napjai, mint az átfutó árnyék.;.”
(Zsoltárok könyve, 144:4.)
Átfutó árnyék a napom, legfeljebb árnyéksuhanás,
ébredek, vagyok, és elalszom megint, így múlik el
így telik az, ami idő, észre sem veheted mindezt,
ez már a pusztulás benned, sejtjeid lassú leépülése,
emígyen hunyod be este a szemed, s a jótékony álom
elfeledteti azt, hogy egy nappal ismét öregebb lettél.
Olyan vagy csupán, miként a lehelet a tükörképeden,
könnyű pára az egész, ennyi a lélegzeted, miközben
szemléled önmagad, fáradt az arc, fáradt a tekintet,
omladoznak rajtad külsőségeid, és nem akarsz többé
semmit, és tudni sem akarsz már semmiről, elpusztít,
aki elpusztít, ily módon mulandó benned is minden.
Lélek lélegzete, legfeljebb ez az, ami a vég és a kezdet,
megsárgult fényképek őriznek, esetleg filmtöredék,
vigyázzák a tested, a mozdulatod, talán a szemed is,
igen, a tekinteted ott lészen valami internet-oldalon,
ott lehet majd egyszer a tekinteted, társaknak mutatva,
ki is voltál, átfutó árnyék, vagy lehettél volna egykor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése