rápergeted?   

Könnyed nyomán megzendül-e újra   

A magasságokat mérő zene?       

Sokszor szíven talált a néma vád,   

Tudom, Uram, hogy másként kellene.   

Holdfényes éjjel, halvány Krisztus-arc…   

Te, aki láttad minden harcomat,   

Nézd, ezen a holdfényes éjszakán   

Feléd fordítom könnyes arcomat!       

Ma én is sírtam a város felett…   

Ma megéreztem, most is érzem,   

Mi fáj, amikor durván ellökik   

A segíteni kinyújtott kezem.   

S micsoda sajduló seb a szívemen   

A visszautasított szeretet.   

És most leroskaszt az a néma vád,   

Én, én szereztem ilyen sebeket!       

Hisz a Te kezed győzelmet kínált,   

Új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett!   

Nem vettem észre, meg sem láttalak.   

És újra reggel, újra este lett…   

És újra este… holdas, hangtalan…   

Szemed virraszt, és a városra néz…   

A visszautasított szeretet   

Nagyon, kimondhatatlanul nehéz.   

Ó, az a város és ó, az a szív!…   

Néz, néz szomorú váddal a szemed.   

És lábaidhoz összetörve hull   

A Te megsiratott Jeruzsálemed…

Sohonyai Attila: A kezed

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Előtted sokak kezét fogtam... 

valahogy mindenkiében a bizonyosságot kerestem, 

és elszánt hitem volt, hogy valakiében ott van, 

akinek olyan a keze, mint már tudom neked. 

És ez a keresés elkeserítő volt, 

mert manapság az emberek kezei érzéstelenek.  

Próbáltam melegíteni, hátha ez a gond, 

de a hideg tenyér meddő-bizalom, rájöttem. 

Amikor elkezdtünk ismerkedni, 

sokáig nem akartam megfogni a kezed, 

mert nagyon tetszettél, ezért vártam ezzel sokáig, 

...féltem, mert ha a tiéd is úgy, akkor elveszítelek. 

Te nem tudtad mindezt,  

de amikor tán már két hete is jártunk, 

emlékszem, az ujjaid finoman odafontad tenyeremhez, 

olyan lágy volt, és puha, hogy én viszonzásul 

azóta sem engedtem el.

Jatzkó Béla: Idő

Órámat hozzád igazítom, 

ahhoz, mikor kelsz, mikor fekszel, 

sietsz-e, – munkába igyekszel, – 

vagy lassan jössz felém az úton;  

ahogy magadat elereszted, 

vagy kezd a szíved gyorsabbodni, 

úgy forognak a mutatói, 

úgy keringenek a másodpercek.  

Az idő úgyis csak bennünk él 

és nem mi élünk az időben, – 

az se ámit, amit szerelmünk mér, 

nem az, amit a kronométer; 

érted lettem perc-pecér sintér 

és általad lettem időtlen.

Parancs János: Motyogás a sötétben

csak félig figyeltem oda 

úgy látszik 

tényleg öregszem 

szűkülő körben élek 

látszólag figyelek 

s közben saját rögeszméimet 

gondolataimat rendezem 

hogy előadhatók legyenek 

ilyesféle önzést 

magamnál még nem tapasztaltam 

a jövőben

 jobban kell ügyelnem erre 

nehogy észrevegyék 

nehogy megharagudjanak 

hiszen ők nem tudhatják 

hogy ösztönösen cselekszem 

mintegy az akaratom ellenére 

kihagy az agyam 

képzelődöm és fecsegek 

felelek akkor is 

ha nem kérdeznek 

pedig tudom a választ 

bizonyság lehet rá 

az egész életem 

nem tudom hol rontottam el 

annyira vigyáztam pedig 

megfontoltam minden szavam 

a semmibe hulló magyarázatokat 

nem értem nem értem 

miről beszélnek 

noha együtt vagyok velük 

az örömben és a bajban 

csak újabban 

nagyon fáradékony lettem 

délutánonként alszom 

kicsiny ideig pihenek 

aztán mindenem odaadnám 

megosztanám velük 

de senki se kéri 

unottan félre fordulnak 

másról beszélgetnek 

mintha ott sem lennék 

önfeledten nevetgélnek 

mondanám végre 

hogy kiért és miért éltem 

ám ez a kutyát sem érdekli 

csak félig figyelnek oda   

Fodor Ákos: Axióma

Bizakodj - lévén 

helyzetünk mindenkor a 

l e g pillanatnyibb.   

Szabó Magda: Valóban

Mi van a fejünk felett? 

Mi van? Micsoda jel? 

A tavasz puha szája 

csak sír, és nem felel, 

és nem felel a nappal, 

és nem felel az éj, –  

de hallgat-e valóban, 

aki csak nem beszél?

Nagy István Attila: Fában, virágban

Felderítő leszek, ha messze bujdokolsz, 

bejárom a földet, átúszom a folyókat, 

tenyereimbe veszem a hegyeket, 

a mélységeket és a magasságokat 

bejárom minden éjszaka, 

csak megtaláljalak. 

Gondolj rám, s eljutok hozzád, 

hiába állnak utamba erdők, emberek, 

gonosz szellemek, sanda szándékok, 

csak gondolj rám, ha földig ér 

a bánat, s az arcodon matat az ősz. 

Ott leszek fában, virágban, 

a bőrödet borzoló napsugárban. 

Ott leszek, ha már nem leszek.

Hajdú Szabolcs Koppány: Amikor kapunk egy új esélyt…

  

       Maximum kisiskolás lehettem, amikor kaptam egy új esélyt, ami számomra akkor és ott az élet folytatását jelentette. Egy évvel idősebb bátyámmal a Tiszában fürödtünk, nem is olyan messze a parttól, amikor egyszer csak egy gödörbe, egy mélyedésbe lépett, ami elnyelte őt. Én rögtön utána mozdultam, hogy segítsek neki, de engem is elnyelt a víz. Pár másodperc lehetett, ki tudja már? Következő emlékem már csak az, hogy édesapánk ott van, utánunk nyúl és kiemel minket a víz alól. Ott volt édesapánk. Fél méterrel sem odébb, mert ha nem ott van, akkor a víz sodrása elvitt volna minket.  

      Nagyon halványan emlékszem már csak egy-két gondolatfoszlányra utána. De azt egészen jól meg tudom fogalmazni felnőttként, hogy hogyan épült be ez az élmény az életembe.  

      Mindenekelőtt nagyon együtt tudok érezni azok félelmével és riadalmával, akik úgy érzik, hogy az élet hullámai, nehézségei elöntik őket. Amikor képletesen szólva, már szájvonal fölött vannak a nehézségek és az ember fulladozik benne. Kicsinek és kevésnek érzi magát ilyenkor az ember. Az örvény egyre és egyre húzza lefele, és önerőből nincs út felfelé!  

      Az egyik ilyen gondolat, töredék, amire emlékszem, az az volt, hogy mi lesz most velem? Fölöttem a víz, lábam nem éri a talajt, mi lesz most velem? Ilyen még nem volt. Nyomorult érzés ez, akkor is, ha víz nélkül érzi azt az ember, hogy elöntik a hullámok.  

        Azt is el tudom már mondani, hogy hiszem, mindig van mellettem valaki, aki nagyobb nálam, aki éppen azért tud kiemelni a süllyedésből, mert nagyobb nálam, mint akkor és ott édesapám, aki ott volt, és ki tudott húzni bennünket a víz alól. Ha ő nincs ott, akkor, én most nem vagyok itt! De ott volt és ezért hiszem és el merem mondani, nem szégyen ráhagyatkozni arra, aki nagyobb nálam.  

      Felnőttként sem szégyen ráhagyatkozni arra a teremtő Istenre, aki nagyobb nálam, aki képes kiemelni az élet minden nyomorúságából.  

      Hát hogyne lenne képes az az Isten, aki megalkotta ezt az univerzumot, hogyne lenne képes engem és nyomorult teremtményét megsegíteni és kiemelni a nehézségből?  

      Végezetül nagyon szeretem, ha biztos talaj van a lábam alatt. Nem vagyok semmilyen extrém élménynek a híve, ami a föld fölött, a levegőben, a föld alatt vagy a vízben történik, szeretem, ha stabilan állhatok. Lelkileg is. És számomra ezt a stabilitást adja meg a hitem. Ezért a zsoltáríróval együtt vallom én is: 

 „Kiemeltél a pusztulás verméből, a sárból és az iszapból. Sziklára állítottad lábamat, biztossá tetted lépteimet.”

Forrás: Lelki percek - hirado.hu

Farkas István: Élet

Szívem dobbanása 

a Te ütőeredben.

Trausch Liza: Boldog ember

"Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és a csúfolódók székében nem ül; hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, 

és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal." 

Zsoltár 1,12  

          A boldog ember útja: Jézus! " Én vagyok az út!" Az egyetlen út, amelyen elérhetsz mindent, amire szükséged van. Más úton ne járj! Minden más út a gonoszok útja, a hazugság útja, a csalások útja. Vajon neked valóban Jézus az út? Rajta keresztül kapsz mindent? " És csúfolódók székében nem ül." Ez a legveszélyesebb. Megállni valahol, de gonosz helyen leülni?! Nehéz fölkelni, ha egyszer az ember leült. Sokszor van beszédemben csúfolódás. Éle van a szellemeskedésnek. Mindenkinek tetszik, de valakinek fáj. Ebben a székben senki nem lehet boldog. Megszólal a lelkiismeret hangja: csak ezt ne mondtam volna! Az ember sokszor rájön, mennyi keserves órát okozott öregeknek, akiknek már úgyis olyan nehéz volt az élet. Három "nem" egymás után. Nem jár, nem áll meg, nem ül le. De van egy "hanem". Az Ige nem csak azt írja le, ami boldogtalanná tesz. "Hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége." Valaha ráébredtél-e már, hogy milyen csodálatos az Isten törvénye? Benne van a kegyelem. Amikor Isten azt mondj a valamire "ne!", szeretetéből int. Isten minden "ne" szavában szeretet van. A bűn ott kezdődik, amikor az embernek nem kell Isten szeretete. Aki elgondolkozik Isten törvényéről, az egyre jobban megérti, és egyre jobban szereti Őt. Isten Jézus Krisztusban betöltötte a törvényt. Jézus elszenvedte helyetted a büntetést. Fogadd el az áldozatát, és abban a percben boldog ember leszel.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Széll Barnabás: Mit mondasz majd...

Mit mondasz majd, 

ha előtte állsz, 

egyedül, magad?! 

Kérdések tüze 

zúdul ott neked. 

Nem lesz ember pajzs, 

akit feltarthatsz, 

hogy ő is ezt teszi, 

és nem mondhatod: 

Ezt pont te kérdezed?! 

– Ő példát adott – 

A legszebb ruha 

előtte nem takar. 

A legszebb mosoly 

Őt nem téveszti meg. 

Semmit sem ér ott 

a pénzed és bűn 

a pesszimizmusod, 

mire mindig volt okod.  

Mit mondasz majd...  

Malejkó Norbert: Emlékszem rád

Emlékszem rád Uram, 

azokból az időkből 

amikor még nem éltem, 

ahogy a teremtett világot 

szeretetből és alázatosságból 

lágyan körém fontad, 

ott léteztem belül, benned, 

végtelen jóságod tengerében, 

fényen túli valódi fényben. 

Emlékszem, ahogy hívtál 

az életre, és hogy ott vársz, 

már emlékszem előre.